Kezdőlap » Remény » 2014. 4. szám » Hidegkuti Béla: Az én rökkszilárdom

Hidegkuti Béla: Az én rökkszilárdom

Közismert, hogy a megérdemelten Scheiber Sándorról elnevezett utcában működik a valamikor Országos Rabbiképző Intézetként ismert intézmény, ami most már egyetemi akkreditációt kapott. A Scheiber Sándor utcát azelőtt Rökk Szilárd utcának nevezték és számosan még mindig  “a Rökkszilárd utcai rabbiképző” névvel tartják emlékezetükben.

Kihalóban vagyunk azok, akik azt is tudják, hogy ebben az épületben működött az ún. Izraelita Tanitóképző Intézet is és ehhez tartozott egy kisiskolásokra szabott gyakorló iskola. A “rökkszilárdon” kívül létezett még “az abonyi” ahová ugyancsak számos zsidó srác járt. A “rökkszilárdban” rendes tanítás folyt tanítókkal és tanárokkal, de alkalmankint egy-egy tanitóképzős is lejött a felső emeletről és leadott pár órát a kisdiákoknak. Ezért volt az elnevezés: Gyakorló Iskola és Lyceum. Ebben az iskolában voltam jómagam is nebuló.

A gyakorló tanitóképzősöket illedelmesen “kistanító bácsinak” és “kistanító néninek” szólítottuk, holott legtöbbjük húsz évnél fiatalabb volt.

Tanulmányaimat mint elsős, 1943 őszén kezdtem. Az elsősök és másodikosak közös teremben ültek és  Schwartz Károly volt a tanító bácsink. Lánya a “nagy” másodikosok csoportjában szintén velünk tanult. A még nagyobb harmadikosoknak és negyedikeseknek másik teremben folyt a tanitás, Balázs bácsi azaz Balázs Dezső alatt, akiről tudni illett, hogy szigorú. Az volt a hír vagy rémhír,  hogy aki rosszalkodik azt átküldik Balázs bácsihoz, akinek pedig van egy nádpálcája…

Úgy rémlik, hogy ’43 őszén vagy a tél elején a rökkszilárdban szénszünet állt be. Ez nem volt különleges eset, számos iskolában előfordult az ilyesmi. Elvégre a sztálingrádi csata és a Don kanyar veszteségei után már erősen érezhetőek voltak a bajok.

A végzetes március 19-e előtt néhány nappal fordult a naptár március 15-re, amikor – jó magyar hazafiakhoz méltóan – a rökkszilárdban is tartottak ünnepi megemlékezést.

  Az ominózus 1944. március 19-e vasárnapra esett. Akkortájt heti hat nap volt az iskola. A zsidó iskolások vasárnap is jártak suliba, mivel szombaton, azaz a sabbat napján otthon maradtak. Vagyis, templomba mentek. Emlékszem, hogy alkalomadtán, amikor vasárnap láttak iskolatáskámmal az utcán, megkérdezték, hogy hová megyek? Csodálkoztak, mikor mondtam, hogy iskolába. “Iskolába? Vasárnap?”

Vasárnap reggel, mintha lett volna sziréna búgás, majd az megszűnt. Anyám gondolta, hogy első az iskolába menés, induljunk el. Láttunk a körúton szürkészöld ruhát viselő katonákat. Anyám azt mondta, hogy ne nézzem őket hanem csak igyekezzünk az iskolába.

Az iskola épületébe belépve azt láttuk, hogy elegáns német tisztek járkálnak a folyósón, a tanári szobában,  tantermekben és érdeklődéssel nézik a falon látható tablókat, képeket. Tanitók sehol, de egyszer csak előbukkan az iskolaigazgató, Cseh Arnold. Diszkréten odaszólt anyámnak: “Asszonyom, menjenek most szépen haza és várják meg a további értesítést!”

A “további értesítést” csupán a felszabadulás után kaptuk meg. Amikor már valamivel idősebb lettem, hallottam olyasmiket, hogy valami német kémelhárító osztag telepedett az épületbe, de máig sem tudom, hogy tulajdonképpen mi is volt az iskolában a német megszállás alatt.

Schwartz bácsi, azaz Schwartz Károly, a tanitónk “nem jött vissza”. Ezt a szintelen, közömbös kifejezést használtuk akkortájban, talán sokan még most is. A rút igazság helyett. Apuka “nem jött vissza”. “Nagymama és nagypapa nem jött haza”. Azt sugallta – hamisan — ez a “nem jött haza” kifejezés, hogy akkor az elmaradt személy is hibás volt…

A felszabadulás után a tanév csupán néhány hónapig tartott. Ezt egy vidéki városban végeztem el.

1945 őszén ismét a rökkszilárdban, Balázs Dezső osztályában folytattam az iskolát. Azt is tudom róla, hogy az iskola mellett, a Gutenberg téren lakott. Minden tárgyat ő tanított. Az énekek betanitásánál hegedűvel segítette elő az órát. Erős dohányos volt: ujjai sárgák voltak a cigarettától.  Többször leküldött a közelben lévő trafikba három, öt stb. cigarettát vásárolni és ezért tréfásan a titkárának nevezett.

Balázs bácsi  erős dohányzásának meglett a szomorú eredménye: az egyik nyári vakáció után nem jött vissza tanitani minket, ugyanis hirtelen elhunyt. Lánya, Éva néni (Brüll Éva) folytatta a tanitásunkat.

Kikre emlékszem és kikről van tudomásom a rökkszilárdból? Az iskolaigazgató, dr. Cseh Arnold, Izraelbe ment, és ott hunyt el.

Volt egy tornatanárunk Rosenthal néven, akiből kiváló futó lett Rózsavölgyi név alatt. Emlékszem Soós Ernő tanár úrra, aki a kézimunkát tanította. Fuchs Lászlóból később nemzetközileg hires matematikus lett, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, de abban az időben – jellemzően – arra szorult, hogy kisiskolásoknak elemi számtant tanítson. Az utolsó bejegyzést felőle a “Prominens Hungarians Home and Abroad” kötetben láttam, mely szerint a new orleans-i Tulane egyetem megtisztelt tagja.

A hittant Garai tanár úr tanította. Mikor az egyik tanuló azt mondta neki, hogy nem hisz Istenben, akkor türelesen azt válaszolta, hogy fiatal korában ő is átment ilyen perióduson de érett korára megfontoltabb véleményre jutott.

A magyar irodalmat a fiatal és a diákok által nagyon kedvet Barta László adte le, akit “kistanító” korából már volt szerencsénk megismerni. Neki köszönhetem, hogy megszerettem Adyt, Kosztolányit, Babitsot, Tóth Árpádot…

A földrajzot Rados tanár úr tanította. Előadását fiatalkori utazásainak gyakori emlitésével fűszerezte.

A pedellus Aranyvári bácsi volt és a kisdiákok felnőttnek megillő tisztelettel bántak vele, a világért sem éreztetve, hogy ő csupán iskolaszolga.

A negyedik osztály végén az iskola bejelentette, hogy a jövő évben az idegen nyelv tanitása is beindul és egyben megkérdezték a szülőket és diákokat, hogy melyik nyelv oktatását javasolják tanítani az elkövetkező évben. A németre – a háború és a holokauszt után néhány évvel – persze, senki sem szavazott. A végén az angol lett a kötelező idegen nyelv.

  Vajmi keveset tudok régi osztálytársakról. Az egyiküktől verseket látok időnként magyarországi kiadványokban. Egy másikról tudni illik, hogy Baden-Württenberg tartomány nyugalmazott főrabbija. Két volt osztálytárs haláláról van tudomásom. Az egyik Budapesten hunyt el, a másik Melbourneben, ahol én is lakom.

  Egészen a hatodik osztály befejezéséig jártam a rökkszilárdba. Ekkor a jólismert szalámi taktika legfelső fokáig jutottunk: az ország bölcs vezére, Sztálin elvtárs legjobb magyar tanitványa, a jóságos Rákosi elvtárs, államosította az egyházi iskolákat és ezután, azaz 1949. őszétől, mindenkinek a lakóhelyéhez legközelebb lévő iskolába kellett beíratkozni. Ez rám is vonatkozott.

Aztán, úgy hozta az élet, hogy Ausztráliáig meg sem álltam.