Kezdőlap » Remény » 2014. 4. szám » Kende János: Védettek voltunk

Kende János: Védettek voltunk

A kötelező összeköltözés volt „védettségünk” első állomása. Környékünkön, az úgynevezett csillagos háznak, a Visegrádi u. 3-at jelölték ki. Mi korábban a Visegrádi u. 5/b-ben, egy földszinti garzonban, apai nagyapámék pedig a Visegrádi u. 6-ban, ma úgy mondanánk, egy második emeleti polgári lakásban éltek. Mire korábbi otthonainkat el kellett hagynunk, a bélyeges ház IV. emeletén egy viszonylag nagy udvari lakásba költöztünk. Azt gyanítom, hogy nagyapám és a korábbi bérlő titkon cserélhettek, így nem lehettünk terhére senkinek. A mi kis garzonunkat egyébként senki nem vette igénybe, amint ezt 1945 januárjában, visszatérve, meg is állapíthattuk.

Az új házban szüleimnek voltak ismerősei, közelebbi baráti viszonyban voltak a Neufeld Ervin baloldali jogásszal és Magda (becenevén Mufi) mozdulatművész feleségével. A házban rengeteg gyerek élt. Hamarosan kis bandává szerveződtünk a szőke Schleifer /utóbb Eörsi/ Pisti és a fekete Vajda Péter vezetésével. Titkos neve is volt a csapatnak: Guru-Guru Smidt, a név értelmét akkor se tudtam, gondolom, a többiek se, de roppant fenyegetőnek hangzott. Ellenfeleink a háztulajdonos és a házmester voltak. Nem volt szabad zajongani, a porolóra ülni. A tilalmakról nem vettünk tudomást, rohangáltunk a folyosókon, a padláson, s ha kimehettünk kis időre a házból, óriási lábtenisz csatákat vívtunk a környék gyerekeivel. Ha utólag visszagondolok az október 15. előtti, ott megélt időkre, gyerekként valószínűleg nem érzetem rosszul magam. A felnőttekkel nyilván más volt a helyzet, ők lehetőleg hallgattak aggodalmaikról, gondjaikról. Csak egy-egy elszólásból, sóhajból értesültem a körülöttünk zajló eseményekről: a Borba vitt édesapámról, a munkaszolgálatos, deportált rokonokról, barátokról, helyzetünk bizonytalanságáról, s arról, hogy a deportálás Budapesten is folytatódni fog.

A növekvő pánikhangulatot jelezte, hogy a mi csillagos házunkban, ahol az I. emeleten egy görög katolikus lelkészi hivatal működött, napokig a lépcsőház egy részét kitöltő sorok álltak. A várakozók nem tudom, mit remélhettek, de a sorok napokig nem csökkentek. A nem szűnő tömeg egyszerre jelezte a lelkész jóindulatát és az érintettek alaptalan reményeit. Talán ez a látvány indította el a nagyapámat, hogy elvigyen engem a Szent István körút és a Honvéd utca sarkán levő étterem pincehelyiségébe, ahol a szociális nővérek tartottak előadást az áttérni szándékozóknak. A helyszín megmaradt az emlékezetemben, de a kedves nővér mondandójára nem emlékszem. Annál élesebben maradt meg bennem egy másik, az előbbivel kapcsolatos élmény. Egyik reggel hallottam, hogy a nagyapám valamit olvas, s a szöveget igyekszik megtanulni. Odamentem hozzá és láttam, hogy a katekizmust próbálja memorizálni. Ezt a helyzetet megalázónak tartottam. Kérdeztem tőle, hogy ezt miért teszi? Érted, érettetek kisfiam – volt a válasz. Ma talán hihetetlennek tűnik, s őt is meglepte, amit ezután mondtam neki. Kértem, miattam ezt ne tegye, mert többé nem megyek el az apácák előadására. Nem valamilyen felekezeti öntudat ágaskodott bennem. Szégyelltem, hogy az én 66 éves nagyapám, aki a szememben abszolút tekintély volt, egy elemi iskolás tankönyvet magol valamilyen kétséges mentségért. Bizonyára nagyapám is kínosnak érezte ezt a helyzetet, és a további előadásokra már nem mentünk el. A nővérek magatartását utólag érteni vélem, hisz ők komolyan téríteni akartak, és ennek feltétele volt az alapvető hitelvek megismerése. Nem értették, hogy a hozzájuk fordulók többnyire nem önként megtérni, csak túlélni akartak. Nem tudom, a térítők tisztában voltak-e ezzel? Talán több lelket nyertek volna utóbb, ha akkor előfeltételek nélkül adják a köréjük gyülekezőknek a keresztlevelet, amitől a hallgatóik mentséget reméltek a további megpróbáltatásoktól. Akkor ezt a térítési akciót lélekvásárlásnak, s a részvételt árulásnak éreztem, bár ezt nyilván így nem tudtam megfogalmazni.

Nyár végére lassan enyhült a felnőttek feszült hangulata. Nem tudhattunk a kormányzónak címzett külföldi fenyegető figyelmeztetésekről, de a partraszállásról a csillagos házakban is értesültek. Célozgatásokból, suttogásokból terjedtek hírek arról, hogy nálunk is sor kerülhet olyan fordulatra, ami megesett 1943-ban Olaszországban. Ezt a hiedelmet erősítette Sztójay menesztése és Lakatos Géza vezérezredes miniszterelnöki kinevezése, majd Románia kiugrása. Amikor október 10. után meglátogattuk nagynénémet és újszülött kisfiát a Szobi utcai kórházban, a Visegrádi u. 4. falán hatalmas feliratot láttam, ami Badoglio marsallt éltette. A felnőttek beszélgetéseiből már értettem, hogy mit akart üzenni a felirat készítője, és nem csodálkoztam, hogy nagyapám néhány katonaviselt társával házőrséget szervezett. Az október 15.-i kormányzói proklamáció elhangzása után – a házmesternek ugyanis volt rádiója – a házőrség elfoglalta helyét a kapualjban. Ekkor, a kora délutáni órákban nagyapám meglátta a nyilas formaruhába öltözött volt szénkereskedő szomszédját az utcán, amit – helyesen – úgy értelmezett, hogy ellenállás készül a kormányzói proklamációban foglaltak ellen. Ezt az én rendpárti nagyapám nem tűrhette, kiugrott a házból és seprőnyéllel jól elverte az illetőt. Hamarosan kiderült, hogy ez a kis epizód mit sem változtatott az eseményeken. Megtorlástól tartva nagyszüleim elbujdostak, ma sem tudom, hová, de tartósan nem tudtak illegalitásban élni. Elfogták, és az V. kerületi nyilasházba hurcolták őket. Nagyanyámat nem bántották, de nagyapámat többször is megverték. Szerencse, hogy ekkor még nem volt náluk divatban az azonnali kivégzés, ezért végül néhány hét után elengedték őket. Később egy Tátra utcai védett házban találtak helyet, és ott érte őket a felszabadulás, amit nagyapám a bántalmazások következtében éppen csak megért.

Mi édesanyámmal magunkra maradtunk. Átéltük a nyilasok több razziáját, ami azzal járt, hogy a lakást elhagyva az udvaron kellett megvárni, míg végeznek az igazoltatással, kutatással, azaz a fosztogatással. Voltunk október végén az úgynevezett KISOK pályán Zuglóban. Talán több ezren lehettünk ott. A megjelentekből a nyilasok csoportokat szerveztek és őket elindították valahová. Anyám mindig arra terelt, ahol a még tagolatlan tömeg volt, s így délutánig elkerültük a beosztást. Ekkor azonban megjelent egy magyar katonatiszt, és beavatkozására a még ottmaradtakat hazazavarták. Még a csillagos házban laktunk, amikor felrobbant a Margit-híd. Jól emlékszem a detonáció dörejére, a robbanás sárgás fényére. Nem sokkal később megjelent a házban egy nyilas különítmény, hogy összeszedje a munkaképes fiatal nőket. Sor került édesanyámra és barátnőjére, Mufira is. Amikor kiderült, hogy elviszik, elkezdtem tombolni, hiszen nélküle egyedül maradtam. A tombolás tetszett az osztag vezetőjének, megdicsért a merészségemért, viszont elvitte anyámat és Mufit a Téglagyárba. Nem emlékszem rá, hogy ki törődött velem addig, amíg ők szerencsésen kiszabadultak onnan. Utóbb hallottam, hogy ugyanazt a taktikát alkalmazták, mint a KISOK pályán: kerülték a csoportokba való beosztást. Majd észrevették, hogy megjelent ott egy svájci diplomata / vagy annak látszó / férfi autóval, hogy kivigye a Téglagyárból a védettnek minősülőket, s akkor anyám és barátnője beállt a kiválasztottak közé. Hazatértük után fogalmam sincs, hogy miként, de szereztek svájci védlevelet, s ezzel beköltöztünk a Pozsonyi út 49. számú svájci védett házba. A II. emeleti két szoba hallos lakásba úgy harmincöten lakhattak. A mi kis közösségünkhöz, emlékezetem szerint, 5 asszony, Zádorné Zsófi, Neufeldné Mufi, dr. Fürst Ella és idősebb nagynénje, Wahl Frigyesné Bözsi, valamint édesanyám, továbbá és 6 gyerek tartozott. A szép Zsófi néni első házasságából való fiával, a későbbi sinológus Polónyi Péterrel, majd akkori férjének, dr. Zádor Gyulának a berettyóújfalui deportálásból kimentett rokon gyerekeivel, Zádor Istvánnal és Pállal, majd utóbb a szintén rokon Konrád Évával és Györggyel. Joggal pályázhatott volna a hős anya címre, mert példásan összetartotta ezt a csapatot. Rendkívüli magatartását egyaránt megörökítette Konrád György és – röviddel halála előtt megjelent memoárjában – fia, Polónyi Péter. Hozzájuk csatlakoztam én legkisebbként. Ekkor töltöttem be a 8. életévemet. A többségi szomszédsággal kevés kapcsolatunk volt. Egy idős bácsira emlékszem, aki éjjelre bajuszkötőt viselt, amit én gázálarcnak véltem, amin a felnőttek jót nevettek.

A svájci védlevél – ebből volt a legtöbb – nem jelentett túlzott biztonságot. November végén rendszeresek voltak a razziák a svájci védett házakban, s egy alkalommal a nyilasokból és rendőrökből álló különítmény édesanyám okmányát hamisnak ítélte és őt el akarták vinni. Mivel hasonlót nemrég megértem, nagyon megijedtem és olyan jelenetet produkáltam, hogy édesanyámat mégsem vitték el, talán a rendőrök jóvoltából. Mert tartottunk attól, hogy ilyen szűrések megismétlődhetnek, anyukámmal rendszeresen kijártunk a félig-meddig zárt övezetből a városba. Nem lévén hamis papírunk e kirándulások kockázatosak voltak, de anyám helyesen arra számított, hogy a gyerekkel való látszólag zavartalan mozgás nagyobb biztonságot jelent a zárt helyen való tehetetlen várakozásnál. A védett házba akkor tértünk vissza, ha az ablakba kitették a „Ne nevess korán!” társasjáték élénk zöldszínű dobozát, jelezve, hogy fent tiszta a levegő.

A szaporodó razziák miatt egyszer megpróbáltunk más rejtekhelyet keresni. Átmentünk Óbudára, a Pamutipar gyárépületében, ahol anyai nagyapám 1908-tól dolgozott, s amelynek kolóniáján anyukám felnőtt, és megkerestük a főportást vitéz Keserű urat. A gyári portaszolgálat vezetője igazi hatalmi tényezőnek számított, de a tisztet betöltő ötvenes bácsi igazán kedvesnek mutatkozott velünk. Elrejtésünket azonban – mint mondta – sajnálja, de nem vállalhatja. Elmondta, hogy anyukám ifjúkori barátjával, az óbudai munkásotthonból ismert Balatoni Kamill evezős bajnokkal már vagy tucatnál is több üldözöttet bújtatnak, s a létszám további bővítése már kockázatos volna. Megértettük mondandóját, de anyukám mégis szomorú volt. Utóbb kiderült, hogy ez az elutasítás megmentette az életünket, ugyanis valaki feljelentette a derék embereket, s a rájuk törő nyilas különítmény lemészárolta a bújtatókat és a bújtatottakat.

A városi portyákon megtapasztaltam édesanyám rendkívül fejlett éberségi ösztönét. Egy alkalommal a Bástya moziban megnéztünk egy kosztümös spanyol filmet, de előttünk enni akartunk néhány falatot a körút másik oldalán levő büfében. Alig nyeltük le az ételt, anyukám gyorsan fizetett és kirángatott a büféből. Bementünk a mozi előterébe, és néhány pillanat múlva láttuk, hogy a büfét belövések érték. Más alkalommal Budán sétáltunk az Alagút túloldalán, és beültünk a Philadelphia Kávéházba. Néhány perc múlva, mielőtt a pincér felvette volna a rendelést, anyukám karon ragadott és elindultunk a kávéház bejárati forgóajtajához. Mi kifele indultunk, s ugyanakkor egy nyilas járőr jött befelé, nyilván azzal a szándékkal, hogy igazoltassa a vendégeket.

A kirándulásoknak elég hamar vége lett, mert elfogyott a pénzünk, és szerencsére a razziák is abbamaradtak. A szabad mozgás lehetőségétől felbátorodott édesanyám, felvette a kapcsolatot a régi lakásunkban maradt barátokkal, szomszédokkal, és segítségükkel szerzett hetente többször élelmet kis közösségünk számára. Az ilyen beszerzési akciók technikája úgy zajlott, hogy én mindig vele mentem. A védett házak övezetében ugyanis nemcsak zsidók laktak, s a zóna határán levő, nyilasokból és rendőrökből álló őrség fel se tételezte, hogy a gyerekével nyugodtan, rendszeresen ki-bejáró asszonyt igazoltatni kellene. Amíg anyám a házunkban, vagy a környéken összeszedte az ajándékba kapott vagy vásárolt élelmet, engem az egyébként nyilas házfelügyelőnél hagyott. Ott ebédeltem együtt a gyerekeikkel, ott hallgattam a déli hírek előtt a korábbi Rákóczi induló helyett felhangzó Ébredj magyar-t. Néha velünk evett a család fegyveres pártszolgálatos nagyfia. Neki se jutott eszébe bennünket feljelenteni, vagy elvinni. Meglehet, esténként az ismeretlen zsidókat gond nélkül lőtte a Dunába, de mi az ő számára nem absztrakt, megsemmisítendő ellenség voltunk, hanem a megszokott, ismert szomszéd. Talán a különös helyzetnek az is oka lehetett, hogy a jobb, emeleti lakásokban lakók leplezetlenül lenézték a házmestert, míg mi a szemükben velük együtt földszintiek, hozzájuk hasonló társadalmi státuszúak voltunk.

A beszerzésről visszatérve az volt a gyakorlatunk, hogy anyukám maga ment az őrséghez, mindig a rendőrhöz, és kérdezett tőle valamit, amire az illető, mert ez volt az illendő magatartás, rendesen válaszolt, s így az igazoltatásra már nem került sor. Ezt a gyakorlatot karácsony közeledtéig tudtuk folytatni, hisz december közepétől az erősödő harcok miatt az utcai közlekedés már nem volt biztonságos. Érdekes, hogy itt éltem meg életem első karácsonyi ünnepét. Nem vallásos szüleim nem tartották a zsidó ünnepeket, de a karácsonyt sem. Korábban ezt igazságtalannak tartottam, nem értettem, hogy miért maradok ki a mindenkit megillető ünnepből s az ezzel együtt járó ajándékokból. Nos, ez akkor és ott megadatott, meglehetősen sajátos formában. Házmesterünknek sikerült valahonnan szenet szerezni és az ő nyomatékos kérésére az egész gyerekcsapat levonult a pincébe szenet lapátolni, s ezért kaptunk tőle munkabérként egy kis satnya fenyőfa csonkot. Ezt a felnőttek egy kicsit feldíszítették és a nagyon vigyázott konzerv tartalékokból ünnepi vacsorát készítettek nekünk. ekkor ettem életemben először ananászbefőttet. Talán egy-egy karika jutott minden gyereknek. A vacsora után beszélgettek velünk. Elmondták, hogy hamarosan vége lesz annak a helyzetnek, amiben élünk, s egy új jobb, és igazságosabb világ jöhet. Majd csendesen eldúdolták a jövő néhány, számunkra még ismeretlen dalát. Figyelmeztettek, hogy ezek a dallamok 1944 végén még üldözöttek, veszélyes volna ezeket énekelgetni, de nem állták meg, hogy meg ne tanítsanak bennünket rájuk. Talán ezen az estén történt, mert erre is élénken emlékszem, hogy felmentünk a ház tetőteraszára, néztük a tüzérségi párbajok fényeit és hallgattuk a szovjet frontpropaganda rendkívül felerősített adását. A hangszórók németül és magyarul szüntelenül a megadásra hívtak föl, s közben játszották az alkalomhoz illő divatos slágert: „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz…”Ezzel is üzenték, hogy Budapest teljes körülzárása befejeződött, és megkezdődött a város ostroma. A két szovjet parlamenter haláláról röpcédulákon tájékoztatták a budapestieket. Ezekből néhányat a házunk előtt mi is fölszedtünk. Így, ilyen módon értesülhettünk a Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásáról is.

Ezekben a napokban már nem működtek a közművek. Emlékszem, hogy a parkban téglákból kialakított tűzhelyen főzték a felnőttek a babfőzeléket, de ez se tartott sokáig, mert a Duna túlpartján előretörtek a szovjet alakulatok, és az óbudai dombokról tüzérségük átlőtt a pesti oldalra. A mi környékünket is elérték a belövések, mert a házunk mellé települt egy német üteg. Egy alkalommal, éppen reggelizni készültünk, amikor a felettünk két emelettel becsapódó lövedékek robbanása nyomán vándorolni kezdett az asztalunk.

Ekkoriban néhány idősebb férfilakó úgy vélte: itt az idő házőrséget szervezni, s a gyerekeket beosztották az őrség mellé futárszolgálatra. Ennek a kezdeményezésnek az értelmét máig se tudom felfogni. Fogalmam sincs, hogy az adott körülmények között az őrök mit próbáltak volna megakadályozni, kit mivel tudtak volna megvédeni, a szegény gyerekkorú futárok kiket tudtak volna riadóztatni, és a sikeres riadó nyomán mit tehettek volna a ház szegény lakói.

Az egyik nap délelőttjén Konrád Gyuri és én voltunk az ügyeletes futárok, a bezárt, üvegezett kapu mögött pedig néhány idős bácsi ácsorgott. Ők voltak a ház védelmét ellátó őrség. Egyszer megjelent a kapu előtt pár nyilas suhanc. Nem viselkedtek fenyegetően. Az egyikük hirtelen előkapta a fegyverét és belőtt a házba. Közelemben, tőlem talán 1-2 méterre állt az a szerencsétlen, akit a lövés eltalált, s a bácsi azonnal meghalt. Én a rémülettől összepisiltem magam, félig öntudatlanul, zokogva, üvöltve felrohantam anyukámhoz. Talán az eszméletemet is elveszítettem. Teljesen összeomlottam, hisz először találkoztam gyilkossággal, és éreztem: csak a véletlenen múlt, hogy nem engem ért a lövés. Az esetnek máig ható következménye, hogy nem tudok finom mozdulatokat végezni, mert remegni kezd a kezem, s ez így volt – ahogy emlékszem – gyerekkorom óta. Nemrég olvastam Konrád György egy írását, amiben ő is megírta ezt a szerencsétlen eseményt, és nyilván utólag kutatva megállapított az áldozat nevét. A történtek után szerencsére megszűnt ez az értelmetlen szolgálat, az adott időkhöz nagyon nem illő emberhalállal járó katonásdi.

Január első hetének végén, a kerület nyilas vezetése, valamilyen érthetetlen okból úgy döntött, hogy kiüríti a Pozsonyi úti védett házakat, ahol jobbára svájci és svéd védettek laktak. A több ezer érintettet talán a hagyományos gettóba akarták telepíteni. Az akció előzményeként végigjárták a védett házak valamennyi lakását egy állítólagos rabbi kíséretében – az illetőt magam is láttam -, és a nagyobb biztonságra hivatkozva közölték, hogy másnap gyülekezzünk a ház előtt. Egyúttal, ha már itt jártak, összeszedték a még fellelhető ékszereket. Anyukámnak volt egy karikagyűrűje, s egy vékony lánca, rajta befoglalva az első kihúzott tejfogam. Ezt is elvették.

A mondott reggelen a Pozsonyi út és a Wahrmann utca sarkán álldogált már néhány száz ember, akiket a környező házakból tereltek össze. A bennünket őrzők is ott lézengtek, nyilván valamilyen utasításra vártak. Anyukám észrevette, hogy nincs semmilyen létszámellenőrzés, névsorok sincsenek, ezért hirtelen elhatározással kilépett velem a sorból, s a közeli Wahrmann utcai vatikáni védett házba vitt, amit biztos menedéknek vélt. Talán egy órát ácsorogtunk a kapualjban, amikor két nyilas rontott be a nyitott kapun. Kiráncigáltak bennünket az utcára, anyukámat ütlegelték, amit szó nélkül tűrt azért, hogy idegességemben ne csináljak valami butaságot. A falhoz állítottak bennünket és velünk szemben egy fiatal nyilas már elővette a pisztolyát. Nem volt időnk félni, mert ebben a pillanatban a sarkon befordult egy német motorkerékpáros. Magához intette a nyilast, mondott neki valamit, és ezután visszalöktek bennünket a sorba. Felnőttként tudtam meg, hogy Budapest német városparancsnoka megtiltotta a civilek utcai kivégzését, mert az rongálja katonái harci morálját. Az intézkedés nyilván csak a nappali akciókra vonatkozott, hisz az éjjel történteket nem kellett látni a német katonáknak.

Sokszor gondolkodtam utóbb a történteken. Ha nem jöttek azonnal utánunk, akkor ez nem jelenthetett mást, hogy őreink nem vették észre eltűnésünket. Talán egy szerencsétlen megrettent sorstársunk feljelentése vezethette nyomunkra üldözőinket. A sorba visszaállva megint várakoztunk, majd oszlopunk megindult a körút felé, de ismét megállítottak bennünket. Hosszas ácsorgás után, vagy két óra múlva visszaterelték a tömeget a reggel elhagyott lakásaikba. Azt beszélték, hogy a menetoszlopot a körútnál egy svéd, vagy svájci diplomata megállította, és a kísérőkkel folytatott tárgyalás után elérték, hogy a nyilasok visszaengedjenek lakásainkba.

Néhány nappal később az egyébként viszonylag csendes környékünkön magyar katonák jelentek meg, és a Pozsonyi úton egy torlaszt kezdtek építeni. Kint lábatlankodtam a ház előtt, és megkérdeztem egy idősebb katonát, hogy mire való ez az építmény. A bácsi legyintett, és azt mondta, hogy a torlaszt tankok ellen építik, de a dolognak nincs értelme, mert úgyis át fognak jönni ezen az akadályon, mert már rengeteg torlaszon mentek át. 14.-én este édesanyám a Tátra utcában meglátogatta a nagyszüleimet. Visszajövet egy bekerített üres telek mellett ment el, s a telek másik oldalán két ismeretlen egyenruhájú katonát látott mozogni. Sietett haza, és újságolta: alighanem oroszokat látott. Izgatottan feküdtünk le aludni. Éjjel állítólag volt a ház körül némi lövöldözés, amire mi, gyerekek fel se ébredtünk, hisz ezeket a zajokat már rég megszoktuk.

Reggel viszont szokatlan hangok hallatszottak az utcáról, lovak nyerítése is hallható volt, amire Mufi történelembe illően reagált. Gyerekek, mondta, ezek a lovak oroszul nyerítenek. Mit ad Isten, igaza lett.