Kezdőlap » Remény » 2014. 4. szám » Handi Péter: Három digitális

Handi Péter: Három digitális

  1. Kávéházi laptop

Ausztráliában, ahol élek, a kávéház jóformán ismeretlen fogalom – volt. Kocsmákban bonyolódott a nemhivatalos társadalmi élet, kávézás helyett sörözés járta. Utóbb azonban utat talált a városokba az eszpresszó, a bisztró, az al fresco típusu járdaszegélyes, napernyős intézmény, frissen pörkölt kávék illatát lökve a villamosokra várakozók arcába. A kávéház fogalma a régmultból homálylott, emlékezések és fotóarchívumok bizonygatásaként. Ami az ilyen másodlagos élmények után lerakódott emlékezetemben a kávéházról, az a falra akasztott, majd pedig az asztaloknál üldögélő urak kezében tartott nádkeretes, fogantyús laptartó volt, rajta szétterülve és lapozhatóan az aznapi ujság. Töprengek, hogy vajon mi volt akkoriban fontosabb; a kávé vagy az ujság? A kávésnak még nemigen volt eszpresszógépe jó kávéra, a lapok is ugyanolyan rosszul szerkesztettek, mint maga a történelem.(D.Magyari Imre). Maradt tehát – gondolom – harmadiknak a közélet, alkalom találkozásra, hírcserékre, a rosszul szerkesztett történelem kiigazítására.

Nemrég felfedeztem, hogy környékünkön is felütötte fejét egy kávéház, (amennyiben feje lehet egy kávéháznak és azt felütni képes.) Saroképület utcára nyíló földszintje, tágas, aszfaltig érő ablakokkal, a helység L-alakban követi az utcasarok görbületét. Az interieur is többé-kevésbbé megfelelt az ősiség követelményeinek, noha a fából faragott székeket plasztik helyettesítette és az asztalokról hiányzott a gyufatartó. Mi több; Főúr helyett egy rangban jellegtelen alkalmazott csörgött tálcáival az asztalok között, s a rendeléseket komputerbe billentyűzte.

Mégis, valami eredeti védjegy (anyajegy?) megmaradt, átmentődött a kávéházi múltból. A lapok. Az újságolvasás. Ahogy átnéztem az ablaküvegen, a kávéház különböző részein három vagy négy asztalnál olvasták a vendégek laptopjaikon az aznapit. A nádkeretes laptartó lemászott a falról és lárvából kikelő lepkeként az asztalokra szállt, technológiává lényegült. A történelem azóta még rosszabbul szerkesztett, a kávék viszont sokkal jobbak, erősebbek. Kell is ahhoz, hogy a vendég elviselhesse mindazt, ami a lapokban áll.

2. Rövidzárlat?

Remélem, az. Ezúttal azonban nem az áramkör hirtelen megszakadása; kialudt villanyok, lezuhanó éjszaka az ebédlőasztal felett, digitális óraszünet, hűtőszekrény családias duruzsolásának hirtelen leállása – aztán hirtelen világosság és ahogy mondják; helyreáll a megszakadt világrend. Az elektromosság e tünete tálcán kínálja magát egyéb párhuzamokra. Így például szellemi és élettani jelenségek tétova megközelítésére.(“Megvilágítására” – helyénvalóbb volna, de hát rövidzárlatról van szó…)

Arról a nyugtalanító önmegfigyelésről értekeznék, hogy újabban távol tartom magamtól a vaskos regényeket és inkább a rövidebb prózákat kedvelem; cikkeket, tárcát, novellát, esetleg kisregényt. Az évekkel tornyosuló Idő munkája lehet ez, valamiféle türelmetlenség; hamarább végezni bonyodalmakat taglaló szövegekkel. A fiatalabb évek – ez itt a groteszk ellentmondás!- mohó irodalom-falása idején az agy mágnese éppenséggel vonzotta a “vastag irodalmat”, a fiatalos türelmetlenség állítólagos korszaka éppenhogy helyet engedett a kötet-kánonnak. Magyarázható ez persze a mindent megismerni vágyás jelenségével, a világ tárulkozásával, egy fiatal ismeret-szomjával. Tolsztoj, Móricz, Thomas Mann – a nagyregények kora volt, elmerülés a történetben, hosszú fürdőzés az egyre mélyülő fejezetek hullámaiban. A “mai” Tolsztoj, Móricz, Thomas Mann számomra már inkább novellisták, mintsem trilógiák és tetralógiák nagymestere. A tünet élettani összefüggése a zsugorodó életidő érzékelése lehet, ahogy a beteg a diagnózist hallván, félénken megkérdi az orvostól, hogy érdemes-e még belekezdenie a Háború és Békébe?

A napokban azonban – úgy hiszem – némi elfogadható magyarázattal szolgált a – Kor. A modernitás szellemi irama, az egyre gyorsuló média és világháló fergetege, a mellékágazatok tülekedése, kínálata; az okostelefon, táblák, valóban remek és hasznos elektronikus bam-bam ritmusáradata. A korszak zenéje, az azonnaliság, a hip-hop-realizmus, a mai kedvelt szó, az informatika értéke és üteme valahogy a háttérbe taszítgatja az elmélyülés vágyát. Az Élmény, amely annakelőtte a kitartó figyelem diszciplinája révén vált birtokunkká, most készen és meghatározott adagban érkezik, a kor hullámhosszán és ritmikáján. A figyelem vágya – mert az jelenvaló! – rövidzárlatot szenved, hirtelenjében sötét lesz, valami megszakadt az áramkörben.

Azt mondtam: rövidzárlat. Ebben a szóban drámát érzek, ugyanakkor pillanatnyi ideiglenességet is. Az érdekfeszítő és méltán bűvöletes zeitgeist talán még egyszer visszavezet a bővízű betű-folyók hömpölygő áramába.

3. Visszanéző

“Két harisnyám van a szemfelszedőnél” – hallom a még vagy hatvan év mélységéből felbugyborékoló mondatot. Valamelyik néném hangja ez, a dohányzóé, aki néha leszalajtott egy kapualjba, ahol egy asztal mögött télikabátban ülő férfi két forintért megtöltötte benzínnel aluminium öngyújtóját.

Újabban csőstől érkeznek agyamba az ifjúkorban fülbe mászott családi közbeszéd-foszlányok. Meglehet, hogy ez már kór – azaz kórtünet, az újkori elektronikába kapaszkodó elme rángásai a régen megértett és használatos szófordulatok iránt. Ugyanakkor, ha nem is nosztalgikus, de olykor emlékező sétára indíttat, úgymond inkább mélázásra késztet.

Szemfelszedő és öngyújtó-töltő. Két becsületes foglalkozási ág, korabeli család-eltartó ágazat. A szemfelszedés – azaz női harisnyák javítása – még ma is létező iparág, erről a Google kereső tudósít. De hiába magyarázom itt a világ másik felén 18 éves lány unokámnak a szemfelszedés mikéntjét, hogy a lyukat vagy a lefutott harisnyaszálat egy piciny, horogban végződő tű segítségével vissza lehet húzni, úgy mered rám, mint aki meghibbant. “Miért kellene visszahúzni?” – kérdezi – “Felveszek helyette egy újat”. Persze, e példában foglaltatik jókora történelem is;

tőzsdekrach, depresszió, gazdasági válság két világháború, éhínség, infláció, hiánygazdaság, munkanélküliség. Ugyanakkor a tudomány és technika forradalma is jelenvaló, esetünkben a műanyag-forradalom, a drága selyemharisnyától az olcsó nylonharisnyáig ívelő fejlődési koordináta.

Nosztalgikus levelezésben írja valaki, hogy az idős hölgy, akire emlékezünk, “ültető volt a Nemzetiben“. A kép beugrik: téglalap-alakú zseblámpával kezében, fekete ruhás, fehér csipkegalléros asszony rávilágít a felmutatott színházjegyre, majd intve hogy kövessük, határozott és rutinos, de diszkrét léptekkel az üléshez vezet. A foglalkozási ág tehát – Ültető. Mint ilyen, eltűnt a színház világából, a bársonyfüggönnyel és a súgólyukkal együtt. A mai néző számozott színházjegyét a bejáratnál álló alkalmazott beszakítja, megjelöli, visszaadja és az illetőt útjára ereszti a nézőtér mélységeibe, ahol maga is megtalálja ülőhelyét. Az Ültetőre ma már csak emlékezni lehet, akár a gázlámpára és annak gyújtogatójára.

Az a családapa sem igen feledhető, aki a harmincas években munkanélküliként az akkori városligeti Angolparkban kapott végül munkát; a szellemvasút egyik kanyarjában lévő sötét mélyedésből huhognia kellett az oda érkező és egyébként a rémület extázisára vágyó kiskocsi utasaira. A legenda szerint bejelentőlapjára a “foglalkozása”-rovatba az került, hogy” Huhogó az Angolparkban”. A jelenség ugyan nevetésre ingerel, de beárnyékolja a tragikai töltet.

Írnám, hogy ez a foglalkozás vagy mesterség szintén a múlté, hiszen a szükséges rémületet ma már nem a szellemvasút szolgáltatja, hanem maga a társadalom. Talán éppen ezért az Angolparkot – azaz Vidám Parkot – olvasom, lebontották. A munkanélküliség viszont maradt.

*

.