Kezdőlap » Remény » 2014. 4. szám » Gergely Anna: Gyökerek

Gergely Anna: Gyökerek

Adatok Villányi András pályaképéhez

1948-ban született Győrben egy háromgyermekes zsidó családban. 1956-ig az ortodoxiához tartoztak, oda jártak templomba. Gyermekként a Talmud Tórában tanult testvéreivel. A bár micvóját – amikor először hívják fel a Tórához az immár felserdült fiatalembert – bátyjával egyszerre tartották, hiszen mindössze tíz hónap különbség volt közöttük. Az ünnepélyes Tóra-olvasásra dr. Vértes Árpád rabbi készítette fel. Az esemény nemcsak a zsidó családnak volt emlékezetes, hanem a helyi vallásos közösség számára is, hiszen 1945. óta ez volt az első bar micvó Győrben.

Édesapja már hatéves kora óta kereső embernek számított. A gyengén tanuló diákok korrepetálásáért kenyeret, cukrot, lisztet, húst kaptak, hiszen a nagyapa az első világháborúban elesett, s az özvegy nagymama egyedül nevelte gyermekeit. Az édesapa több nyelvet is elsajátított a Felsőkereskedelmi Gimnáziumban. Ógörögül, latinul is tudott, otthon a szülők jiddisül, németül is beszéltek. A tanulásnak, a tudásnak kiemelkedő szerepe volt a család értékrendjében, amely szellemi útravalóul szolgált a művésznek a további években, évtizedekben.

A család nyitott, vallásos légköre, a meleg otthon megtartó ereje elkísérte a művészt egész alkotói pályáján. „Apámtól a kultúrát, a tudományt, a korrektséget, az emberséget megtanultuk. A pénz volt számunkra a legkevesebb. Ez a mai napig így van. Mindez nem az alkotói szabadsággal függ össze, a fényképezéshez nem kell alkotói szabadság. Fényképezni kell!”

Az édesapa a II. világháború előtt a Budapesti Magyar Kereskedelmi Bank irodavezetője volt, majd a bankok államosítása után a szeszgyárban lett főkönyvelő. 1944 tragikus volt a magyarországi zsidóság számára. A családot, a győriekkel együtt, deportálták, ahonnan a nagyszülők nem tértek vissza. Édesapja, munkaszolgálatosként élte át a holokauszt időszakát, amelynek állomásai Erdély, Szentkirályszabadja, s az igmándi erőd voltak. Édesapjától a művész egy kis imakönyvet kapott emlékül, amelybe az alábbiakat jegyezte fel: „Ezen imakönyv a zubbonyom bal felső zsebében, a szívem felett volt. Többször álltam a nyilas kivégzőosztagok előtt és az imakönyv szelleme – Ne ölj! – megvédett a haláltól.

Édesanyja Auschwitzot megjárt túlélő volt, egész életét végigkísérte az átélt borzalmak emléke. Háztartásbeliként nevelte a fiait, életének a család adta az értelmet, a kiteljesedést.

A szociológiai, szociálpszichológiai irodalom bőségesen foglalkozik a holokauszt utáni második, harmadik generációval, akiket traumatizált a holokauszt eseményeinek valamint családtörténetük elhallgatása. A szülők különféle megfontolások alapján, beleértve a felgyorsult asszimilációt is, részben olyan nemzedéket neveltek, akik saját identitásukkal nem voltak tisztában. Zsidóságukra az első antiszemita megjegyzésekből vagy éppen a durva zsidózásból ébredtek rá. A Villányi család teljesen magától értetődő módon nem ezt az utat választotta. „Részesei voltunk a zsidóságnak. Mi gyerekkorunk óta zsidók voltunk. Templomba jártunk, ismertük az antiszemitizmust.”

Villányi András 1973-ban kezdett a Rabbiszemináriumba járni, melynek karizmatikus személyisége, világhírű rabbija Scheiber Sándor professzor volt. A péntek esti istentiszteletek, az ezt követő kiddusok, a zsidóságukat szabadon és természetes módon megélő fiatalok közössége számára meghatározó jelentőségű volt. A művész ugyan nem volt szeminarista, de előadásokra járt, és a zsidó valamint világi tudományokat elmélyülten tanulmányozta. „Itt megtanultam azt, hogy nem elég a zsidó imákat elimádkozni és hajlongani, hanem meg kell tanulni a zsidó irodalmat és kultúrát is. A zsidóságból könyvek és kövek maradtak.”

A Rabbiszeminárium tudós-inspiráló személyisége Scheiber professzor volt, aki maga köré gyűjtötte a fiatalokat, Dán Róbertet, Berger István rabbit (Csuló). Szemere Samu, Spinoza és Hegel fordításai a mai napig a leghitelesebb, Rabbiszeminárium világhírű kántora volt Feleki Rezső, aki a Zeneakadémián tanított; ő Bécsben és Berlinben is énekelt. Feleki Rezső 82 éves koráig napi két órát énekelt, hogy szellemileg, fizikailag méltó módon tudja teljesíteni hivatását. A róla készült Villányi-portré is a magas fokú művészi koncentrációt, az Örökkévalóval való bensőséges kapcsolatot örökíti meg.

Scheiber világot járt tudósokat, híres embereket hívott meg kiddusokra és az óráira.”Egyszer Bostonból jött el egyik volt iskolatársa, aki a rabbi-diplomája mellé orvosit is szerzett. A gyermekek agyi rendellenességét kutatta. Ez nekünk útmutatást adott, hogy mindig feljebb kell lépni, sohase adjuk fel!”

A művész Budapesten ismerkedett meg Kochol Károllyal, aki szakmailag irányította, segítette. Scheiber professzor érdeme, hogy engedte fényképezni a péntekeket, a szombatokat, az ünnepeket.

A képek történelmi rétegei

Hogyan kell közelíteni Villányi András képeihez? Egyik lehetséges alternatíva a történetírás felől értelmezni a képeket. Ebben az esetben a fotográfiák történelmi forrásokká válnak a kutatás és a históriaírás számára. Kiemelkedő forrásértékük van Villányi András fotóinak. Vizuális látleletek ezek az elmúlt évszázadról, a holokausztról, az utolsó harminc, negyven évről, tágabb értelemben pedig a zsidóság több mint ötezer éves kultúrájáról. Az elmúlt harminc-negyven év történetét nem lehet hitelesen megírni úgy, ha a magyarországi zsidóság fél évszázadát, annak anyagát nem használjuk fel! A képek egyszerre hordoznak vizuális, intellektuális és spirituális élményt, amelyeket a kutató semmilyen más forrástípusban nem talál meg.

A képek társadalmi kontextusba való helyezése egyben a mi dialógusunk kezdetét is jelenti. Ez a párbeszéd hiteles, mert a nézőben egyszerre nyújt vizuális, intellektuális és spirituális élményt, így benne a látottak tovább élnek.

A művész első egyéni kiállítása 1981-ben volt Székesfehérváron a Pintér Károly Művelődési Házban. A helyi sajtó jó szemű és tollú tudósítója kiemelte, hogy a művész nem mindennapi légkörteremtő érzékről tesz tanúságot fekete-fehér képeivel. Villányi András ekkor a TV Híradó számára készített riportkép-sorozatokat, filmeket. Le gismertebb képei az Antonio Gades-ről, a spanyol-cigány táncművészről és a tahiti folklór együttesről készült munkái voltak. A nézők tehát ismerték a nevét. Egyéni tárlata azonban egy egész más világot tárt fel.

„A zsidó vallás szertartásainak különböző elemeit vonultatja fel, olyan megfogalmazásban, amely mentes mindenféle sallangtól. A rabbi temetésén, a Mementó portréin, a péntek esti szertartás meghittségén olyan érzelmek vannak jelen a trükkmentes fotós megfogalmazásában, amelyek a különböző hitek lényegét, népek testvériségét, összetartozását sugallják.” (Á. Szabó János)

„Képeim váltottak ki olyat, hogy leköpték, horogkeresztet rajzoltak rá. Ez 1984-ben történt a Fiatal Művészek Klubjában rendezett kiállításon. A bonni kiállításomon egy házaspár beszélgetett az egyik képemmel, mások sírtak a képet nézve. (R.I.F. szappan, 1980.) Ez a kép egy emberből készült szappant, egy szemüveget és egy mécsest ábrázol. A szüleim emlékére készítettem.”

Erről a fényképről Zrínyifalvi Gábor a következőket írta: „ A kompozíció zártsága, puritánsága, lényegre törő fekete-fehér előadásmódja a dokumentumfotók drámaiságánál is hitelesebbé teszi e képet. Míg a dokumentum fotókon a tragédia a maga közvetlenségével hat, addig a képen a tárgyak rendezettek, beállítottak, előre kigondoltak. Szimbolikus tartalmukkal elsősorban a nézők intellektusára hatnak.”

„A második székesfehérvári kiállításomon 2007-ben szerepelt egy képem, amely a tokaji zsinagógát ábrázolja gólyával. Egy hölgy sírni kezdett a képem előtt. Nem volt zsidó, s nem tudom, milyen emlékképek hívódtak elő benne az 1944-es deportálásokkal kapcsolatosan.”

E kiállításról szólva a Fejér Megyei Hírlap hasonló gondolatokat fogalmaz meg, mint az 1981-es tudósítás. „ A fotók így, együtt, egymást kiegészítve nem elválasztanak, hanem összekötnek, hiszen kíváncsivá tesznek bennünket egy sokat szenvedett kisebbség életformája iránt. Én legalábbis – titkon – ezt remélem. Hogy az emberek, végre, megismerjék a zsidó kisebbség kultúráját, elveszett hagyományait, s ráébredjenek végre: a tradíciók eltűnése mindnyájunkat szegényebbé tesz.

A képek történelmi rétegei közül a holokauszt témája az, ami a legfájdalmasabb valóság. A XX. század botránya, a halálgyárak iparszerű, megsemmisítő, ördögi mechanizmusa elnyelte a magyarországi zsidóság százezreit. A múlt kísértete, a mellen kötelezően viselendő szégyenbélyeg, a sárga csillag képe – azaz, hogy annak képzete – igen, így jelenik meg a múlt Villányi András egy emblematikus, magas artisztikumú képén. A fotó egy purimi ünnepségen készült. Bemutatja a Dávid-csillagos zászlókat körbe hordó kisgyermekeket. Lám, játszanak vele! Ezt a kompozíciót szemlélve a nézőben nem a büszke Dávid-csillag asszociációja jelenik meg az évezredes hagyománynak megfelelően, hanem a szégyenbélyeges, szavakkal ki nem fejezhető apokaliptikus pusztítás kora. Ennek a végérvényesen és visszafordíthatatlannak megélt történelemnek a szimbólumát hordozza a képen látszó gyermek.

A mátészalkai kiállítás alkalmából a művésznek megmutatták a az egykori rabbi-lakást, ahová 1944-ben összezsúfolták a halálra szánt embereket. A téglafalra üzeneteket, neveket írtak fel a deportálás előtt álló emberek. (Üzenet 1944-ből; 2005.) Valószínű, hogy ez a téglafal ma már nincs meg, vagy az átalakítás miatt nem olvashatók ezek az üzenetek, noha ezek a XX. század betűi; az utókoré. A mi feladatunk, hogy ezeket kibetűzzük és megőrizzük.

A képek és koruk

A fotográfiák legarchaikusabb rétege a zsidó hagyomány, a vallási szertartások, szokások megörökítése. Egyfajta időtlenség és kontinuitás jellemzi a képeket, amelyek évezredek óta, tértől és időtől függetlenül, átöröklődtek nemzedékről nemzedékre. Mindez tehát folyamatos jelen időben történik, a meséld el fiaidnak ősi parancsa értelmében.

A legnagyobb ünnep a zsinagógai évben az újév, a Ros hásáná. Ebből az alkalomból készült az Áldás a talisz felvételére, 1990. című fotográfia. A kép dinamizmusában azt a pillanatot ragadja meg, amely az Örökkévalóhoz való út kezdetét jelenti. A műalkotásról így vall a művész: „Azt szerettem volna megmutatni, hogy nem az a lényeg, ami kívül van, tehát maga a talisz és a kitli, hanem az a mozdulat fontos. Mert ami alatta van, az a hit. A mozdulatot bármelyikünk meg tudja csinálni, mégis ez az a mozdulat, amelyet évezredek óta végeznek, még él és követőkre talál. E fotóm alapján Fehér László festőművész csodálatos képet festett.”

Az őszi nagyünnepekhez kapcsolódik a sófár megfúvása. A vallási törvény, a haláhá három hangot különböztet meg, melyeket egymás után kell megfújni: tökiá, sövárim, töruá. A sófár megfújásának évezredes hagyománya szerint ennek számos magyarázata lehetséges, sok dolgot jelképez. A sófár fúvás meghallgatása Ros hasánákor, a Tóra utasítása. (III. Mózes 23:24.)

A Pészachot, a kovásztalan kenyér ünnepét az 1970-es évek végétől folyamatosan fényképezi a művész. A Pészach az egyiptomi rabságból való szabadulás családi és közösségi ünnepe. A vallás, a hagyomány és a reménykedés mondatát „Jövőre Jeruzsálemben!” – mondjuk a találkozás reményében. Az ünnepet megelőző napon készítik el a pászkát vagyis a maceszt. A macesz, de különösen a smuro macesz az őrzés jelképe. Sütése a legszigorúbb szabályok szerint történik, mely előírások a liszt és víz mennyiségére valamint a macesz formálásra, a kemence előkészítésére, a sütés idejére, az egyes munkafázisokkor elmondott imák rendjére, a sütés közben énekelt zsoltárokra (hallél) egyaránt vonatkoznak. A pászka készítése 1856-ig kézzel történt, majd gépekkel. A képeken az ősi pászkakészítés egyes fázisait láthatjuk, melyeket eleven hagyományként őrzött meg napjainkig az ortodoxia.

„Budapesten a Dózsa György úton működött a pászkasütő üzem, ahol száz éves gépeket fotózhattam. Ma már ezek nincsenek meg, csak a negatívok. Ezek a képek immár történelmet idéznek, s ezek folytatódnak a Kazinczy utcai ortodox hitközség pincéjében készült alkotásokban. Számomra a pászkasütés mítosz. Fantasztikus élmény, ahogy a kemencét felmelegítik, félre nyomják a tüzet, és akkor a megáldott tészta nem a parázson sül, hanem, mint az ősi időben – a kemencében. Ez ötezer éves hagyomány.”

A művész több képén szerepel a Hanuka. A nyolc ágú gyertyatartó és a trenderli. A fény ünnepe a makkabeusok fölött aratott győzelemre emlékeztet. Az ante 167-ben történt csodás eseményeket idézi fel: az egy napra elegendő olaj nyolc napig égett az újra felavatott szentélyben.

A fény misztikája megjelenik valamennyi Villányi-képen, bármely ünnepkor, bárhol is égnek a gyertyák. Nem a barokkos fény-árnyék szimbolikus ellentétpárjáról van itt szó csupán, vagy a rembrandti fény és árnyék kezelés technikájáról, hanem annak a megfoghatatlan varázslatnak, transzcendenciának lesz részese a szemlélő, amely a beavatottság, az otthonosság, a hazatalálás útjain keresztül egyszerre hat ránk. (A Hanukka fényei, 1978., Kiddus a sátorban, Gyertyák Hatam Szófer sírjánál, 1985.)

Villányi András több mint harminc évvel ezelőtt megörökítette a haszidok zárt világát is. A szatmári, a kálói rabbit, amikor e csodarabbik magyarországi látogatást tettek. E képek külön értéke, hogy a rebbék, a caddikok sosem engedik fényképezni magukat. Ez esetben a szatmári és a kálói csodarabbikról készült fotók kivételességük miatt is egészen egyedi forrást és értéket képviselnek. (A szatmári rabbi asztala, 1976.; A kallói caddik gyertyáinak fénye, 1985.)

A rabbiképző szemináriumba járó fiatalok együttléteit is nagy érdeklődéssel figyelte a politikai elhárítás; az áldások elmondásakor megjelent ifjakat megfigyelte az államvédelem. Ma már ismertek a „Viola tmb. hálózati személy” jelentéseinek adatai, amelyek részletesen beszámolnak a pénteki istentiszteleteken megjelent személyekről, azok ruházatáról, az istentiszteleteket követő kiddusok témájáról, s minden jelentéktelen eseményről, amit az elhárítás fontosnak tarthatott. (l.: Beke László Tűrni, tiltani, támogatni. A hetvenes évek avantgárdja. In: A második nyilvánosság. XX. századi magyar művészet; Enciklopédia Kiadó, Bp., 2002. 231.o.; illetve: Történeti Hivatal, Belügyminisztérium, III/III: 1-c alosztály. Szigorúan bizalmas. Nytsz.1/14-360, Nytsz. 1/14-352., 1614-755.)

A péntek estékhez hozzátartozott a hazai és külföldi zsidó irodalom és kultúra tanulmányozása, de Scheiber professzor figyelme kiterjedt a frissen megjelent cikkekre, könyvekre is. Előadás hangzott el például a Kortárs frissen megjelent novelláiról, Kiss József költészetéről, az izraeli és egyiptomi ásatásokról, Shakespeare Velencei kalmárjáról, az ókori és középkori zsidóság kultúrájáról. Szellemi útravalóval látta el hallgatóit.

Lassan!”

„Magányos őr áll az úton, a gépkocsik elé táblát tart, rajta egyetlen szó: lassan. Egész nap áll, és tartja a táblát. Ez szimbólumnak tűnhet. Héberül: in du áldöruhim urö há. Állni valahol, a száguldó világ országútján, és semmi egyebet nem tenni, csupán figyelmeztetni: lassan. Ha láttok tülekedést, miként akar valaki a másik elé sietni, rajta át magasabbra jutni, hogy egy darab kenyérrel több jusson neki, mutassatok e szóra: lassan. Ha olyannal találkoztok, aki gyűjt, folyvást gyűjt, de belőle semmi öröme, sem neki, sem másoknak, kiáltsátok: lassan. Ha elétek kerül olyan, aki érdekért, érvényesülésért elveti a múltat, amelyért az elődök éltek, lelkesedtek és meghaltak, mutassatok e szóra: lassan. Tág a világ, mint az álom, mégis elfér a világon. Elégedettség és szépség töltse meg szíveteket és gazdagítsa meg lelketeket. Tiszteljétek és szeressétek egymást az emberi kor végső határáig.”

A Rabbiszemináriumba gyakran hívtak meg külföldi vendégeket. A belügyi jelentés hű bizonyíték arra, hogy a péntek esti összejöveteleken rendszeresen jelennek meg külföldi személyek. Eljött ide Barbra Streisand, Rappaport Ottó, Dan Ofry, Polnauer Sándor. E társadalmi megbízásban együttműködő informátor „cionista házibuliknak” nevezte azt, amikor az összegyűlt fiatalok egy része a művész lakásán folytatta e beszélgetéseket.

Arcok és sorsok

A fotóművészet talán legnehezebb műfaja a portrékészítés. A fotózás kezdeti időszakától megfigyelhetjük e műfaj fejlődését a műtermi képektől az emlékképekig, a megrendelésre készített, a műtermi miliőben készült furcsa képekig mindent. A művészi igénnyel létrehozott fotográfiák egészen más műfajjá váltak, különösen érvényes ez Villányi András portréira. Zsidó embereket, gyerekeket és időseket fényképez különleges finomsággal, művészi erővel. Mikro- és makrotörténelem ez, amely személyes és egyetemes. Konkrét és elvont. Fix helyhez és időhöz kötött, továbbá speciálisan magyar és mégis zsidó. Ugyanakkor időtlen. Egyes emberi sorsok, profilok az utóbbi harminc, negyven évben és mégis az „örök zsidó” megjelenítése valamennyi, a fotográfia mesteri eszközeivel. Pont ezért örökítette meg őket a művész, mert gondolataikba, imáikba mélyedve az örökkévalóval vannak együtt. Különleges pillanatokat sikerült megragadnia, hiszen az ember és az Isten párbeszéde sugárzik e transzcendenciát hordozó képeken. (Ámen, 1982., Tűnődés (Krausz Meyer), 1982.) A Krausz Meyer főrabbiról készült fotó történetéhez tartozik, hogy a felvétel után több mint húsz évvel később derült ki: tűnődésének, belső meghasonlottságának, drámájának az volt az oka, hogy miután ő túlélte a holokausztot, gyermekei elfordultak tőle.

„A zsidó irodalom kórusában szomorkás az én dalom. Írásaimban a zsidó alakja jelenik meg, azé a zsidóé, aki, ha történetesen valami vidámat énekelne, mintha a sírás rázná. Zsoltárainak dallama gyászénekekre emlékeztet. Nevet, de szemében könny csillog. Szeretne egy kicsit vidám lenni, de szívéből nehéz sóhajtás szakad föl, mintha mindig azt hallanánk tőle: jaj, jaj!”

Igen, ezt írja Mendele Mojhér Szforim Sánta Fiske című csodáatos könyvében (Európa Kiadó, Bp., 1981.).