Kezdőlap » Remény » 2014. 4. szám » Dávid András: A lét számai

Dávid András: A lét számai

Ezek a történetek senkit sem érdekelnek. Úgyhogy jobb nem is beszélni róluk. Mert aki ismeri, aki megélte, az úgy is tudja. Aki pedig nem ismeri, az ne is akarja megismerni. Nem érdekelheti. Mert ez nem az ő története. Ez valami távoli, tőle messze eső történet, amihez semmi köze nincs. Az ő lelkiismeretüknek ez a megnyugtatóbb.

Pista jó szakember volt, annyit kereshetett a tudásával, amennyit akart. Úgyhogy jól éltünk, nagyon jól. Lakásunk volt Rózsadombon, ott laktunk a két kislányunkkal.

Pistám orvosi szerszámokat készített, javított. Amit kértek tőle, azt kitalálta, megcsinálta. Nekem nem kellett dolgoznom, de azért vettem otthonra egy kötőgépet és ezzel kerestem egy kis mellékest. Igazi boldog család voltunk, zengett a ház a kacagásainktól. Amikor Pistát elvitték, akkor nekem sikerült egy hadiüzemben munkát találnom. Így védve voltam. A csillag kellett, azt azért felvarrtam, de különben papírjaim voltak a munkámról, ez megvédett.

Egy délután aztán jön be a gyárba a szomszédasszonyom, lélekszakadva:

– Valika, Valika, baj van, nagy baj!

– Mi a baj, drágám?

– Elvitték a kislányokat, mindkettőt elvitték!

Már rohantam is.

– Mi az, hogy elvitték? Hová vitték?

– A téglagyárba!

Rohantam a téglagyárhoz. A kapuban egy magyar rendőr állt. Mutatom a hadiüzemi igazolványt, hogy be kell mennem a lányaimért. Ne menjek be, mondja, de én meg erősködök, hogy benn vannak a lányaim, én meg hadiüzemben dolgozok, ki kell hoznom őket. Rendes magyar ember maga, érti biztosan miről van szó. Azt mondja erre rendben, ő érti, de értsem én is. Ő azért áll itt, hogy a létszám stimmeljen. A létszámnak stimmelnie kell. Úgyhogy menjek, ha akarok, menjek csak be, de hajnalig jöjjek is vissza, jöjjek ki onnan, akkor ellenőrzik a létszámot. De hát a lányaim, a lányaim, ki kell hozzam őket, értse meg! Ő meg csak mondta a magáét, bemehetek, de reggelig valaki jöjjön ki, neki aztán édesmindegy én, vagy valamelyik lány, mert a létszám, az létszám. És akkor bementem a lányaimhoz és azon törtem a fejem, mekkora sorscsapás ez, mert nem kérdés, én maradok azzal, aki megy a transzporttal, de melyiket küldjem ki? Melyiket ajándékozzam meg az élettel? Milyen alapon, milyen jogon dönthet ilyesmiről egy anya, hogy melyik gyerekét mentse a kettő közül, ha csupán egyetlen egyet engedhet szabadon.

És akkor döntöttem.

És ott a nyakamba ugrott a két lányom, nagyon megörültek nekem, ölelgettük egymást, kicsit megnyugodtak. Persze, az anyjuk is velük van, nagy baj már nem lehet. Megfésültem a haját és szépen befontam, és nem tudtam, hogy adjam tudtukra, miként döntöttem, hogy helyettem a nagyobb, a nagyobbnak kell kimennie innen hajnal előtt, mielőtt kezdődik a létszámellenőrzés.

Nemsokára már tizenöt lesz, ő megbirkózik az egyedülléttel, azzal hogy ennivalót szerezzen, hogy túlélje ezeket a hónapokat. Mindenki tudta, az oroszok jönnek, közelednek, hetek, hónapok vannak csak hátra ebből a kínlódásból, már csak ezt a rövidke időszakot kell túlélnünk.

És akkor elővettem az igazolványomat, a hadiüzemét és kezdtem neki elmagyarázni, hogy helyettem menjen be dolgozni, mintha én lennék ő, ez a papír védettséget nyújt, és ott enni is kap, és békén hagyják, de akkor ott elkezdtek mindketten zokogni, ha már mindhárman így együtt vagyunk, akkor hogyan képzelem kiszakítani ebből az együttlétből bármelyikőjüket?! És fésüljem tovább őket, ez kijár nekik…

És akkor megkeményítettem a szívem, és ráparancsoltam a nagyobbra, hogy most már itt az idő, menjen, tűnjön el! És ő elindult kifelé, de azután visszafordult, visszajött, és azt mondta nem megy. Ha így együtt vagyunk, akkor legyünk is együtt. Persze, a kisebb sem ment és akkor már tudtam, akárhogyan is alakul a dolog, én velük maradok. Velük megyek, együtt maradunk, a világ végezetéig.

Napokkal később érkeztünk meg. Volt, aki bele is halt az utazásba, az összezsúfolt vagonutazásba. A magyar részen még csak-csak; egy gyűrűért, egy aranynyakláncért a csendőrök adtak vizet, de aztán már nem volt mit adnunk, sőt, már csendőr sem volt, és mi idegen földön döcögtünk a vonattal.

Amikor megérkeztünk, a kisebbik lányomat rögtön a gázkamrába küldték. Fiatal volt, fáradt, alig állt a lábán. Csak később tudtam meg, hogy a gázba vitték. Érkezéskor, a nagy

kavarodásban azért számított a létszám. A nagyobbik velünk, az asszonyokkal maradt. Eldugtam. Nehogy őt is elvigyék, akár a gázba, akár kurvának. Ő nem volt a létszámban. Az asszonyok morogtak hogy dugdosunk valakit, de végül beletörődtek, hogy egy lány, az ébresztő után, a priccsek mélyén megbújva vészeli át a napot, míg mi rohanunk az Appelre, ahol rendre megszámoltak minket, ahogy este is, mert a napi élelmet így osztották ki. És telt az idő, és egyre éhesebbek voltunk és tudtam, csak az én adagomból adhatok neki, a létszám

felettinek, mert ez élet-halál harc volt, minden morzsára szükségünk volt, mert ha legyengülünk, megbetegszünk és akkor…

Én is gyengültem, ő is gyengült. Azután tífuszt kapott, és már senki sem maradt létszám felett.

Amikor visszakerültem Pestre, akkor csak vártam, mikor jön meg a férjem. Már kaptunk híreket, tudtam, hogy él, csak napok kérdése és megérkezik, vártam és rettegtem, hogyan számolok el neki a két lányunkkal, hogyan vallom be, hogy nem tudtam rájuk vigyázni. Hogyan magyarázom el, hogy megbocsássa az én nagy bűnömet? Hogyan történhetett, hogy a két kislány odalett? És mikor Pistám megérkezett, csak megölelt és azt mondta, jól van, Valika, gyere, új idők járnak, mi is újrakezdjük.

És Pistát visszavették a gyárba, mert kiváló szakember volt, ezért örültek neki, én meg kötöttem, és aztán született két gyermekünk, egy fiú és egy kislány. Ismét négyen voltunk és úgy gondoltuk, ilyen az élet. Az embert érik szörnyűségek, de amíg ereje van, addig talpra áll, mindent újra lehet kezdeni és akkor békesség van. A kisfiam hét évesen egyszer azzal jött meg az iskolából, hogy mit jelent az, hogy ő mocskos zsidó, mert az osztálytársai ezt mondták neki.

És akkor elpattant bennem a húr. Itt nem lehet semmit újrakezdeni, mert a borzalmak mindig újrakezdődnek.

Egyetlen lehetőség maradt, elmenni. El, csak el innen. Nem szabad ezen a földön maradni, ahol az egyik ember így gyűlöli a másikat. Nem kértünk mi sosem sokat az élettől, csak hogy megélhessünk és családunk legyen. Nálunk ennyi elég volt a boldogsághoz. A nyugalom. De ezt itt mindig elvették tőlünk. Legyen az haláltábor, vagy két gyilkos szó.

Akkor ott hagytunk mindent és Angliába költöztünk.

*

(A történet valóságos eseményeken nyugszik, nagynéném mesélte, Londonban, 35 évvel kivándorlásuk után)