Kezdőlap » Remény » 2015. 1. szám » Páll Edit: Az európai frankofon zsidóságról

Páll Edit: Az európai frankofon zsidóságról

A Zsidó Egyetem dolgozataiból

 

 

A francia zsidóság helyzete az I. világháború után

 

 

Az első világháború 13 millió katona és civil áldozatából a zsidó áldozatok száma mintegy 170 ezerre tehető – közülük 90 ezer orosz, 12 ezer német, 8500 brit és 6800 francia zsidó volt.

A Nagy Háborút követően a francia zsidóság joggal érezhette, hogy a célt, melyet maga elé állított, elérte: egy modern társadalom teljes értékű része, a protestáns és a katolikus vallásúakkal egyenértékű tagja lett. A háború után megnyíltak a lehetőségek, hogy a francia zsidók ugyanolyan magas pozíciókat töltsenek be a társadalomban, mint más, nem zsidó állampolgár.

A történelemben másodszor Elzász újra Franciaország részévé vált, új lökést adva a francia zsidóság fejlődésének. Elzász és a Moselle „Konkordátumi Uralom” alatt maradt, ami azt jelenti, hogy a német Elzász idejében, 1905-ben megszavazott, az állam és egyház szétválasztásáról szóló törvényt nem alkalmazzák, így a rabbik a fizetésüket az államtól kapják Elzász területén.

A két világháború között a francia zsidó közösség gyors átalakuláson ment át. Az orosz forradalom, a Közép- és Kelet-Európa-szerte erősödő antiszemitizmus, de még az Alliance Israélite Universelle is − amely szervezet a görögországi és a törökországi zsidóknak francia kultúrát közvetített − azt eredményezte, hogy addig nem tapasztalt zsidó bevándorlási hullám vette kezdetét Franciaország felé. Ez olyan mértékű volt, hogy 1930-ra 200 ezer főre becsülték a Franciaország területén élő zsidók számát. A nácizmus megjelenése Németországban felgyorsította a bevándorlást, így a második világháború küszöbén 300 ezer főre emelkedett a Franciaországban tartózkodó zsidók száma. Ehhez csatlakozott 110 ezer algériai zsidó bevándorló.

Bár zsidó bevándorlók kis része sikeres lett az üzleti életben vagy a művészetekben, a nagy többség a párizsi Marais, vagy Bastille negyedben nyomorgó proletáriátus sorait erősítette. A bevándorlók többségének köze sem volt a judaizmushoz, nem gyakorolták a vallást és a kelet-európai hagyományoktól is eltávolodtak. A francia zsidók is némi tartózkodással szemlélték újonnan érkező hitsorsos társaikat, akik erős akcentussal gyakran fordultak hozzájuk segítségkéréssel.

A Párizsi Iskola zsidó tagjain kívül az irodalomban híres lett Marcel Proust, Max Jacob, Henri Bergson, Tristan Bernard, André Maurois, Simone Weil, vagy Irene Nemirovsky, André Citroen Párizsban született zsidó bevándorlók gyerekeként s az autóiparban az egyik legnagyobb név lett.

Franciaország az elsők között nevezett ki zsidó származású személyt 1936-ban a Tanács elnökének, aki egyszerre lett az antiszemiták céltáblája és ugyanakkor a felemelkedés ígérete a vallásukat gyakorló, az asszimilálódott és a keresztény tudató zsidó származású egyének számára.

Léon Blum hatalomra kerülésével a Francia Szolidaritás első számú közellenségnek számított.

1938-ban Párizsban Herchel Grynszpan meggyilkolta a német nagykövetség egyik tanácsosát. Az incidens szolgál ürügyként a Kristályéjszakához, mely a franciaországi zsidókban is nyugtalanságot ébresztett. A francia zsidóság azonban meglehetősen kevéssé reagált a németországi eseményekre. Életre hívtak ugyan egy nemzeti segítőküldöttséget, mely a német antiszemitizmus áldozatain segített volna, de a szervezkedés hamar elült.

A zsidó közösség kettészakadt: egyik része nem húzott ujjat a nácizmussal és az antiszemitizmussal, a másik rész viszont a nácikkal szembeni ellenállást erősítették.

A háborúba lépéskor Franciaország mozgósította a franciákat, zsidókat, nem zsidókat egyaránt. Csakúgy, mint 1914-ben, számos külföldi zsidó csatlakozott önként a francia hadsereghez, ami azért is érdekes, mert a 40 ezer önkéntes bevonult zsidó között német menekültek is voltak, akik így Franciaország oldalán a szülőhazájuk ellen fogtak fegyvert. Általánosságban elmondható, hogy a zsidók bíztak Franciaország erejében.

 

A fegyverszünettől a szabad területek lerohanásáig

 

1940 nyarától Otto Abetz párizsi német nagykövet megszervezte a gazdag francia zsidók vagyonának elkobzását. A Vichy-kormány 1940 őszétől kezdve, a német hatóságok után nem sokkal, meghozták első zsidóellenes rendelkezéseiket. Az egyik miniszter, Raphael Alibert által előkészített, október 3-án életbe lépő zsidótörvény, amelyet Pétain marsall szigorúan betartatott: megtiltja a francia zsidóknak, hogy bizonyos szakmákban helyezkedjenek el. Ilyen volt például a tanári, az újságírói, az ügyvédi szakma; míg a francia területeken élő, nem francia zsidókra kiterjeszti az október 4-i törvényt. Ez arról rendelkezik, hogy az idegen állampolgárságú zsidókat az ország déli részén lévő internálótáborba kell zárni, majd elszállíttatni azokból a régiókból, melyet a németek mindenképp a III. Birodalomhoz óhajtanak csatolni. Ilyen terület volt Elzász, Lotaringia és Belgium.

1941 júliusában Marseille-ben elrendelik a zsidók összeírását.

1941 márciusában a francia állam által létrehozott, zsidókérdéssel foglalkozó hivatal, megszervezi a zsidó vagyon beszolgáltatását. Antiszemita propagandakampány kezdődik, s míg az ország megszállt részén a németek elkezdték a zsidókat összeírni, és az 1941. június 2-i zsidótörvény alapján elkezdték a zsidókat közigazgatási területekbe sorolni.

Egy német rendelet kötelezővé tette a sárga csillag viselését: 1942. május 29. után minden 6. életévét betöltött zsidónak kötelező viselni.

1940-től viszonylag szórványosan, 1941-től pedig a tömegesen kezdődnek a letartóztatások. Az első fosztogatásokra 1941. május 14-én került sor, amikor a letartóztatott zsidókat tranzittáborokba küldték.

Az első vonatok 1942. március 27-én indultak el Auschwitzba. A francia rendőrség által letartóztatott 13 ezer zsidó között nagy számban voltak nők és gyerekek. A megszállt zónában a francia közigazgatás gyakorlatilag a német adminisztráció alá volt rendelve és a németek rendeleteit először úgy próbálták végrehajtani, hogy első körben az internálótáborokban lévő idegen zsidókat küldték Németországba.

A szabad területeken 1942 augusztusától azok a nem francia zsidók, akiket a fegyverszünetet követően menekülttáborokba zártak, most a megszállt területekre deportáltak, majd német és lengyel koncentrációs táborokba küldtek. A francia közigazgatás a területén élő idegen, nem francia zsidóság deportálásának megszervezésével időt adott a francia zsidóságnak.

 

A szabad területek lerohanásától Németország kapitulációjáig

 

A német hatóságok el voltak foglalva a zsidók deportálásával, a Vichy-kormánynak viszont állást kellett foglalnia a zsidókérdésben, és azzal kapcsolatosan is, hogy számolnia kellett a zsidó ellenállás létezésével. Közben a náci ideológiát átvevő francia csapatok megfeszített erővel küldték a zsidó családokat a németországi táborokba, amelyek létezéséről tudtak a hatóságok. Az utolsó vagon 1944. július 31-én hagyta el a Bobigny pályaudvart.

Összehasonlításul: a magyar zsidóság deportálása, a pontos magyar adminisztrációnak köszönhetően, mindössze három hónap alatt lezajlott! A franciaországi zsidóság deportálását viszont a francia közigazgatás, a maga módján, lassította, így ott a deportálás közel két és fél évig tartott.

Algériában a zsidók 1943. október 20-i hatállyal elvesztették francia állampolgárságukat. 1942 és 1943 között francia ellenállók egy csoportja megalakította a Gyerekek Összegyűjtése és Evakuálása Szolgálatot (Service d’Évacuation et de Regroupement d’Enfants – SERE). A szolgálat küldetése abból állt, hogy összegyűjtse azokat a gyerekeket, akiknek a szüleit deportálták, vagy eltűntek. A gyerekeket nem zsidó intézményekbe, vagy nem zsidó családok védelme alá helyezték. 1944-től OPEJ néven egy szervezet újra összegyűjtötte a gyerekeket, de már egy olyan intézménybe, amit a szervezet alapított.

A francia hatóságok igyekeztek kijátszani az ország két részre szakadását és ahol tudták, szabotálták a személyi azonosságot bizonyító dokumentumokra rábélyegezni a fajt jelző pecsétet. A szabotázsoknak, valamint a „végső megoldásra” vonatkozó rendelkezések végrehajtása elhúzásának, az adminisztráció szándékos pontatlanságának, valamint a francia emberek segítőkészségének köszönhetően a franciaországi zsidóság háromnegyede – a francia zsidóság 90, a bevándorolt zsidóság 60 %-a – menekült meg. A 330 ezer zsidóból 76 ezer (ebből 11 ezer gyerek és 55 ezer külföldi) zsidó lett a Soá áldozata (összehasonlításul: ez az arány Belgiumban 55, Hollandiában mindössze 20% volt). A német és lengyel haláltáborokba deportált franciaországi zsidóknak mindössze 3%-az élte túl a megpróbáltatásokat. A franciaországi zsidóságnak két lehetősége nyílt a megmenekülésre: vagy az ellenállásban harcoltak, vagy bujdokoltak. A feljelentés és a letartóztatás elkerüléséhez hamis papírokra volt szükség, melyekben nincs feltüntetve zsidó hangzású név, sem pedig közép- vagy kelet-európai születési hely. Fontos volt még, hogy a név jól megválasztott legyen: a kezdőbetűk ugyanazok legyenek, az aláírás ne okozzon gondot, a francia nyelvet pedig külföldi akcentus nélkül beszélje az illető.

A túléléshez ételre és lakóhelyre volt szükség. A zsidótörvények bevezetésével sok zsidó nem gyakorolhatta többé a mesterségét, ha történetesen orvosok, tanárok vagy hivatalnokok voltak. A vállalkozók, gyárosok elvesztették gyáraikat és az árjásítás során kiutalták őket nem zsidó tulajdonosoknak.

A szabad zóna lerohanása előtt az olyan városok, mint Marseille alkalmas volt a zsidók bujtatására, azonban 1942 után Toulouse-zal egyetemben épp annyira veszélyes hellyé vált, mint Párizs.

Szerkesztette: Kozák Márton