Kezdőlap » Remény » 2015. 1. szám » Kulcsár István: Izraeli napló

Kulcsár István: Izraeli napló

 

 

Az Atlantic Press Kiadóvállalat most jelenteti meg Kulcsár István új könyvét. Idézetünk részlet a műből. Korábbi könyvéből, melynek címe Szexmentes övezet következő számunkban közlünk részletet.

 

Ki a király Magyarországon?

 

Az amerikai magyarok után következzenek az izraeli magyarok. Vagy inkább a magyar ajkú izraeliek. Ámbár talán ez sem pontos. A Lustig-házaspár által Cfatban alapított és egyre gyarapodó intézmény neve: A Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma. Tudniillik, magyar nyelvterületről származtak el Izraelbe azok a kárpátaljai vagy burgenlandi zsidók is, akik otthon jiddisül vagy németül beszéltek.

Izraelben egyébként akárcsak Amerikában, jól általában csak az első nemzedékbeli bevándoroltak beszéltek magyarul. A gyermekeiknek már a héber (ivrit) az anyanyelvük. Efrajim Kishon („leánykori” nevén: Kishont Ferenc) izraeli író szellemes megállapítása szerint, ez egy olyan ország, ahol a bevándorlók a gyermekeiktől tanulják meg az anyanyelvüket. Megjegyzem, itt is van kivétel. A jeruzsálemi ultra ortodox negyedben, a Mea Searimban gyakorta hallani magyar beszédet, akár gyerekektől is. (Legalábbis 1965-ben, amikor ott jártam Izraelben, még biztosan így volt ez.) Az ott élők ugyanis, bár természetesen héberül imádkoznak, a mindennapokban nem használják ezt a nyelvet, hogy ne szentségtelenítsék meg, hiszen az az Írás nyelve. Igen ám, de akik nem Lengyelországból, Kárpátaljáról vagy a New York-i Brooklyn negyedből kerültek ide, azok sohasem beszéltek jiddisül. Hanem – mint például a szatmáriak – a galutban (szétszóratásban), vagyis szülőföldjükön, egymás között is magyarul beszéltek. Tehát mindmostanáig ezt a nyelvet használják a Mea Searimban, egy ugrásnyira a Siratófaltól, ezt hallják odahaza és beszélik anyanyelvként gyermekeik, unokáik is.

A már említett, ott élő apámmal sétáltunk ebben a negyedben, amikor egy helyi lakos, csalhatatlanul felismerve bennünket, az idegent (mert bár magyarul beszéltünk, de nem viseltünk kalapot), megszólított bennünket. Elmesélte, hogy 1944-ben munkaszolgálatosként építette a szentkirályszabadjai katonai repülőteret. Ennyi emléke volt Magyarországról, amelyről azóta nem hallott, hogy eljött onnan. Amikor megtudta, hogy frissen érkeztem hazulról, meg is kérdezte:

– Ki most Magyarországon a király?

Volt egy olyan halvány érzésem, hogy új ismerősünk azt sem tudja, hogy ki az Egyesült Államok elnöke. A Mea Searimban a köznép kevéssé érdeklődik a politika iránt.

No de hogyan kerültem én Izraelbe? Igaz, ez 1965-ben történt, tehát akkor, amikor Magyarország már/még tartott diplomáciai kapcsolatban állt Izraellel, de azért a hazulról érkező látogató meglehetősen ritka madárnak számított. Újságírói zsargonban: volt hírértéke. Ezt abból gondolom, hogy Izraelbe érkezésem napján felkeresett a jó szimatú riporter, öreg cimborám, Benedek Pál és megkérdezte: akarom-e, hogy ez hírként megjelenjen az újságban. Pali, akinek nejéről, Betkáról már az előző fejezetben szót ejtettem, az Új Kelet című, Tel-Avivban megjelenő magyar nyelvű napilapnak volt a munkatársa. (Ez is mutatja egyébként, hogy az öregek kihalásának mértékében csökken Izraelben a magyarul beszélők, olvasók száma. A lap már jó ideje csak internetes hetilapként jelenik meg.)

Maga Benedek 1957 elején alijázott. Amikor azonban hosszú habozás után elszánta magát rá, hogy átlépjen a zöldhatáron, már 200 000 magyar állampolgár járt árkon-bokron túl, a határőrizet pedig ismét megszilárdult. Pali, aki a Magyar Rádió idegen nyelvű adásainak főosztályán dolgozott, hírét vette, hogy az Állami Nép Együttes nyugati turnéra indul. Megkereste a főnökét, Szendrő Sándort és kérte, hadd kísérhesse el tudósítóként az együttest. A Pagodában elterjedt legenda szerint (amely azonban valószínűleg közel járt a valósághoz), Szendrő, aki már amúgy is szabadulni akart tőle, azzal a feltétellel járult hozzá útjához és érvényesíttette útlevelét, ha szavát adja, hogy a turné végeztével nem jön haza. Pali ezt meg is ígérte és úriemberként tartotta magát a megállapodáshoz. Fél Nyugat-Európán át kísérte az együttest, mindenhonnan tisztességesen leadta tudósításait a magyar művészek párizsi, koppenhágai, brüsszeli stb. sikeres fellépéséről, majd amikor az együttes a turnéját befejezve, már hazafelé készült Genovából, ő nem a Budapestre induló vonatra, hanem a Haifára induló hajóra szállt fel.

De visszatérek 1965-ös izraeli utamra. Négy éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Én édesanyámnál maradtam, de hetenként többször is találkoztam apámmal, egészen addig, amíg ő, aki közben cionista lett, 1950-ben szedte a sátorfáját és második feleségével, meg féltestvér-öcsémmel együtt alijázott. Sokáig levélben tartottuk a kapcsolatot. 1960-ban ezzel a rejtélyes mondattal zárta egyik levelét: „Hamarosan sokat fogsz hallani, még az újságokban is olvasol majd rólam.” Miután az öregem nem foglalkozott politikával és azt sem feltételeztem, hogy kirabolja a Bank of Israelt, rá kellett jönni, kilátásba helyezett hírneve alighanem azzal az eseménnyel függ össze, amelyről akkoriban annyit cikkezett a világsajtó: Adolf Eichmann elrablásával és Izraelbe „térítésével”. Így is volt. A náci hóhér bírósági tárgyalása előtt apámat, a jó nevű pszichiátert kérték fel Eichmann elmeállapotának a megvizsgálására. Aztán elmúlt még öt esztendő, és amikor lehetővé vált, 1965-ben meglátogattam.

Abban az időben egyébként még nemcsak a jeruzsálemi vallásos negyedben lehetett lépten-nyomon magyar szót hallani Izraelben. Mesélték, hogy Kodály Zoltánt, aki nem sokkal korábban járt ott, kézről-kézre adták Magyarországról kivándorolt művészek, egykori tanítványai. A világhírű zeneszerzőt fogadta a kulturális miniszter is, ő azonban angolul igyekezett szót érteni vele. Kodály állítólag őszintén meglepődött, hogy ez az ember miért nem beszél magyarul.

Jeruzsálemben apám jó ismerőse, egy bencés szerzetes kalauzolt. A Szentföldön ugyanis a katolikus szerzetesrendektől a pravoszlávokig valamennyinek vannak kolostorai, templomai és a francia Szent Benedek rend tagját, Père Josephet a bencés generális vezényelte oda. Kalauznak azért bizonyult első osztályúnak, mert tudós judaista lévén, minden épületromról, minden kőről el tudta mondani annak az eredetét. Abban az időben Jeruzsálem még ketté volt osztva, az óváros jordániai uralom alatt állt és a két városrészt elválasztó falon még annyira sem volt átjárás, mint a berliniin. Be kellett tehát érnem Nyugat-Jeruzsálemmel. Idegenvezetőm 190 centiméteres termetével, a szélben lobogó fehér kámzsájával imponáló jelenség volt. Talán mondanom sem kell: magyarul beszéltünk egymással. Joseph atya ugyanis Stiasny Józsefként látta meg a napvilágot Kónyban.

Apám nemcsak Jeruzsálembe vitt el, hanem Izrael legnépesebb városába, Tel-Avivba is. Egy nap együtt üldögéltünk az ottani Váci utca szerepét betöltő Dizengoff utca egyik kávéházának teraszán és azzal szórakoztunk, hogy megpróbáltuk kitalálni, mi lehetett szülőföldjén az előttünk éppen elhaladó polgár. Egymásra licitálva egyre vadabbakat mondtunk: hivatali kézbesítő, tűzoltó, lírai költő, kéményseprő mester, sírásó, kottamásoló, mígnem egy tagbaszakadt férfire rámutatva közöltem, hogy az pedig pankrátor volt.

– Ez igazán szép, de azért már túlságosan elragadott a fantáziád – intett atyám.

– Szó sincs fantáziáról! – vágtam vissza. – 1947/48-ban sokat láttam Pesten ezt az embert. Pilis néven pankrátorkodott a Sportcsarnokban rendezett viadalokon és egyszer még magát Radu Lukácsot is legyőzte. (Az állítólagos Radu Lukácsról, akit a fölöttébb félelmetes „Máramarosi medve” címmel konferáltak be a mérkőzések előtt, iskolába menet felidéztük, hogy a cégtábla szerint Lukács Lászlónak hívják, és kárpitos műhelye van az új-lipótvárosi Csanády utcában.)

Megint visszatérek családi ügyeimre. Ádám öcsém Izrael Állam hadiflottájában, annak is az egyik kommandós egységében szolgálta végig kötelező katonaidejét, de azután is ott maradt. Bezupált, vagyis kiképző őrmesterként tanította a következő nemzedékeket a víz alatti diverzáns tevékenység minden csínjára-bínjára. Első osztályos kisdiákként láttam utoljára, mostanra pedig termetes, széles vállú, jóvágású tengerész vált belőle. Nem véletlenül érte az a megtiszteltetés, hogy a nemzeti ünnepen rendezett díszszemlén egysége élén ő vihette Izrael Állam hadiflottájának lobogóját. Végső soron azonban ez mégsem meglepő, hiszen katonacsaládból származott. Felmenői anyai ágon mind katonaként szolgálták a hazát. Igaz, nem altisztként, mint ő, hanem tisztként és persze, egy másik hazát. Mindkét nagybátyja Ludovika Akadémiát végzett, az egyik vadászpilóta, a másik harckocsizó volt. Nagyapja huszár ezredesként tette a dolgát, előbb Őfelsége I. Ferenc József, azután pedig a Legfőbb Hadúr, vitéz nagybányai Horthy Miklós seregében. A család emlékezete szerint az öregúr nagy krakéler és antiszemita hírében állt, aki fiatal korában lóháton nyargalt be a debreceni kávéházba. Ha valakiről elmondható, hogy utódainak karrierje láttán forog a sírjában, akkor bizonyosan ő az. Leszerelése után öcsém, noha nem tudósként, hanem halászként és búvárként kereste a kenyerét, beírta magát egyrészt az ichtiológiai, másrészt a geológiai szakirodalomba. Megfigyelt a Földközi-tengerben egy olyan halat, amelyet már kihaltnak hittek és a Haifai-öbölben egy olyan, nehezen felismerhető árokra bukkant a tenger fenekén, amely nem szerepelt a megfelelő térképeken.

Legközelebb 1991-ben jártam Izraelben. A közben eltelt huszonhat év alatt hatalmasat változott az ország. Amikor először voltam ott, egy viszonylag szegény világot ismerhettem meg, ahol a forró éghajlat ellenére, légkondicionálás csak egyes közhivatalokban, áruházakban, mozikban működött, a középosztálybeli családoknak még nem telt rá. A fiatal állam társadalma lelkes volt és alapvetően tisztességes. Alig ismerték a bűnözést, a prostitúciót, a korrupciót. Túl három, közben vívott győztes háborún és a tartós gazdasági konjunktúrán, magabiztos és jómódú lett. Ebben az időben futott le az első tömeges szovjet bevándorlási hullám, amikor – nem kis részben Magyarország érintésével – két-három év alatt több százezer ember érkezett a Szovjetunióból Izraelbe. Számos kiváló szakember, művész is akadt soraikban, nagy részüket azonban semmiféle cionista ideológia sem fűtötte. Sőt esetleg (ilyen sem fordult még elő a világon!) a kiutazók csak álcázták magukat zsidónak – az alija volt ugyanis az egyetlen jogcím, amivel elhagyhatták szülőföldjüket. De nem kis számban érkeztek a Szovjetunióból repedtsarkú kurvák, pitiáner szélhámosok és veszedelmes banditák is. A megelőző években csupán bimbózó korrupció, bűnözés pillanatok alatt kivirágzott Izraelben.

A főszerkesztőm azzal a feladattal indított útnak, hogy két félórás riportműsort készítsek: egyet az izraeli-magyar kapcsolatokról, egyet pedig az orosz bevándoroltak beilleszkedéséről. Az első keretében készítettem interjút többek között Benjemin Netanjahu – akkor még csak – külügyminiszter-helyettessel, egy szakszervezeti vezetővel, egy nagyvállalkozóval és az izraeli-magyar kapcsolatok szorosabbra fűzésének egyik élharcosával, Rónai Andrással. Ő valaha a Lakner bácsi féle gyermekszínházban jeleskedett, a felszabadulás után a Valahol Európában című filmben a Ficsúrt alakította. Izraelben profi színművész lett, az ottani nemzeti színház, a Habima örökös tagja. Molière-től Shakespearig, Goldonitól Dürrenmattig minden komoly szerepet végigjátszott. Tel-Avivi nagykövetünk, Görög János hozott össze vele és ültetett le bennünket a képviselet egyik szobájában beszélgetni. A diplomata figyelmeztetett, hogy Rónai nem veti meg az italt és, hogy ha csevejünk alatt netán meg-meghúzza a palackot, ne vegyem észre. Nehéz volt azonban nem észrevenni, ahogyan a lába mellett a padlón elhelyezett whiskysüvegből diszkréten töltöget magának és megissza, de én tényleg nem tettem rá megjegyzést.

Rónai az izraeli kulturális életről, az izraeli-magyar kapcsolatokról meg általában az izraeli politikáról beszélt nekem. Nem sokkal azelőtt vállalta el az izraeli-magyar baráti társaság elnöki posztját és erejéhez mérten igyekezett elősegíteni a két ország kapcsolatait. Kevésbé voltam vevő arra, amit Izrael és arab lakói és szomszédai viszonyáról mondott. Rónai ugyanis ezen a téren egészen szélsőséges nézetek vallott. Ilyen minőségében szidta nekem a baráti társaság vezetésében ugyancsak aktív szerepet betöltő Yehuda Lahavot, aki szerinte majdhogynem hazaáruló, mert ha rajta állna, úgymond odaadná Izraelt az araboknak.

Lahav (eredetileg Weiszlovits Pisti) nekem gyerekkori barátom volt, aki Kassáról kommunistaként érkezett az országba, ezért hamarosan ki is utálták egy kibucból. Később azonban otthagyta a Moszkva-barát izraeli kommunista pártot. Megmaradt viszont baloldalinak és – mint az Együttélésre ítélve címen később megjelentetett kötete is mutatta – a zsidó-arab kiegyezés és együttélés harcos híve volt. Emellett jóval megengedőbb, mint Rónai. Ő ugyanis, bár politikai ellenfelének tekintette a színészt, azt mondta róla, hogy az az ember évtizedek óta ott él Izraelben, végigharcolt néhány háborút, és – ha nem is ért vele egyet – mindenképpen joga van ahhoz, hogy véleménye legyen ebben a kérdésben is. Ellentétben azokkal az arabevőkkel – fejtette ki –, akik Budapestről, a partvonalról bekiabálva akarják az izraelieknek megmondani, hogy milyen politikát folytassanak az arabok irányában.

Egyszóval, ott ültünk Rónai Andrással a kellemesen légkondicionált követségi épületben és beszélgettünk. Amikor vagy másfél óra elmúltával a színész lába mellé helyezett félliteres (vagy hét decis?) üvegből kifogyott a whisky, kissé bizonytalanul ugyan, de felállt és meghívott ebédre. Hozzájuk, haza, a felesége már vár bennünket. Nem csekély aggodalommal fogadtam a javaslatot, hogy az autóján elvisz. Útban a parkoló felé még elpanaszolta, hogy romlik a szeme. Az egyikre alig, de a másikra is rosszul lát. Ezután foglaltunk helyet a gépkocsiban, András a kormányhoz ült, gázt adott és tíz perc múlva, baj nélkül célba értünk. Van a teológiában egy olyan fogalom, hogy istenbizonyítás. Nos, az, hogy ezt épségben megúsztuk, mi több, hogy Rónai nap-nap után így vezetett és baleset nélkül megúszta, az isteni gondviselés nélkül aligha lett volna lehetséges.

Szélhámos persze nemcsak a Szovjetunióból bevándoroltak között akadt. Igaz, az a fickó, akiről ugyancsak ennek a riportútnak a során hallottam, az izraeli-magyar kapcsolatok szövetébe sem illett bele. Történt, hogy sorozatos feljelentések nyomán, az izraeli rendőrség letartóztatott egy alakot, akit a házasságszédelgéstől az úgynevezett trükkös lopáson át, az áruházi tolvajlásig sok mindennel gyanúsított. Egyetlen irata egy vezetői igazolvány volt. Korábban, amikor még beszélt keveset héberül, japánnak mondta magát és azt állította, hogy a neve – fonetikusan írom – Szakojama Kipsz. Kissé vágott szeme ellenére kevéssé látszott japánnak. Talán japán zsidó – vélték a hatóság emberei. Ennél többre azonban nem jutottak vele, mert Szakojama Kipsz úgy tett, mint aki teljesen elfelejtett héberül, ezért még kihallgatni sem lehetett. És akkor az egyik zsarunak eszébe jutott a Csurilla néven elhíresült olé (bevándorolt), akivel a pszichiátriai osztályon ismerkedett meg. Csurilla klinikai pszichológus volt, főorvos apám segédje a Tel Hasomér kórház elmeosztályán (innen a történet is) és poliglott hírében állt. Japánul ugyan ő sem beszélt, de a Nagyszeben-Auschwitz-Ciprus-Tel-Aviv közti kalandos pályaívén a magával hozott magyaron, románon, németen kívül a hébert, az angolt, a franciát, a spanyolt és az arabot is elsajátította. Őt hívták tolmácsnak. Csurilla belepillantott előbb az őrizetes jogosítványába (Sakoyama Kepes), aztán a delikvens képébe, majd magyar nyelven rászólt:

– Lebukott Kepeském. Mellőzze az óhéber dumát! Jobb, ha mindent bevall.

És Sakoyama Kepes, látva, hogy valóban lebukott, olyan, mindenre kiterjedő, részletes – jogi szaknyelven szólva: felderítő jellegű – vallomást tett, hogy a vizsgáló rendőrtiszt késő estig körmölhette a jegyzőkönyvet.

Az orosz alija tárgykörében sikerült megszólaltatnom az alighanem legilletékesebbet. Natan Saranszkit, akiről még, mint Anatolij Scsaranszkijról, a maga idejében, rengeteget írt a világsajtó. Ő valódi cionista volt a Szovjetunióban és ezért még az 1970-es években a Gulágra került, ahol csaknem egy egész évtizedet húzott le, amíg végül sikerült kicserélni Nyugaton lebukott szovjet ügynökökre. Attól fogva élt Izraelben, ott pártot alapított és később miniszter is lett. Nos, őt kérdeztem az orosz alijáról. Egy akkora paradoxonnal lepett meg, amilyenhez hasonlóval nem minden nap találkozik az ember.

– Tudja, ahhoz, hogy egy zsidó ember a Szovjetunióban, mint mérnök, biológus vagy tanár egyáltalán érvényesülhessen, kétszeresen tehetségesnek, szorgalmasnak, eredményesnek kell lennie, mert maximális erőfeszítéssel érheti csak el, hogy elismerjék. Aztán ez a mérnök, biológus vagy tanár alijázik, de mert nem tudja a nyelvet, Izraelben esetleg még évekig utcát kénytelen söpörni vagy kórházi ágytállal szaladgálni. És akkor a mérnök, biológus vagy tanár úgy érzi, hogy a zsidóságától fosztották meg…