2014. 4. szám » Háberman Zoltán: A történtek után

Háberman Zoltán: A történtek után

Nagyapám története nem tipikus életmese. Az anyai ágon viszont jellegzetesebben alakult családunk túlélési története. Nagymamám, Grünbaum Szeréna, ugyancsak Kárpátaljáról származott. Úgy sikerült túlélnie a holokauszt borzalmait, hogy egy budapesti védett házba, majd a gettóba menekült 1944-ben megszült kislányával. Nagyapám, a Nagyszőlősön született Friedmann Zoltán pedig a munkaszolgálatban vészelte át a Soát.

Nagymamáim sokat meséltek a „háború előtti” életről. Aki gyerekkorától hallotta a történeteket, mint én, azok pontosan értettük a kód-szavakat. Csak annyit mondtak valakiről, hogy „elvitték” vagy „nem jött vissza”, amire senki sem kérdezett rá, hogy honnan és mikor, és főleg azt nem, hogy miért.

Volt a nagymamámnak egy nagyon hangsúlyos története, ezt többször is, szinte fő tanulságként mesélte a nagyapámról. Amikor a munkaszolgálatosokat egy sorba állították a keretlegények és megkérdezték, hogy ”…na, zsidók, ki akar megkeresztelkedni?” Akkor néhányan előre léptek, bízva, hogy majd ezzel előnyökre tesznek szert, megúszhatják a szenvedést. Csakhogy, azokkal még kegyetlenebbül bántak. És az én Friedmann nagyapám a hitét soha nem hagyta volna el, még a halál torkában sem. Nem tagadta volna meg soha a zsidóságát. Ez a történet belém vésődött. A kis megmaradt család a háború után visszament Kárpátaljára, keresni a megmaradt rokonokat, szülőket, testvéreket, nagybácsikat, sógornőket, unokaöccsöket. Addig-addig várták, hogy hátha valaki hazatér, amíg lezárták a határokat és ők a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján ragadtak. Kár volt várni: senki sem tért vissza.

Bármilyen borzalmak érték is ezután a megmaradt kis család életét az embertelen sztálinista-kommunista diktatúrában, az semmi sem volt a holokauszthoz képest. Utólag értettem csak meg, hogy azok a történetek, amelyeket nagyszüleim meséltek a sztálinizmusról, bár nekem szörnyűek voltak, de nekik az igazi borzalom a közösségük, a szűkebb és kiterjedt családjuk, egész kultúrájuk, hitközösségük szétesése és lemészárlása volt. Az a történet, hogy nagymamám, már terhesen és két kis gyerekkel a kezében, nagyapámmal behúzódni kényszerül szívességből valakinek a lakásába, mert egy orosz katonatiszt egyszerűen kisajátította a lakásukat, ez amolyan mellékes kis elbeszélés volt.

Apai nagymamám és apám, Miklós, lassan kezdett csalódni a kommunista eszmében. Megértették, hogy felmenőm a szegények és a világ elnyomottainak felemelésében bízott, és nem egy párt és kiszolgálóik uralmában. Végtelen szomorúságot éreztem apámon, amikor elbeszélte, hogy tulajdonképpen apja hiába, fölöslegesen áldozta fel az életét.

Elkeseredtek ők is és a háború után nem találták meg soha azt a világot, amiben igazán jól érezték volna magukat.

Gyerekkoromtól, a hatvanas években, úgy nőttem fel, hogy tudattalanul úgy éreztem: volt egy világ a háború előtt, ami kerek volt és szép, de az végleg eltűnt. Ma csak árnyékai vagyunk önmagunknak, romokon élünk. A hidakat, az utakat, a házakat, a bútorokat fel lehet újból építeni, még szebb tárgyakkal körbe vehetjük magunkat, de az a nemzedék a lelki romjaiból nem tudott felépülni. Talán az én gyerekeim már túlléptek ezen, szerencsére. Eltelt több mint hetven év. A következő nemzedékek már nem érzik át azt a szomorúságot, amit az én nagyszüleim, szüleim és én is még éreztünk.

Az öldöklés, a háború, a mészárlás utáni gyász generációkon át öröklődik, talán én vagyok családom utolsó transzgenerációs túlélője.

Sajnos, már most lehet látni, hogy a történelemhamisítók és torzítók kis hasznokért, felelőtlenül hagyják a holokauszt történetét és tanulságait elsikkadni. A mi felelősségünk is, ha újra megtörténik a borzalom. Minden kis vállrándítás, félrenézés káros. Felépülnek az állami emlékezetpolitika monumentális mementói. Kicsit máshogyan beszélik el a háborús éveket a bőségesen finanszírozott történettudományi emlékezetintézetek és a politikusaik, mint, ahogy nekem mesélték a nagyszüleim, és áldott emlékű apám. A mikro-történelem gyakran ellentmond a nagy ívű tudományos kutatásoknak.

Nekem borzalmas kín-halálokról, ordítozó nyilasok által puskatussal megfenyegetett, kiszolgáltatott, gettóban éhező anyáról és csecsemőjéről beszéltek gyerekkoromban családi történeteket. Én szerető, hithű és morális, etikus emberek és családok egy jobb világért vívott, hiábavaló küzdelméről tudok; hidegvérű gyilkosokkal szembenéző, megalázott, családjukat, gyermeküket féltő szülőkről hallottam. Valaki azt hiszi, hogy ezeket mi csak azért emlegetjük, hogy bármilyen előnyre tegyünk szert? Nem, nem igaz, hogy „az ’áldozatiságot’ ki akarják terjeszteni azokra a generációkra is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el

Mi ebben a szörnyűségben nőttünk fel, ezek vagyunk, ez volt az életük. Ez volt az sorsunk.