Kezdőlap » Remény » 2015. 1. szám » Dr. Szécsi József: „Honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere!”

Dr. Szécsi József: „Honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere!”

 

Interjú a 90 éves dr. Schweitzer József ny. országos főrabbival

(Dr. Schweitzer József elhunyt 2015-ben.)

 

Készítette dr. Szécsi József egyetemi docens, OR-ZSE

 

 

Tisztelt Professzor úr, kedves barátunk!

Méltó módon emlékeztek 90. születésnapodon nemcsak a magyar zsidóság meghatározó képviselői, de a magyarországi keresztény egyházak is! Kérlek, ha néhány szóban és nem is a teljesség igényével, de beszélj most életedről, az életutadról!

 

– Egy Summa Vitae-t akarsz? Nagyon megtisztelő számomra, szeretett és tisztelt barátomnak és kollégámnak tartalak, miként minden látogatásod! Köszönöm a felkérést, amelyet hozzám intézell, hogy Isten kegyelméből és a családom gondoskodásából, túl a 90-iken mondjak valamit arról, mivel is telt el ez a 90 esztendő?! Tulajdonképpen részese voltam, és azon kevesek közé tartoztam, akik túlélték az emberiség és benne a magyar történelem egyik legszörnyűbb katasztrófáját, a német megszállást követő deportációt. A történteket nem lehet teljes egészében a nácik számlájára írni, mert, sajnos, a magyar hatóságok – az akkori magyar hatóságok –, a németekkel felette együttműködve jártak el, és viszonylag rendkívül rövid idő, alig két hónap alatt, a vidéki zsidóságot, a még otthon-maradottakat – azért mondom, hogy a még otthon-maradottakat, mert a katonakötelesek munkaszolgálatosok voltak, tehát a kisgyerekektől az aggastyánokig, akik lakásukban tartózkodtak, előbb gettóba kényszerítették, majd pedig halálra vitték őket vagy rabszolgaságba, amelynek a vége halál lett.

– Hogyan élted meg ezt a tragédiát?

– Veszprémben születtem 1922-ben. Családunkat nagy csapás érte, hiszen édesanyám meghalt, amikor én egy éves voltam, és a nagyszülők apámmal együtt neveltek. Anyai nagyszüleim családjában, dr. Hoffer Ármin, veszprémi főrabbinál nevelkedtem. Apám lakása és a rabbi lakása egymással szemben voltak, úgyhogy én a rabbilakban éltem. Minden reggel följött apám és akkor találkoztunk. Azt hiszem, ez a környezet erősen hatott rám úgy, hogy a rabbi pályát választottam. Elég korán, első elemista koromban felkerültünk Pestre, itt a Szemere utcai elemibe jártam (Budapesten 1889-től működött a Szemere u. 3-5. sz. alatt a kétemeletes, 2 lépcsőházas Elemi Népiskola) és utána a Zsidó Gimnáziumba. (A Zsidó Gimnázium, mint a Pesti Izraelita Hitközség fiú- és leánygimnáziuma 1923-tól működött. Ma az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolája.)

1940-ben érettségiztem, ez már rossz időpont volt. ’38-ban kezdődtek a zsidótörvények, és a magyar kormányzat azzal büszkélkedhetett akkoriban, hogy 1920-ban a „Numerus clausus”-t ők alkották meg elsőként Európában. ’38-tól már kemény zsidóellenes politikai és társadalmi helyzet alakult ki, a megélhetés nagy részétől a zsidókat megfosztották, és akik a háborúban munkaszolgálatra és frontra kerültek, már közvetlen veszélyben voltak. Így a német megszállással veszélybe került az egész egyetemes magyar zsidóség. Ez olyan rettenet volt, hogy annak bekövetkezését sokan nem is akarták elhinni.

Hadd mondjam el személyes emlékként, hogy jogász apám sem. Amikor a németek bejöttek március 19-én, délután Újpesten sétáltunk és láttuk mindenütt a tankokat, és mondtam apámnak: ezek bennünket ki fognak végezni. Mire apám azt mondta nekem, hogy nagyon félti a szegény lengyel és szlovák zsidókat, akik sokat bujkáltak Magyarországon és becsületére legyen mondva az akkori kormánynak, hogy ezt tudta és nagyjából tűrte, miszerint a sorsukon ő is sokat aggódik, de Magyarország elvben mégiscsak jogállam és egy jogállamban ilyen nem következhet be! Ez volt tulajdonképpen az általános fölfogás.

A napokban keresett meg valaki, aki elmesélte, hogy Auschwitzból sikerült egy lánynak megszöknie és az a zsidó vezetők előtt elmondta, hogy mi van ott, de ők nem akarták elhinni. Ez, sajnos, így volt és én ezt a saját apámon tapasztalhattam, aki hát jogász volt és a jog tiszteletében nőtt fel és dolgozott. „Egy jogállamban ilyen nem fordulhat elő!” – mondta. Hát sajnos, előfordult.

Engem munkaszolgálatra hívtak be, de a gettósítás idején megszöktem. A Svájci Követség ún. Idegen Érdekeket Képviselő Osztályára sikerült bejutnom, amely a zsidómentés egyik fő forrása volt és ott voltam egészen a felszabadulásig. Ott nagyon sokan voltunk, de át tudtam vészelni ezeket a szörnyű időket.

Volt, amikor az egész házat, sőt a szomszéd házat is – ahova már előbb a fiatalokat elrejtették – a Magyar Labdarúgó Szövetségnek, az ún. MLSZ Háznak az épületét is megtámadták a nyilasok és mindenkit kizavartak az utcára, Szilveszter délutánján. Akkor érte Scheiber professzor édesanyját a pincében – ahol ők éltek – halálos lövés. [Scheiber Sándor 1913-1985. Nyelvész, irodalomtörténész, a nyelvtudományok doktora (1983), a pesti Rabbiképző Intézet (a mai OR-ZSE) igazgatója volt. 1938-ban avatták rabbivá. 1938 és 1940 között London, Oxford és Cambridge könyvtáraiban tanulmányozta az ott fellelhető középkori héber kéziratokat. 1983-ban életművéért megkapta a nyelvtudományok doktora címet. Fő műve a Geniza Studies (Hildesheim, 1981)].

Mindannyiunkat ki akartak vinni az utcára és ki is vittek, de nyilvánvaló volt, hogy az út a Dunába visz. Azonban, csodálatos módon, valaki ezt észrevette és nemcsak észrevette, hanem szólt is a svájciaknak, akik a Szabadság téren rezideáltak, és azok aztán megfordították a dolgot. Tehát az egész nagy társaságot, vagy 2000 embert a majdnem biztos halálból megmentettek.

– Scheiber Sándor születésének 100. évfordulójára emlékezünk ebben az évben. Édesanyjának halála, pontosan, hogyan történt?

– Scheiber édesapja idős beteg ember volt és a Wesselényi utcai Gettóházban feküdt, ott volt mellette az édesanyja is. Scheiber egész csodálatos módon menekült meg. Nagy mesterének, akinek a nevét Te jól ismered, Heller Bernátnak a sírkőavatása ’44. március 19-én volt. (Heller Bernát 1871-1943. Orientalista, irodalomtörténész, folklorista. Főbb kutatási területe a bibliatudomány, a héber mesekutatás, az iszlám mese-, monda- és legendavilágnak tanulmányozása, a magyar mesék és mondák kapcsolatainak vizsgálata és az összehasonlító irodalomtörténet. Jelentős tárgytörténeti adatokat szolgáltatott a magyar mondákhoz, valamint klasszikusaink magyarázatához.)

Scheiber ebből az alkalomból feleségével együtt Dunaföldvárról Budapestre jött. Visszamenni már nem tudtak. Az aljassághoz és a velük együttműködő nácibarát kormányzat szégyenére, azonnal kiadták az első rendelkezést, hogy zsidó nem utazhat, de ezt nem tették közzé.

A vasútállomáson és a városhatárokon szolgálatot teljesítő rendőröknek azonban elmondták. Scheiber bekerült a Vadász utcába, visszamenni már nem tudott. Édesanyja pedig a férjével ott volt a szükségkórházban. Amikor a férje elhunyt, akkor ő nagy nehezen behozta a mamáját, oda az óvóhelyre, a védőhelyre, a Vadász utcába. (A „Vadász utca” fogalom volt 1944-45-ben, mint a pesti „Üvegház” az V. kerületi Vadász utca 29. alatt. Tulajdonosát, Weiss Arthúrt (1897-1945) és családját is a deportálás és a megsemmisítés fenyegette. Weiss Arthúrt 1945 Újév napján a nyilasok elrabolták és a Dunába lőtték.)

Oda nem jöhettek be a kapun át, mert az épület diplomáciai védettséget élvezett, de a szomszéd ház első emeletéről beugrottak a nyilasok és a csendőrök, üldözték a zsidókat, betörtek abba a pincébe is, ahol a Scheiber család lakott. A mama is; akkor a papa halála után ott volt fiával, (Scheiber) Sanyiékkal a pincében, és ott az idős hölgyet egy golyó eltalálta.

– És a Te családod?

– Édesapám Újpesten lakott, őt az újpesti 17 ezer zsidóval együtt deportálták. A családom Budapesten élő tagjai nagy nehezen megmenekültek, védett házban, gettóban, munkaszolgálatban. Akik vidékiek voltak, elpusztultak. Édesapám nem jött vissza. Tizenhétezret vittek el Újpestről!

A felszabadulás után, kiléptünk egy romos városba. Elmentem a nagynénémékhez, a Hollán utca 9-ben laktak.

A család ekkor a nagynénémből – boldogult anyám húgából és annak férjéből, dr. Mandel Sándor fogorvosból és annak Misi nevű, akkor még növekedésben levő fiából állt. Mandel Sándor még nem volt otthon, a nagynéném és Misi igen, a három szoba hallos lakásban. Azt hittem, hogy megyek egy szép védett házba, de kiderült, hogy az egy tömegnyomor. Ezek a védett házak is, szó szerint zsúfoltak, túlzsúfoltak voltak. Onnét ismét a Vadász utcába kerültem, ahol korábban kaptam egy Schutzpass-t, vagyis lehetőséget a megmenekülésre. [Schutzpass (védlevél). A semleges országok Magyarországon (Budapesten) maradt követségei tízezres nagyságban adták ki az üldözötteknek a menleveleket, amelyek azt tanúsították, hogy tulajdonosuk az illető állam védelme alatt áll. A legtöbb ilyen védlevelet Angelo Rotta pápai nuncius osztotta ki a rászorulóknak.]

Ezután fordítani kezdtem. Az újságokat. Izrael – akkor még Palesztina –, a születőben lévő zsidó állam nagyon érdekelt, és általában a zsidó sors. Ebben a témakörben nagyon sok héber újságcikk jelent meg, én pedig abból éltem, hogy ezeket az újságcikkeket magyarra fordítottam egyes, hivatalosan megjelenő újságoknak.

– Az, hogy mennyire kötődtünk a Rabbiképzőhöz, bizonyítja, hogy már a felszabadulás másnapján, akik Pesten voltunk, már mind találkoztunk a Rabbiképzőben. Lassan beindult a menza is, volt már étkezési lehetőség, később vacsora is. Megkértük Hahn Istvánt, akinek a felesége – szegény – a kőbányai rabbi lánya volt, egy nagyon helyes, csinos nő, ’44-ben pusztult el Magyarországon. [Hahn István 1913-1984. Ókortörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (1982). 1937-ben az Országos Rabbiképző Intézetben rabbioklevelet szerzett. 1942-től az Országos Rabbiképző Intézet Gimnáziumának tanára, 1948-tól a budapesti VIII. kerületi Állami Goldziher Ignác Gimnázium megbízott igazgatója. 1957-től a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem görög-római történeti tanszékén adjunktus, 1959-1962-ig félállásban vezette a szegedi JATE Ókori Történeti Tanszékét és oktatta az ókori Kelet, Hellasz és a Római Birodalom történetét. 1979-ben választották be a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1982-ben rendes tagjai sorába.]

Megkértük Hahn Istvánt, hogy segítsen nekünk a doktorátus előkészítésében, a vizsgákra. Mi ugyanis vagy filozófiából – főtárgyban –, vagy keleti nyelvekből doktorálhattunk. Ehhez még jöttek a melléktárgyak, a lényeg az, hogy a keleti nyelvekben nagyon jól jött a segítség, ti. addig ezekből alig volt óra.

Hahn pedig olyan zseni volt, hogy a héber, az arab, az arám, a szír grammatikát könyv nélkül elmondta és lediktálta. Már az első időkben, amikor még az ablakok be voltak törve, folytak az előadások. Scheiber, a maga rabbiképzői székfoglaló előadását még kopottas fekete ruhában tartotta, abba, amibe Heller Bernát sírkőavatására jött. Egész nyáron abban volt, előadását így, betört ablakok mellett tartotta. Később már volt egy szoba, ahol Hahn nagyszerűen fel tudott készíteni bennünket a doktorátusra. Az említett keleti nyelveket ő minden segédlet nélkül tudta. Volt is egy sztori, amikor már az egyetemen tanított Hahn, ahol latint adott elő, de ott is mindent kívülről és mesélték, hogy egyszer egy darab papírt találtak a kezében és úgy adott elő az órán, és erre mindenki azt mondta, hogy „Na, ezt még a Hahn se tudja kívülről elmondani!” −; ott volt a darab papír a kezében, és amikor vége volt az előadásnak, ott felejtette az asztalon és rajta az állt, hogy 25 dkg sajt, 20 dkg liptói túró, hogy ezeket kell meghoznia…

– Én latin irodalomtörténetet hallgattam az ELTE-n Hahn professzornál, igazi élmény volt! Kitűnően tudott héberül és arabul is. Volt egyszer egy arab hallgatója, aki a vizsgán azt mondta neki, hogy ő nem tud magyarul. Nem baj, mondta Hahn, mondja akkor arabul!

– Miből írtad a doktori disszertációt?

– Scheiber adta a témát: a „visszhang”-ról írtam. A héber visszhangkölteményekben, az utolsó szó az előbbi szóra visszhangzott. „Dövárim, bárim!” „Chálájim, rájim!” Kiválasztottam a héber irodalomból 30 ilyen költeményt és ebből írtam a disszertációmat. Akkor már nem kellett a dolgozatokat kiadni, de be kellett adni több példányban. Héberből Aistleitner professzor vizsgáztatott, aki a katolikus teológián volt a héber nyelvészet professzora. (Aistleiner József 1883-1960. Filológus, orientalista, pápai prelátus, egyetemi tanár. Sémi filológiával, az ugariti sémi szövegek nyelvi és kultúrtörténeti kérdéseivel foglalkozott. Ugariti szótárt és nyelvtant készített; s ő fordította le németre az Ugaritban talált szövegeket.) Volt egy héber nyelvtana, mely nem élőbeszéd céljára készült, hanem afféle tudományos leíró nyelvtan volt. (Héber nyelvtan. Vezérfonál Aistleitner József. e.ny.r. tanár előadásaihoz, Budapest, 1932. Kézirat gyanánt.)

Létezett egy protosémi nyelv, és ebből a protosémi nyelvből, különböző időközökben, az egyes sémi nyelvek, így a héber, külön az arámi, külön a szír, leváltak.

– Nincs meg neked ez a nyelvtankönyv?

– Nincs meg.

– Nekem megvan, de egy oldal hiányzik belőle, a 137., és ez az egy oldal sehol senkinek nincs meg.

– Kevés példány volt belőle, és amikor vége lett a vizsgának, egy nagy lélegzet közben továbbadtuk egy másik generációnak, úgyhogy éntőlem továbbkapta Klein Tibi, aki most valahol Amerikában már öreg rabbi.

– Kik tanítottak még az egyetemen?

– Az ókori történelmet Förster Aurél, és szociológiából Molnár Erik. [Förster Aurél 1876-1962. Klasszika-filológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (1938). Kutatásainak területe és célja az antik írók művei szövegének hiteles megállapítása, s megbízható tolmácsolása.]

Érdekes módon Molnár Erik csak egy-két dolgot kérdezett szociológiából. E diszciplínából akkor adódott egy nagy probléma, mert csak fasiszta jellegű szociológiai művek forogtak közkézen, de aztán nehezen találtunk megfelelő szerzőt. Molnár Erik tőlem alig kérdezett a kijelölt anyagból, hanem azt mondta nekem, hogy ő a kibbucokra kíváncsi. Egész szigorlatom alatt a kibbucokról kérdezett, nem vizsgaként, hanem mert kíváncsi volt rá. Máshonnét ugyanis nem voltak információi. ˙(Molnár Erik 1894-1966. Kossuth-díjas történész, filozófus, közgazdász, jogász és politikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem egyetemi tanára, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. 1944 decembere és 1956 októbere között az összes magyar kormányban szerepet vállalt.)

– Hogyan lettél rabbi?

– Végeztem fordítói feladataimat, majd óraadó tanár lettem a Hitközségnél. Sokan elpusztultak, nem volt vallástanár, úgyhogy én a zsidó gimnáziumban, ahol előbb diák voltam, ahol érettségiztem, a meginduló alsó-tagozatban, az általános iskolában tanítottam. 1947-ben avattak rabbivá. Scheiber, és akik mértékadók voltak, akkor azt javasolták nekem, hogy menjek Pécsre. Először ott helyettesítettem.

Korábban volt ott két kiváló pécsi rabbi: Wallenstein, aki nagyon súlyos rákbetegségben ’44 nyarán, Pesten elhunyt (Wallenstein Zoltán rabbi 1898-1944) és dr. Krémer, aki a deportációban vesztette az életét (dr. Krémer Móric rabbi 1906-1944).

Már ’46-47-ben lejártam Pécsre rabbi-funkciókra, de nem akartam végleg Pécsre menni, mert nekem az ismeretlen, nehéz terep volt és máshova is hívtak. Nagyon kedvesen hívtak pl.: Nyíregyházára.

Érdekes módon nekem a választást Pécs mellett az adta, hogy ott állt az a gyönyörű templom.

Nyíregyházán pedig tönkrement a zsinagóga, tehát ott nagy feladat várt volna rám, legalábbis erkölcsileg, egy templomépítés. A hívők ideiglenes imaházban voltak, és hogy ne érjen engem kritika, de Nyíregyházán volt egy igazi igen erős ortodox hitközség is. Neológ rabbinak ott lenni, ahol egy erős ortodox hitközség van, nem kellemes, mert mindig ki lettem volna téve ilyen vagy olyan kritikának.

Így azután Pécset választottam, ahol páratlan szeretettel fogadtak. Tudták, hogy én egyedül élek, családom nincs, apám elpusztult, a családnak pedig elég gondja volt saját magát fönntartani. Engem teli spájz várt Pécsett. Ami finomat el lehet képzelni, a spájz mindennel meg volt tömve és egy idősebb asszonyt házvezetőnőnek is szerződtettek.

Később pedig, amikor már ott voltam, a pénzügyi elöljáró meghívott egy beszélgetésre. Azt mondta nekem: – Nézze Tisztelendő Úr! – így hívtak, jóllehet még nem voltam megválasztva. – Mi ismerjük a maga helyzetét, az édesapját elvitték, ön egyedül van, óraadó hittanár volt Pesten, mi azt akarjuk, hogy a mi rabbink, aki a mi hitközségünk képviseletét látja el, méltó eleganciában járjon. Nyugodtan mondja meg, hogy ruhában, mire van szüksége, elmegy a Polákhoz – nagyon jó textiles volt –, kiválasztja a szövetet, a Polák elviszi Imrő szabóhoz, és megcsinálja magának, amit csak akar. Én ezt megköszöntem, de nem éltem vele vissza, kértem egy télikabátot, egy rendeset, mert egy joint egyen-kabátom volt és egy fekete öltönyt. Erre a Polák még egy ruhát akart mellé tenni – mondván a hitközség kibírja –, mondtam, én azt tudom, de már van fizetésem, és a második anyagot már magam vettem meg. Imrő úr mindvégig nagyon jó szabóm volt

Így aztán lassan felöltözködtem. Pécsi rabbiként nagy szimpátiával találkoztam, de volt egy kis kör, amely engem nem akart rabbinak, azt mondták, hogy túl fiatal vagyok. Pécsi főrabbinak idősebb kell. De a végén a többség engem választott. Egy ember azonban – máig se tudom, hogy miért –, aki nem akart engem rabbinak, a következőt tette Rós Hásónó este. (Rós Hásónó este: a zsidó Újévi istentisztelet.) Amikor már teli volt a templom és én fölálltam a szószékre, ő is fölállt a harmadik padban a helyéről és a teli templomból kivonult. Én pedig teljes nyugalommal és egy kicsit gúnyos mosollyal, nyugodtan vártam, amíg kimegy és akkor elkezdtem beszélni. A hitközségi elnök pedig, Róth Sándor, aki Pécsett a legnagyobb hitközségi és gazdasági tekintély volt, ima után fölhívta telefonon és nagyon letolta, hogy egy fiatal emberrel hogy lehet Rós Hásónó este ilyet csinálni – és akkor egy kicsit megjavult valahogy. Volt azonban egy olyan kör, amely nem akart rabbinak, később azonban jóba lettem velük. Korábban azt mondták, hogy idősebb rabbi kellene. Voltak is idősebb aspiránsok – neveket nem említek, mégis mellettem kötöttek ki. A feleségem a tanítványom volt ott a Gimnáziumban – akkor még volt hitoktatás –, később meg a hitközségi Talmud-Tórában. Így aztán lassan minden Pécshez kötött, a feleségem, a gyerekeim születése, a család. Nehéz idők voltak, de szépen éltünk.

– Lelkipásztori tevékenységed a határon is átvitt!

– Igen, még Jugoszláviában is működtem. Jugoszláviában nem maradt rabbi, illetőleg volt egy idős, de ő nem tudott magyarul. Zomboron, Szabadkán, Újvidéken magyarul beszélt a zsidók nagy része és kívánták a magyar beszédet, kiváltképpen, ha ne adj Isten, volt egy haláleset. Akkor az volt a helyzet, hogy nem találtak rabbit és én voltam a legközelebbi Pécsett, közel Jugoszláviához. Miközben a legvadabbul ment a „láncos-kutya” politika, én megkaptam az útlevelet és mentem Jugoszláviába rabbi-funkciókra.

Természetesen itt is, ott is nagyon vigyázni kellett minden szóra, mert ment a magyar-jugoszláv uszítás, de nekem semmi bajom nem történt. Vigyáztam is nagyon, volt határsáv-igazolványom és miután sokat mentem Mohácsra is, azt mondták, hogy vegyek ki egy állandó határsáv-igazolványt. Nem vettem ki és jól tettem, mert aztán nekem egy rendőrtiszt elmondta, hogy érdeklődtek utánam rendőri oldalon, hogy miért megyek ilyen gyakran Mohácsra és akkor abban meredtek, hogy van igazolása, temetésre ment. Úgyhogy aztán megnyugodtak. De nem volt ez könnyű időszak!

– És a Rabbiképző?!

– Életem nagyon megosztott volt. Jártam Mohácsra is, Jugoszláviába is, tanítottam Pécsett, tanítottam Pesten, a Rabbiképzőben, ami már túl sok volt. És akkor Scheiber nagyon igyekezett, hogy kapjak Pesten megfelelő rabbi-feladatot. Ez igen sokáig tartott, mert – nem mondok nevet vagy neveket –, voltak, akik ellenezték, nagyon jól hangzó módon, mert azt mondták, hogy: jó rabbira vidéken is szükség van! Ez ellen nem volt mit mondani. A végén megoldódott a dolog és ahol a nagyapám volt rabbi, a Csáky utcában, akinek hatására a rabbipályát választottam, ott lettem rabbi. (Csáky utca 3. – ma Hegedűs Gyula utca Pesten az Újlipótvárosban – Zsinagóga.) Amikor Scheiber 1985-ben meghalt és nekem fölajánlották a Rabbiképző-igazgatóságot, akkor úgy döntöttem, hogy a kettőt együtt nem tudom megfelelő módon ellátni, lemondtam a Csáky utcai rabbiságról. Ezután a Rabbiképző rektoraként és tanáraként, valamint az Intézet Zsinagógájának rabbijaként tevékenykedtem. Közben szerkesztettem és írtam.

– Mi mindent írtál? Kérlek, beszélj tudományos munkásságodról is!

– 1985 és 1991 között szerkesztettem a Rabbiképző Intézet évkönyveit. 1994-ben országos főrabbivá választottak, e tisztséget 2000-ig töltöttem be. 1990-ben beválasztottak az izraeli Egyetemes Héber Civilizációoktatási Társaság vezetőségébe, 1991-ben társelnöke lettem a Keresztény_Zsidó Társaságnak, 2002 májusában megválasztottak a Magyar Hebraisztikai Társaság elnökévé. Tagja vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Doktori Tanácsa vallástudományi szakbizottságának.

Kutatási területem a zsidó teológia és a magyarországi zsidóság története. Korábban megírtam a Pécsi Izraelita Hitközség történetét (1966), a Tolna megyei zsidók történetét (1982) és megjelent tanulmánykötetem is „Uram, nyisd meg ajkamat” címmel (2007). Becses emlékként őrzöm a hetvenedik születésnapomra kiadott emlékkönyvet (1992), vagy a legutóbbi tanulmánykötetet, melyet 90. születésnapomra állítottak össze: „A szívnek van két rekesze” címmel (2012) jelent meg, melyben zsidó, keresztény és világi kutatók adták közre szellemi kincsüket.

– Milyen volt a kapcsolatod a keresztény egyházakkal?

– A lehető legjobb! Pécsett is és itt Budapesten is! Pécsett rendkívül udvarias volt a kapcsolat, itt Budapesten pedig, pl.: az esztergomi érsekkel, Erdő Péter bíborossal szívélyes, ő nagyon kiállt az antiszemitizmus ellen. Általában jó volt a kapcsolatom. Ez nagyon szépen megmutatkozott a 90. születésnapomon, amikor az egyházak kitüntető módon és szeretettel köszöntöttek. Gratuláltak, megajándékoztak. Igyekeztem ezt a híd szerepet betölteni, saját dolgunk megőrzésével és a másikénak a tiszteletben tartásával, a társadalom és a humanizmus javára együttműködni.

– Kapcsolatban voltál a Nemzetközi Keresztény-Zsidó Tanáccsal, az ICCJ-vel, így Sir Sigmund Sternberggel is.

– Sternberg jóvoltából. Akivel – ő is idős ember –, most már elmaradt a kapcsolatunk. Wallenbergről megemlékeztem Londonban is és ott beszélhettem az angol királynővel, valamint az izraeli köztársasági elnökkel is. Ezeket a találkozásokat két fénykép őrzi a lakásomon, a dolgozószobámban.

– Hogyan látod az antiszemitizmus jelenségét Magyarországon?

– Az utóbbi időben, sajnálatosan, igen erős antiszemita irányzat kapott életre Magyarországon, ami ellen minden jóérzésű embernek tiltakozni kell, mert a múltban láttuk, hogy ez hová vezetett. Megkezdődött a 20-as években és végződött az emberiség egyik legnagyobb tragédiájával, amit nem lehet kiiktatni a magyar történelemből. A magyar történelemnek súlyos és szégyenteljes fejezete, amikor egy ország vezetése ahelyett, hogy az ártatlan állampolgárait minden inzultus ellen megvédte volna, a legsúlyosabb inzultusnak tette ki; egészet az élet elvételéig kiszolgáltatta.

– Mi a benyomásod a jelenlegi magyarországi zsidóság vallási irányzatairól?

– Azt látom, hogy az ifjúságban nagy az érdeklődés a zsidóság iránt, és ha nem is mondom, hogy ezek rendszeres templomjárók, de keresik egymás közelségét, egymás társaságát, érdeklődnek a zsidó dolgok és Izrael iránt. És mindez a szabadságukban áll! A mi időnkben – jól emlékszünk rá – tilos volt a független mozgás. Ma ilyen szempontból minden egyháznak sokkal jobb a helyzete. Ezt azonban nagyon beárnyékolja az antiszemitizmus. Mindenki úgy segít ezen, ahogy tud: küzd ellene. A zsidó ifjúság azonban, most, nagyon pozitívan keresi identitását. Magyarországon az ún. rendszerváltás után, volt egy vallási reneszánsz, ami jelenleg hullámvölgyben van. A rendszerváltás előtt a vallás szabad gyakorlatának komoly nehézségei is voltak.

– Az én időmben volt olyan ember, aki Jóm Kipurra lement Pécsre, mert itt Pesten, nem mert elmenni templomba. Vagy itt Budapesten, aki a VI. kerületben lakott, elment a IX. kerületbe, a templomba. (Jóm Kipur – a zsidó újév nagy bűnbánat napja.)

– Létrejött egy-két reformirányzatú zsidó hitközség is!

– Van két reform hitközség, az első reformhitközség rabbinőjével. A rabbinővel, nem véletlenül, összeismertettek Londonban. (Kelemen Katalin, a budapesti Szim Sálóm Progresszív Zsidó Hitközség rabbija.) Ő aztán itthon megkereste a rabbiságot, mert tagja szeretett volna lenni az itteni testületnek. Itt azonban nemet mondtak. Mondtam nekik: a rabbinőt nem kell azért megbántani, én ismerem őt Londonból. Ha rám bízzátok, ezt én, mint országos főrabbi, igyekezni fogok udvariasan elhárítani a konfliktust úgy, hogy azért harag ne legyen belőle. Hiszen ők is zsidók! Így is történt.

Fölhívtam és elmondtam, hogy kedves Kati, két kérdésem van: én tudom, hogy a mi híveink nem tartanak szombatot és nem esznek kósert, de a szombattartás és a kóserkoszt mégis elvileg a mi zsidó közösségünknek két megrendíthetetlen alaptörvénye. Így van ez maguknál is? Azt mondta: „Meg kell mondanom, hogy nem.” Akkor pedig ezen két ok miatt, mi az együttműködést nem tudjuk vállalni – válaszoltam. Azt hiszem, hogy nem voltam bántó, nem voltam udvariatlan.

– És az ortodoxia, a Kazinczy utca?

(Kazinczy utca – Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség.)

– Velük nincs szoros kapcsolatom. A Chábádékkal jóban vagyok, nem teológiai vagy ideológiai okokból, de nagyon kedvesek voltak, ők is megemlékeztek a 90. születésnapomon. [Chabad Lubavics ortodox zsidó irányzat, melynek alapítója Menachem Mendel Schneerson (1902-1994) „a Rebbe”, illetve a „Lubavicsi Rebbe”.]

Lakásomtól 5 percre van a Chábád imaház. A Károly körúton sokat építkeztek, nehéz volt átjárni a kocsiúton a Dohány utcai Zsinagógába. Így nem kellett átmenni, nem kellett kísérni – nehezen járok –, a legegyszerűbb volt szombat délelőtt hozzájuk elmenni. Péntek este elmegyek a feleségemmel a Dohány utcai Zsinagógába, szombat délelőtt a Chábádék kis templomába, ahol nagyon udvariasak, kedvesek. Nem azt mondom, hogy én most egy Chabad-ideológus lettem, ilyet nem is kérdeztek tőlem, soha nem kértek ilyenre, ha ott imádkozom.

– Hogyan látod Izrael, a világ zsidóságának a helyzetét?

– Izrael mindig fontosnak tartotta, hogy meglegyen a kapcsolata a diaszpórával és a diszpóra, hogy Izraellel. Izrael minden zsidónak a szívügye, de ez nem jelenti azt, hogy nem tud itt is élni, ha normális körülmények vannak és a maga módján képes hozzájárulni Izrael létéhez, akár szellemi, akár anyagi termékekkel vagy egyszerűen azzal, hogy érdeklődik, élete részének vallja, hogy van egy Izrael Állam. Azt hiszem, az emberiség történetében ez páratlan fordulat.

– Mi az ars poeticád? Mi az üzeneted a zsidóság és a nem zsidó világ felé, hogyan kell szépen élni?

– „Higgid lechá ádám má-tóv” – Ember, megmondatott neked – „umá-Ádonáj dóres mimechá” – és mit kíván tőled az Örökkévaló – „ki imászót mispót” – hogy a törvényt tedd – „veáhávát cheszed” – a jóságot szeresd – „vehácnéá lechet im-Elóhechá” – és alázattal járj Isten előtt! (Mikeás 6:8)

Ezt vallom a Bibliából, de mellétennék még egy latin szentenciát is: „Honeste vivere”, méltósággal élni, „neminem laedere”. Senkit nem bántani, „suum cuique tribuere!”, mindenkinek megadni, ami őt megilleti!

(Honeste vivere neminem laedere suum cuique tribuere! A római jog, a sztoikus bölcselet három alapelvére épült: 1. honeste vivere: „tisztességesen élni; 2. neminem laedere: „senkit nem sérteni; 3. suum cuique tribuere: „mindenkinek megadni a magáét”.)