2014. 4. szám » Flamm János: Hetven-időben

Flamm János: Hetven-időben

Milyen érdekes volna, ha az ember emlékezne arra a napra, amelyen megszületett! – tűnődött Zémann kedvenc foteljában üldögélve. De Zémann nemcsak arra a napra nem emlékezett, hanem a többi hetvenegy évére sem. Lótás-futás, eszeveszett készülődés, ideges mosolyok, amelyek azonban nem neki szóltak. Ezt az udvariatlanságot eleinte kesernyés szájízzel és némi sértődöttséggel fogadta. Hiába, a kóvedre, mint mondta kedves barátja, mindenkinek szüksége van. Ami végül is azt jelentette, hogy mindannyiunkban él a simogatásra vágyó kisgyermek, a szeretet óhaja.

Párja a közeli piacra ment, hiszen felkészül a többnapos ünnepi zárvatartásra. Eljött az árubeszerzés, az általános téboly ideje. Azért csak elképzelem azt a napot – nincs miért sietnem! – gondolta Zémann.

1941. december 24. Vajon hazaengedték-e az ifjú apját a kárpátaljai munkaszolgálatból, hogy a szülőfájdalmak jelentkezésekor bekísérhesse nejét a Szabolcs utcai kórházba?! De ha nem – s ez a valószínűbb, hiszen nektek, Krisztus-gyilkosoknak ez nem ünnep – akkor ki kísérte be, s ki vigyázott az ő kétéves bátyjára? Mert tél volt, méghozzá hideg, havas tél! És vajon ki hozza fel az idő mélyéről a nyolcadik napot? Ki emlékszik a brit milájára, ami ráadásul az emberek nagy többségénél ez szilveszter másnapja? Hazaért-e az apja az eltávozásból? Vagy kétségek között, kilátástalanul bámulta a kötelezően lerészegedő keretlegényeket?

Eddig jutott Zémann a már megválaszolhatatlan kérdéseiben, amikor kopogtattak az ajtón. „Ki a csoda lehet?” – kérdezte, és ajtót nyitott. Hát, bizony, csoda, sőt, maga a Csoda állt ott! Az illető arca nem volt kivehető a beáradó fényben, de kétségtelenül kopogott ott valaki, sőt, mintha többen lettek volna. Zémann felismert arcokat, gimnazista, főiskolás társait, legjobb barátját – hova fog ez a sok ember leülni?! – szóval, mindazokat látta, akik e pillanatig már az égiek megszámlálhatatlan sokaságához tartoztak. Betódultak. Akik nem ismerték egymást, bemutatkoztak és hamarosan élénk társalgás kezdődött.

Zémann ezúttal a figyelem középpontjába került, örömmel ölelte magához őket, de közben az is az eszében járt, milyen itallal és nassolnivalóval bír itthon, és kissé riadtan kérdezte: – Kinek, mit hozhatok? – Egyöntetű kacagás volt a válasz. Barátja már hozzá is tette: – Mi már nem élünk-halunk a javakért, mit is adhatnál nekünk?

Az általános jókedv az egyértelmű poénra csak fokozódott. Közös csínyek kerültek szóba, eszmecserék régi beszéd-foszlányokból, mind az ünnepelttel kapcsolatos felidézések; ezeket Zémann tagadhatatlanul élvezte. Az ablakon túl felszállni készült a köd, és némi napsugár is kierőltette magát. Zémannban leesett a tantusz! Hiszen most választ kaphat kérdéseire! Oda-odalépett vendégeihez, apját, anyját kereste.

Ebben a pillanatban meghallotta a kapucsengőt. Kiment, felvette a kagylót. A felesége volt; segített volna felhozni a nehéz szatyrokat, mert a régi lift a túlterheléstől leállt. „Megyek, megyek – sóhajtotta, és visszaszólt a lakásba: – Várjatok meg, azonnal itt leszek!”

Amikor kitárta az előszobaajtót, már üres volt a lakás. Mintha egy simogató kéz megérintette volna az arcát… Eltűnt a sugárzó fény, s vele együtt a vendégek is.

Zémann magához vette a lakáskulcsát, nehogy egy hirtelen huzat, berántva az ajtót, kizárja őt és párját visszajövet a nehéz szatyrokkal együtt.

Fejcsóválva indult lefelé a lépcsőn.