Kezdőlap » Remény » 2015. 1. szám » Deutsch Gábor: Az a bizonyos harmadik út

Deutsch Gábor: Az a bizonyos harmadik út

Minden, egyébként érdekes vita ellenére, tartom azon nézetet, hogy zsidó vallásunkat – Magyarhonban – három irányzat és tartalmi stílus jellemzi. A hagyományokat szigorúan őrző ortodoxia, a törvényeket pontosan betartó status quo és a parancsokat lazábban felfogó neológok. Viszont ezen irányzatok között nincsen áthághatatlan válaszfal. Az ötvenes években a Dohány utcai zsinagóga lelkipásztori, ha úgy tetszik, rabbi tevékenységet ráv Katona József látta el. Délfelé került sor prédikációjára, ilyenkor megtelt a templom, a zavaros ritmusokkal teli időkben vigaszt jelentett, valamint – és erre mindig kitért – a tragédiára, amely minket érintett a negyvenes évek derekán. Mindez benne foglaltatott a mondanivalójában. Hitről, lélekről minden alkalommal újat tudott mondani. A zsinagóga jubileumi évében olyan intenzitással szónokolt, beszélt, tanított, hogy rosszul lett az emelvényen. Lebotorkált a lépcsőkön, elvonult a papi szobába, éppen hogy leült, de felállni már nem tudott többé. Mindehhez hozzájárult az alig tíz évvel korábbi, mindnyájunkat érintő meghurcolás, a deportálás, de az akkori vonalas, bizonytalan helyzet is.

A Dohányba ritkán járok, de ha odajutok, vagy arra vet az utam, elém villan e szomorú történet.

A Kazinczyban énekelt egy kitűnő kántor, igazi világklasszis, a Szentföldre hívták egy jeles sülbe, hogy fohászkodjon. Megtisztelve érezte magát, el is ment a megadott helyre, de nem őt bízták meg a feladattal, bizony nem élte túl a csalódást. Azóta, ha a Kazinczyba lépek, eszembe jutnak ezek a pillanatok, összeszorul a szívem.

Más történet. A Vasvári Pál utcai stíbül kántoráról, Levkovicsról, aki szívbetegen is énekelt és átélte az imát, de túl nem.

Ha a zsinagógák sorát nézem, mindig hiányolom a Rumbachot, amely zsidó imaház volt, stílusa status quo, amely mint említettük, az ortodoxiához állt közelebb, hölgyek-urak szigorúan elkülönítve, de a dallam világában mindkét irányzat helyet kapott. Kiváló rabbik voltak ott, héber, majd magyar nyelven szólt a prédikáció. Úgy emlékszem, néhánytagú férfikórus is közreműködött egykoron. A Kazinczyban 8-10 gyerekből és néhány felnőttből állt a kórus. Emlékezetes maradt Kollman Hási bariton hangja. Egyszer rám szólt, amikor a kórusban szerepeltem: te ne énekelj, csak mondd a szöveget.

Meglehetősen sokat írtam, vázolni szerettem volna azokat a stílusokat, amelyek ezeket az imaházakat jellemezték egykoron és amelyek emlékét megőrizni kötelességünk. Egy rövid ideig együtt dolgoztam ráv Oberlenddel a Vasváriban; gabe voltam ott. Előimádkoztam. Csodáltam nagy felkészültségét. Soha vita nem volt közöttünk. Köves Slomóval 12 éves korában találkoztam először; pályafutását rokonszenvvel kísérem. Igen örültem sikereinek, bár felfogásával nem mindig értek egyet. A Status quo ante a szememben nem hitközséget jelent, hanem egy imádkozási rendet, amint azt fent említettem. Egységes Magyar Izraelita Hitközségnek nem lehet nevezni szerintem az Emih-et, a Mazsihisz-t igen, amelybe beleférne a külön árnyalatot képviselő Chábád is. A reformerek nem, mert azok a női tisztségviselők szerepét tévesen értelmezik.

A zsidóság szétszakadásának határozottan ellene vagyok. A Chábádot becsülöm, de csak akkor, ha a Magyarországon kialakult gyakorlatot tiszteletben tartják. Az irányzatok elférnek egymás mellett. Mert határozottan kijelentem, hogy esetünkben irányzatról van szó és nem hitközségről. Azt sem tartom helyesnek, ha neológiáról vagy ortodoxiáról beszélünk, mert zsidók vannak jelzők nélkül. A status Quo támogatásra érdemes, hiszen nem különül el, követi a Magyarországon megszokott imarendet. A kásrut és a sábesz megtartását tartom a legfontosabbnak és az is helyes, ha az imaház egyben tanház is. Ez hagyomány! Kell olyan intézmény, amely az említett igényeket igyekszik szavatolni. Szerintem a Síp utca és a Dob utca ilyen. Kellenek iskolák, ahol már gyerekkorban felkészülhetnek a zsidó életre. Hála az Égnek, ilyenek vannak. Az egység szükséges, de nem elnevezésben, hanem cselekedetben.

Ezen sorokkal megbántani senkit nem akartam, de a már eddig létrejött egységet erősíteni kell és nem darabolni. Javítani mindig lehet az épületen. Az új téglák elférnek benne. De a több évszázados építményt nem kell és nem szabad lebontani. A Chábádot, mint irányzatot elfogadom, mint hitközséget nem.

Csupán ennyit szerettem volna elmondani, illetve leírni.