2014. 4. szám » Fenákel Judit: Aranylapok egy készülő könyvből

Fenákel Judit: Aranylapok egy készülő könyvből

  1. Maradtam Fenákel

Nem tudom, honnan származik a nevem. Egy biztos: akit Fenákelnek hívnak, akár ismerem, akár nem, a rokonom. A húszas éveim elején a Kortárs elfogadta egyik novellámat. Míg a közlésre vártam, abban a tudatban, hogy innen csak fölfelé vezet az út – az ember élete tévedésekkel van kikövezve -, felhívtak telefonon a szerkesztőségből. A titkárnő az akkor főszerkesztő, Tolnai Gábor, üzenetét közvetítette: siessek Pestre, a főszerkesztő feltétlenül beszélni akar velem. Siettem. Fontosnak éreztem magam. Tolnai azzal fogadott, hogy ezzel a névvel nem lehet bekerülni az irodalomba. Változtassak nevet, még hozzá sürgősen, mert az elbeszélésemet a következő számban akarják megjelentetni. Segítségül ölembe tette a pesti telefonkönyvet. Tessék, próbálkozzon. Lapozni kezdtem a vastag kötetet, és minden F betűs névhez hozzá adtam a keresztnevemet. Farkas Judit, Fazekas Judit, Fekete Judit. Tudtam, hogy a választásom egy életre szól, nem lehet a dolgot elkapkodni. Közben telt az idő, nyílt és csukódott az ajtó, írók, munkatársak jöttek-mentek, csak én ültem bénán ugyanabban a fotelban, és mondogattam: Farkas Judit, Fazekas Judit. Egy papírlapon alá is írogattam az elképzelt új nevemet, ami sehogy se akart hozzám simulni. Mind idegen maradt, távoli, semmi köze se volt ahhoz a novellához, amit én találtam ki. A körülöttem nyüzsgők türelmetlenkedtek, mit bambul itt ez az ismeretlen nőszemély, menjen már a dolgára, éhesek vagyunk. Egy óra is elmúlt, amikor összecsaptam a telefonkönyvet, fölfogtam, hogy fölösleges vagyok, és kijelentettem: nem megy. Nem és nem. Tolnainak is elege lett belőlem, ingerülten megvonta a vállát: hát jó. Maradjon Fenákel. Maradtam Azóta sok-sok évtized telt el, regényeket írtam, novellákat, hangjátékokat és újságcikkeket, a férjemmel együtt fölneveltem két fiút, megöregedtem. Az út ritkán vezetett fölfelé, de mindent, amit csináltam, azt Fenákel Judit néven követtem el. Úgy gondolom, erre a kis időre már nem érdemes nevet változtatni.

2. Nagymama konyhája

Rossz étvágyú, ványadt kislány voltam. Öklendeztem a tej fölétől, a mócsingos, zíros hús falatoktól még a tegnapi vacsora is kikívánkozott belőlem. Kerültem a főzelékeket, a spenótot úgy erőltették belém, hogy „nem spenót ez, kelkáposzta” De ha most gyerekkorom rakott krumplijára gondolok, összeszalad a nyál a számban, és külön érzem a szaftos krumpli, a tojás karikák, az egész vajas sült étel otthonos ízét (a kolbászét nem, kóser rakott krumpliban nem keveredhet vajas a zsírossal).

Húslevest minden hét végén ettünk. Méghozzá klasszikus húslevest gyűrűnyi arany karikákkal a felszínén. A fűszerek nem tobzódtak úgy, mint manapság. Kurkumára, rozmaringra nem emlékszem, a leves ízét a tyúk vagy a liba, a hús minősége adta, attól volt szaftos meg a sok-sok zöldségtől, amit a főtt hússal együtt tálaltak fel, mert ez volt apu kedvenc étele. Még azt is számon tartották, ki melyik részét szereti a baromfinak. Nekem járt a mája és a zúzája, a szíve nem, „buta leszel tőle”. A szárnyából se kaptam, az ilyen bőrnyés alkatrészeket egyék csak a felnőttek. A húsleves mellől nem hiányozhatott a fokhagyma vagy a mazsola szósz megint csak apu kedvéért. Nemrég megpróbálkoztam a fokhagyma szósszal nosztalgiából, liszt ízű csuszpajz lett belőle. De attól kezdve, hogy apu helye üres maradt az asztalnál, anyu se főzte. Annál többet az édes-savanyú tök vagy zöldbab főzeléket. A zsidó konyha szereti az édeset, a mi tökfőzelékünkből kimarad a hagyma, viszont belekerül a cukor és az ecet. Így főzte Nagymama, így főzte Anyu, így főzöm én is. Mi mind Fenákel Nagymama tökfőzelékét esszük. A családunkba beszállingózó kislányok eleinte az orrukat fintorították, később elfogadták, mint a vegyes házasság velejáróját.

Tészta ebéd is volt minden héten. Diós, mákos, káposztás aztán piszkos tészta, amiben együtt élvezhettük a diót, a mákot és a lekvárt. Nagyon szerettem a prézlis nudlit szilvás gombóccal vagy lekváros barátfülével. Még jobban a túrós barátfülét és a túrós csuszát – édesen. A pörccel meghintett túrós csusza nem szerepelt a mi menünkben, azt ugyancsak a vegyes házasság hozta divatba. Bevallom becsületesen, nekem jobban ízlik, mint az édes csusza. Tréfli, de finom. Nálunk az aludttej ott szunyókált a konyha ablak párkányán, a túró túrós zacskóban a kilincsre akasztva sűrűsödött. Nem szaladtunk a boltba, ha túró-tejföl vacsorára éheztünk. A túró- tejföl is édesen került az asztalra, nem sajnáltuk belőle a cukrot. Cukorból sok fogyott a mi háztartásunkban. Ha jól viselkedtem, Nagymama sósborszeszt csöppentett a kockacukorra, dianás cukorral jutalmazott. Uzsonnára lekváros kenyér, liba zsíros kenyér, cukros kenyér A kristály cukrot vastag rétegben kentük szét a kenyéren, iskolai tízórainak nem alkalmas, a cukor hajlamos a szétszóródásra, de otthon tálca fölött két karéjjal is meg lehet enni belőle. Kedves ebédem a zsírban sült fánk, a tarkedli és a szabálytalan alakzatokban kisülő csőrege. Persze előtte már jóllaktam rántott csirke combbal, de nem ám griff madarak soha át nem süthető véres csontú lábával, mint manapság. A rántanivaló csirke nem lehetett súlyosabb 80 dekánál. Bőre tojás sárga, mire megsült, aranylott a tányéron. Nem kellett ráírni, minden csirke háztáji volt, a csirke gyárakat még nem találták ki. Csirkét mi is neveltünk, ott kapirgáltak az udvarban, álmunkban se gondoltuk, egyszer majd tömeg áru lesz belőlük, rácsos kis kamrákban nyomorognak, egymás székletében pancsolnak. Nagymama kiválasztott közülük egy párat, összekötötte a lábukat, vittük őket Margittal a sakterhoz. Utáltam a sakterhoz menni, véres látvány volt, fetrengtek a tyúkok, némelyik még percekig vonaglott a saját vérében, sehogy se akart meghalni szegény. Próbáltam félre nézni, de akkor is láttam a kínlódásukat, ha hátat fordítottam.

A szombati barheszt Hoffman pék sütötte. A péntek esti asztalon állandó helye volt a hímzett barhesz takaró alatt két ezüst gyertyatartó társságában. Azokba állították bele a gyertyákat, amelyek fölött előbb nagymama aztán anyu kiterjesztett kézzel imádkozott. A péntek esti gyertyagyújtás emelkedett hangulatban játszódott le, elfogódottan néztem anyu finom kezének balettos mozdulatait, meghatódtam, pedig az elmormogott imából semmit se értettem. Anyu haláláig, a legszigorúbb antiklerikális időkben is megőrizte a gyertyagyújtás szokását Igaz, a gyertyákat takarékosságból kettétörte, a hímzett takaró alatt pedig barhesz helyett két zsömle rejtőzött. Anyu halála óta Kati húgom gyújtja a gyertyát, de ő ezzel a szertartással nem a vallásnak adózik, hanem anyu emlékét igyekszik ébren tartani.

Ki ne felejtsem étrendünkből a süteményeket. Minden zsidó családnak megvolt a maga specialitása. A miénk a kevert kuglóf, az én kedvenc édességem, amit családom tagjai sorban elszerettek tőlem. Jó drága, nehéz és szemre gyönyörű tészta, sok vajjal, tojással, kakaóval. A kakaó foltok szabálytalanul ömlenek szét a tészta masszájában, a kuglóf, mint egy nonfiguratív képzőművészeti alkotás uralja a terített asztalt, se torta se krémes nem homályosítja el a látványát, de az ízét sem. Nem ilyen látványos, de népszerű édesség a piskóta, apu nyögvenyelősnek hívta, hétköznap lekvárral, ünnepen csoki krémmel töltötték meg. Hétvégi reggelinek szolgált a kakaós, szűkebb napokon a fahéjas kalács, amihez tejes kávét, néha kakaót kortyoltunk. Ha vendéget vártunk, három féle sütemény is készült, sós stangli ropogósra sütve, köménymaggal megbolondítva. Rácsos tészta, viszonylag egyszerű lekváros linzer, és ha anyu rászánta magát, tömény, csupa dió, csupa lekvár, csupa csoki zserbó, amit anyu valóságos műremekké fejlesztett. Ahogy sorolom, egymás után tolulnak fel az újabb és újabb sütemények. Jönnek kék, fehér üveg tálcákon az almás piték, túrós lepények, a darázsfészkek, tepertős pogácsák, mély fajansz tálakban volt a helyük keményített konyharuhával letakarva, hogy ne veszítsenek frissességükből. A szív meg kör alakú apró sütemények formázásában én is részt vettem, igazi gyereknek való foglalatosság. Amit sose csináltunk, az a tipikus zsidó sütemény, a flódni. Mindenből túl sok van benne, ma se jut eszembe megkóstolni.

Ma a háziasszonyok – az igaziakról beszélek – mielőtt nekilátnak a konyhai munkának, végig gondolják, kiszámítják mihez mennyi pénz, mennyi idő kell. Aztán szelektálnak. Ezt nem csinálom, mert drága a hozzávaló. Ezt meg azért nem, mert eltelik vele a nap. Megkeresik a legegyszerűbbet és a legolcsóbbat. A pénz persze mindig számított, de a dióbelet, mákot, porcukrot nem tízdekánként vették. Nagymama kamrája tele volt libazsírral, elálló almával, lekvárral, befőttel. Nem kellett folyton a boltba szaladni. Időből még több volt, mint libazsírból. A televíziót nem ismerték, a rádió luxusnak számított, később be is kellett szolgáltatni, moziba az uszító filmek miatt nem jártak a zsidók. A vidéki zsidó asszonyok behúzódtak az otthonaikba, sütöttek, főztek, vendégeskedtek. Az én gyerekkoromban senki nem adta össze, mennyi időt tölt a háziasszony vagy a cselédlány a konyhában. Jóllakatni a családot, élvezetet nyújtani a gyomornak. A sütés-főzés életcél volt és életforma. Amíg hagyták.