Kezdőlap » Remény » 2015. 1. szám » Benedek István Gábor: Pali testvérem és Kállai István

Benedek István Gábor: Pali testvérem és Kállai István

Bábolnán és a végtelenben

1949-ben Orosházán laktunk. Nagy öröm járta át a családunkat: apámat váratlanul kinevezték a Bábolnai Állami gazdaság főkönyvelőjének, igazgatóhelyettesi beosztásban. Ez óriási csoda volt, erről novelláimban már írtam.

Tehát leköltöztünk Bábolnára. Számunkra ez abban az időben – még Tótkomlóshoz képest is – afféle tanyaközpont volt, jóllehet a gazdaság központja valóságos palota, igazi vár. Itt székelt a lovarda irányítása.

Szép lakást kaptunk, tulajdonképpen a régi állatorvos házát. Legnagyobb csodaként meleg vizet gyártó fürdőszoba is működött benne, hatalmas fürdőkáddal.

Szüleimtől – életemben először – külön aludtam, számottevő tereket rendezhettem be magunknak. A játékaim nagy polcot kaptak, a könyveim (még) kicsit.

Pali testvérem Budapesten élt. Valamilyen NÉKOSZ-akció keretében felvették a Jogi Egyetemre. Évfolyamtársa lett a Békéscsabáról jelentkezett Szabó László (a későbbi újságíró, a Kék Fény c. televíziós műsor vezetője) és Faragó Vilmos, aki a Bölcsészkarra került és a diploma után az Élet és Irodalom c. hetilaphoz ment dolgozni; főszerkesztő-helyettes lett.

Testvérem még az egyetemi évkezdés előtt jó barátságba keveredett Kállai Istvánnal, akit viszont a Közgazdasági Egyetem ipar szakára vettek fel. Buzgalmukat, az irodalomszeretet vezérelte, egészen pontosan a színműjátszás. Pali kívülről tudta Molnár Ferenc darabjait, a korábbi időszak kabarétréfáit (Vadnai László, Núti Károly, Fodor László, Stella Adorján kis darabjait), Kállai pedig már írt is hasonlókat.

Ekkor történt az, hogy édesanyánk meghívta hozzánk Pityut. Budapesten akkoriban még nem volt flottul ennivaló, gyakori volt a hosszú sor a hentes előtt. A piacokon a standok kongtak az ürességtől, ellenben Bábolna maga volt a dúsan megrakott éléstár.

Anyánk különösen kitett magáért. A pesti gettóra is jól emlékező Kállai Pityu értékelte Rózsi néni mívesen igényes konyhai igyekezetét. Pali, a meghívó gazda büszkeségével nézte a traktában résztvevő barát derekas helytállását. Magam én pedig (ahogyan apánk atyai hasonmása, Füst Milán mindig így szólt önmagáról) repestem a boldogságtól; Pityu ugyanis hozott nekem ajándékba egy valódi, nagy bélyegalbumot. Még napokig tartott a régi gyűjteményem darabjainak áthelyezése az új tékába, mindenesetre a gazdag ebédek idején, én a sült csirkecomb helyén is az akkor még új angol király nyomatát láttam.

Palit az egyetemen az évfolyamtársai, vallásos zsidógyereknek tartották. Ennek az volt az oka, hogy ugyan Tótkomlóson, a kis, falusi „hész hamedresben” tanult (ő is) bizonyos zsidó ismereteket, de ez a buzgalom Budapesten már feltűnt. Nem beszélve arról, hogy Pali – mint magam is, Bergen Belsent járt volt deportált, és mint ilyen (más elfoglaltságunk amúgy sem volt), részt vettünk a barakkban lakó közösség minden vallásos megmozdulásán.

Imakönyve senkinek nem volt – ezer náci motozáson túl Tórát sem tarthattunk magunknál a lágerben, vagyis az ima, sőt a szent könyvek felmondása is, kizárólag fejben történt. Hál’ Istennek ez még az a nemzedék volt, amikor a férfiak fejből tudták az imákat. Naponta több minján is alakult: álltak körré a barakkban, az udvaron a zsidók. Ha valaki hibázott, többen hangosan túlkiabálva a többieket, kijavították. Csodálatos zenei élménynek számított egy-egy fohászidő, imádtuk hallgatni. Pali (és később én is) ezért szeretett, szerettünk bármilyen sülbe, templomba járni, mert ezt az igéző hangulatot véltük visszaidéződni a fülünkbe, a lelkünkbe.

Pali az egyetemi időkben sem volt képes leszokni az imádkozásról. Hiába tanult, vizsgázott marxizmusból, Rákosi Mátyás életrajzából, hiába szerette a hős Szovjetuniót (a felszabadítónkat Theresienstadtban), a „daveden” élményéről nem kívánt leszokni. Amikor 1956 decemberében, számos hely közül választhatott volna (USA, Ausztrália, Svédország), ő gondolkodás nélkül Izraelbe ment. És ott is halt meg 1972-ben. A Tel-Aviv közeli temetőben nyugszik.

Az Örökkévaló bizonyára meghallgatta az élő rokonok, a barátok, az újságolvasók áldását, és a szerető kegyelem gyengédségével őrzi emlékét.