Kezdőlap » Remény » 2014. 4. szám » Bencze Szabó Péter: Az elveszett Trabant

Bencze Szabó Péter: Az elveszett Trabant

A Trabant Hycomat elindult Vietnámba. De útközben elveszett valahol.

Ez voltaképpen nem is különös, ha tudjuk, hogy az NDK gépkocsigyártásának műanyag duroplast borítású, mozgássérülteknek kifejlesztett, félautomata autóját először Budapestre vonatoztatták Zwikauból. Az autó  Csepelre, a Merkur telepre érkezett, majd  ott később ismét vonatra tették, és Románián, Törökországon, Iránon, Pakisztánon, Nepálon és Burmán át elvitték Hanoiba.

Legalábbis ezt mondták az illetékesek, és meg is esküdtek arra, hogy a Trabi Isztambulnál még megvolt.

A kétüteműt Czikk Gyula (nevezzük így) rendelte a Merkurtól – és szokatlan módon nem csupán előleget fizetett be, hanem a teljes vételárat –, 40 ezer forintot. Ezért az akkoriban jelentős summáért csak egy sorszám járt.  Autó még nem,  az jó esetben talán  négy év múlva.

Czikk barátunk nem volt türelmetlen, már csak azért sem, mert nem vezetett, nem is akart jogosítványt. A hosszú várakozási idő nem izgatta, ugyanis tudta, megmozgatott minden követ. Megígérték neki, hogy a következő zwikaui szállítmányból soron kívül az övé lesz az egyik autó. Méghozzá színválasztással! (Egyébként a kocsi színe is mellékes volt Czikknek,  részint teljesen érdektelennek tartotta, milyen színű lesz az a Hycomat, részint pedig a merkurosok megmondták neki, hogy az NDK autó festéket gyártó üzeme abban az évben csak világoskék dukkót kever.)

*

 Czikk elvtárs 1974-1975 között, az ENSz Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság  magyar kontingensének tagjaként szolgált Vietnamban. Az 1973-as Párizsi Egyezmény aláírása után – amelyet az érintett felek, elvben a vietnami háború lezárásának és a béke helyreállításának szándékával, parafáltak – felállítottak egy Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottságot (NEFB, illetve angol rövidítéssel ICCS). Ennek feladata volt a megállapodás végrehajtásának ellenőrzése. Az Egyezmény 18. cikkelye többek között arról rendelkezett, hogy a Bizottságnak Kanada, Magyarország, Indonézia és Lengyelország képviselőiből kell állnia. Így történt, hogy a vietnami tűzszünet életbelépésétől, Saigon elestéig, több száz magyar katonatiszt és diplomata teljesített szolgálatot. A NEFB képviselőjeként, Dél-Vietnamban.

        A háború utáni vietnami feladatokra több tartalékos tisztet vontak be. Természetesen a kor szokásainak megfelelően, elsősorban politikai, és csak másodsorban szakmai okok alapján választották ki a magyar kontingens tagjait.

        Hősünk  – napilapos hírlapíróként – mind a két szempontnak megfelelt: megbízható személyiség volt, mi több, jól beszélt angolul – így lett a magyar tűzszünet ellenőrző bizottság egyik tolmácsa. Hogy mit is, kiknek is tolmácsolt, mi is volt a feladata? Sosem mesélt erről. Titkos, mondta.

        Szóval,  több egykori  kollégám, újságíró, fotóriporter, és persze Czikk Gyula is, Vietnamban élt és dolgozott jó egy évet. No nem ezért, de később megállapították, hogy a NEFB működését sorozatos botrányok, katonai és diplomáciai incidensek kísérték, és végül a szolgálatot a teljes kudarc jellemezte.

        Az egyik ilyen botrányról, igaz, nagyon szűkszavúan, akkoriban be is számolt, valamelyik, „Bizalmas” jelentés. Ezt a kiadványt az MTI állította elő, és a párt vezetői, a gazdaság legfontosabb irányítói kapták. Az ügyet bővebben, de jóval később, pontosan 2001-ben, de mindjárt az első számában, a történeti forrásokat is ismertetve, az ArchivNet adta közre, íme itt és így:

www.archivnet.hu/hadtortenet/a_vietnami_kaland.html?oldal=1)

„M.L. (35 éves, MSZMP-tag) tartalékos hadnagy, a NEFB magyar tagozatának tagja a saigoni szálláskörletből április 23-án 23 órakor ismeretlen helyre távozott. Hátrahagyott leveléből egyértelműen megállapítható, hogy a körletet előre megfontolt, dezertálási szándékkal hagyta el. M.L. tartalékos hadnagy szoros érzelmi nexust alakított ki egy vietnami nővel.”

        Az ügyet természetesen kivizsgálták, M.L. iratai között találtak például  egy  személyes hangvételű búcsúlevelet, amelyet egy bizonyos L bácsinak írt:

   itt azonban megértettem, mi a megalázottság és a tökéletes kiszolgáltatottság érzése. Voltam Auschwitzban, bár nem vagyok zsidó, de láttam sok mindent. Ezeket az érzéseket itt, Vietnamban, értettem meg igazán. Még egyszer nem akarom érezni! Azt is itt értettem meg igazán, hogy milyen veszélyeket rejt magában, amikor egy idióta kezébe hatalmat adunk, és egy ideig még gyakorolhatja is. Senki sem tudja megmondani, mi lett volna a világgal Hitler nélkül, de hogy vele mennyit vesztett a világ, azt nagyon jól tudják az érintettek. Mindezekről többet senkinek nem fogok beszélni, mert szégyelleném magam, hogy én is magyar vagyok…”

*

Mondanom sem kell, Czikk Gyula zsidó volt, aki meg- és túlélt, tapasztalt sok mindent – Vietnamban is látott eleget – például napalm égette testeket, végtag nélküli embereket… Hogy Saigonban ő is „szoros érzelmi nexust” alakított volna ki valakivel? Istenem, ott ezt minden fehér bőrű ember így csinálta, vagy majdnem így.

        Csak ez lehetett az oka a fura és meglepő döntésének, miszerint vásárol, és Budapestről Vietnamba küld egy Trabant Hycomatot.

        Egy fél lábát elvesztett vietnaminak…

        Az ügylet nem volt mindennapi. Először is, a párt lapjának hírlapírójaként ki kellett taposnia egy soron kívül autókiutalást. Ez viszonylag simán ment, számtalan példa volt rá. Azután engedélyeket kellett kérnie a Vietnamba irányuló „magán exporthoz”.

        Ilyennel még nem találkoztak a Külkereskedelmi Minisztériumban; a Vám- és Pénzügyőrség Országos parancsnoka is csak a fejét vakargatta. Minthogy vezető újságírói pozícióját ki- és felhasználva, Czikk Gyula egyenesen hozzá folyamodott.

        A legkevesebb az volt, hogy mindenhol bolondnak tartották. A MÁV-nál meg egyenesen elmebetegnek, vagy provokátornak:

        Magánexportőrként, Csepelről? Saigonba?  Vonaton?

        Talán tankot. De Trabantot?!

        Hogy mindehhez mit szólt Czikk Gyula családja? Pontosan nem tudom, de ismerem őket: áldott, békés, megértő emberek.

        Maguk között  azért bizonyára megkérdezték a családfőtől, hogyan is képzeli? Eljátszottak a gondolattal, mi több, lelki szemeikkel már látták is, amint a hadirokkant, féllábú obsitos vietnami harcos Saigon, vagyis   Ho Si Minh-város utcáin, lilabüdös füstöt pufogtatva autózik kétütemű, bilikék Trabantjával.

        Talán aggódtak is, hogy vajon hol tud majd keveréket tankolni, netán honnan szerez pótalkatrészt?

        Ám ezek a kérdések költőiek maradnak. A Trabant, bár Czikk Gyula elvtársi felügyeletével útnak indult a tehervonattal Vietnamba, de sosem érkezett meg.

        Útközben elveszett.

        Figyelmemmel azonban a zwikaui autó tartósságára, a duroplast karosszériára, akár még ma is meglehet.

        Talán a román, a török-iráni, a pakisztáni, a nepáli, a burmai határon, esetleg Vietnam valamelyik vasútvonalán.

De meglehet, hogy rögtön az Égbe került, békeáldozatként.