Kezdőlap » Remény » 2015. 1. szám » Róbert Péter: Magyar zsidók az I. világháborúban

Róbert Péter: Magyar zsidók az I. világháborúban

 

 

Nemrég volt 100. évfordulója a XX. század első nagy vérontása kitörésének. Sokan emlékeznek a centenáriumra, természetesen zsidók is emlegetik a most már többnyire nagyapákat, akik csukaszürke uniformisban hoztak áldozatot, ahogy akkor mondták „a hazáért és a királyért”. Miért voltak ilyen sokan?

Leírták már, hogy ez a háború merőben más volt, mint a megelőző századok összecsapásai, különbözött ezektől a hadviselés módjában, de a szemben álló országok hadseregeinek összetételében is. Ezek között a különbségek között szerepelt az a nem jelentéktelen új vonás, hogy ez volt az első olyan háború, amelyben az egymással ellenséges államok szinte egész férfilakossága egyenruhát öltött. Ellentétben az előző korokkal, amikor a katonáskodás nagyrészt a nemesség kiváltsága volt, most a polgárság is megszerezte azt a jogot, hogy részt vegyen hazája védelmében.

Felekezetre és társadalmi állásra tekintet nélkül érkeztek a behívók, és zsidó katonák tömegei jelentek meg a laktanyákban és a fronton.

Történelmileg új dolog volt ez, hiszen a császári hadseregben csak II. József óta voltak zsidó katonák – ekkor még csak szekerészek és a tüzérségnél „töltőlegények” (golyóhordók) lehettek. Napóleoni háborúkban már sokan szolgáltak, akadt már tiszt is köztük.1848-49-es szabadságharcban lelkesen vettek részt, maga Kossuth is dicsérően beszélt 20 000 zsidó honvédről.

Nézzünk néhány beszédes számadatot!

A központi hatalmak országaiból 455 ezer zsidó vonult be, 54 ezer közülük hősi halált halt. Ausztria-Magyarország 320 ezer zsidó katonájából minden nyolcadik elesett, Németországban 100 ezerből 12 ezer zsidó maradt a harctéren, neveiket alig 20 év múlva leszedték az emléktáblákról, mert a felírás: „Gefallen für das Vaterland” már nem járt nekik. Pedig 80%-uk a fronton szolgált, közülük 35 ezer kapott kitüntetést, 1500 első osztályú vaskeresztet. 125 zsidó repülő közül 28 esett el légi harcban. Az Oszmán birodalomban 18 ezer zsidó öltött egyenruhát, közülük a frissen Palesztinába vándorolt Ben Gurion tiszt lett, ezren elestek. Bolgár zsidók 12 500 újoncából (a felekezet egynegyede!) is ezren áldozták életüket.

Az Antant-hatalmak oldalán harcolt több mint egymillió zsidó, nyolcaduk elesett. Legtöbben az orosz hadseregbe vonultak be, 650 ezren, tisztek nem lehettek, és itt volt a legmagasabb az elesettek aránya, 100 ezer ember. Ennek oka az a gyakorlat volt, hogy zsidó csak a legveszélyesebb helyen lehetett. Az USA negyedmillió zsidó katonájából viszont csak ezren estek el, míg Franciaországban 555 ezerből 10 ezer, Nagy-Britanniában pedig félszázezer zsidó katonából 8500 áldozta életét.

Nálunk számuk a hivatásos tisztek között csekély maradt, csak az 1880-as években érte el a 2%-ot, attól kezdve csökkent, 1911-ben már csak 0,6%. Pedig a Ludovikán a zsidó hitközség fizetett néhány helyet fiataljaik számára, de ezek általában felavatásuk előtt kikeresztelkedtek. Zömük a gyalogságnál szolgált.

Viszont állandóan emelkedett a zsidó tartalékos tisztek száma. 1868-ban teremtették meg az érettségizettek számára az „egy éves önkéntes szolgálat” intézményét. Miután 1914-ben az első harcokban sok hivatásos tiszt elesett, megnőtt a tartalékos tisztek fontossága, akik közül minden hatodik volt izraelita vallású (zsidó származású ennél több).

Az osztrák-magyar hadseregben igen sok zsidó ért el magas rangot. Tábornokok közül: lovag Schlesinger tüzérségi mérnök, tábornok, hadügyminisztériumi osztályfőnök, pilisi Kornháber Adolf táborszernagy (őrnagyként keresztelkedett meg), Schweitzer Ede altábornagy, Vogl Simon vezérőrnagy (volt bóher, zsidó teológushallgató).

Ezredesi rangot értek el: Bauer Gyula a 44. gyalogezred (a híres somogyi „rosebbakák”) parancsnoka, Eisenstädter Alajos honvéd alezredes, Fischer Ármin, Mestitz János. Sióagárdi Zöld Márton a 308. honvéd gyalogezred parancsnoka, később tábornok lett, rangját a Horthy hadseregben is megtartotta, egyenruhában járt a Nagyfuvaros utcai zsinagógába.

Alezredesek: Balla Jenő, a debreceni 3. honvéd gyalogezred parancsnoka, Weichert, a haditengerészet gépmű-főparancsnoka. Őrnagy lett: (alezredesként ment nyugdíjba) Deutsch Izidor, Krausz Emánuel (elesett), valamint Singer Gusztáv.

Itt kell említeni Hazai Samu báró, született Kohn Sámuel (1851-1942) vezérezredest, aki kadétként kikeresztelkedett, majd fényes karriert futott be a magyar honvédségnél, 1910-1917 között magyar honvédelmi miniszter is volt. A teljes hadsereg utánpótlási főnökeként, 1917-18-ban a vezérkari főnök után a Monarchia második legfontosabb tisztje volt.

Sok zsidó volt műszaki beosztásban is. Kiemelkedik közülük Siegfried Popper mérnök-tábornok, aki többek között a Monarchia legmodernebb csatahajója, a Viribus Unitis tervezője volt.

A felülről szított háborús lelkesedés a zsidókat is elragadta. Felekezeti sajtójuk élenjárt a hazafias hangulatkeltésben, a rabbik istentiszteleteket tartottak a magyar fegyverek győzelméért. Nagyrészük a fronton tábori rabbiként vigasztalta fegyverbe szólított híveit.

Fenti tények ellenére sok kritika érte a zsidóságot a háború alatt, ezek bizonyos esetek felnagyításán, elferdítésén alapultak. Valóban aránylag többen kerültek hadtáp, tüzérség, irodai, stb. beosztásokba, de ennek oka jó felhasználhatóságuk és iskolázottságuk, az ezért őket kinevező főtisztek sohasem zsidók. Ne felejtsük, hogy a front Galíciában és Bukovinában húzódott, ahol minden beszerzést, hírszolgálatot kézenfekvő volt a jiddisül tudó zsidó katonákra bízni! Lövészárkokban viszont magasabb volt a zsidó közkatonák halálozási és sebesülési aránya bajtársaiknál, ellenséghez szökés – ellentétben a nemzetiségiekkel – nem fordult elő. Ez a körülmény kötelességteljesítésre, bátorságra, esetleg a veszélyes posztokra való beosztásnál érvényesülő altiszti rosszakaratra mutathat!

Felhasználták a háborúban a zsidók gazdasági ismereteit, rátermettségét. Egyrészt a hadsereg gazdasági és ellátó részlegeiben különösen sok zsidó szolgált – amely körülmény az antiszemitizmust is jelentősen növelte – biztosítva a katonák lehetőségek szerinti ellátását, másrészt a hátország erőfeszítéseiből vették ki a részüket. Nem túlzott az a megállapítás, hogy a zsidók „egyetlen háborús gazdaság üzemeltetésében sem játszottak olyan kiemelkedő szerepet, mint Magyarországon.” (Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban Bp., 2008.)

Weisz Manfréd érdemeit bárói ranggal jutalmazták. Tisza István szerint nélküle a front már 1917-ben összeomlott volna. Sajnos voltak, akik visszaéltek a helyzettel („papírtalpú bakancsok”), de ezt nem zsidó vállalkozók is megtették.

  1. november 11-én jelent meg az első hadikölcsön jegyzésére buzdító felhívás. Igen sokat jegyeztek a közismerten zsidó kézben lévő fővárosi pénzintézetek és biztosítók, a hitközségek vezetői és a zsidó sajtó felhívást bocsátottak ki, hogy minden magyar zsidó tekintse szent kötelességének a hadikölcsönt. Kivették a részüket a zsidók a jótékonykodásból is. A fent említett Weisz Manfréd pl. népkonyhát tartott fenn.

A cári orosz hadsereg ideiglenes előnyomulása zsidók tömegeinek menekülését idézte elő. Először Galíciából keltek útra (egyes számítások szerint 400 ezren, ami az egész ottani zsidó lakosság fele!), majd Bukovinából és az 1915-ös orosz offenzíva alatt Magyarország északkeleti részéből, Kárpátaljáról és Máramarosból is. Féltek a cári hadseregtől (különösen a kozákoktól), de a helyi ukrán lakosságtól is. A hadvezetőség Budapestre irányította vonataikat.

Megjelenésük, noha szerény ellátásukat általában a hitközségek biztosították, növelte az amúgy is erősödő antiszemitizmust. Hiába írt Kosztolányi Dezső szép cikket az Egyenlőségbe, emlékeztetve az emberiesség alapelveire. Kevesellték az elesett zsidók számát, sokallták a hadiszállítók nyereségét – utóbbiak azért nem voltak mind zsidók!

 

A háború vége

 

A fellobbanó gyűlölet 1918 végén, amikor az összeomlás és a  forradalom a rend és a közbiztonság megszűnésével járt pogromjelenségekben  is megnyilvánult. Főleg a nemzetiségi vidékeken fosztogatták, bántalmazták a zsidókat. Felvetődött egy önvédelmi szerveződés szüksége. Frontot járt zsidókból – zömmel tartalékos tisztekből – megalakultak az önkéntes karhatalmi századok, cionista gárdának is nevezték őket. Kiszálltak a falvakba, ahonnan atrocitásokat jelentettek és rendet teremtettek. Többnyire elég volt fegyelmezett, katonás bevonulásuk és a csőcselék szétszaladt.

Ez volt Magyarországon az első – bizonyos megállapítások szerint az egyetlen – eset, amikor magyar zsidók fegyveresen szálltak szembe ellenségeikkel.

Vannak adatok zsidó katonák és polgárok részvételére a magyar terület védelmében az utódállamok hadereje ellen, pl. a balassagyarmati ún. „csehkiverésben”.

Az első világháborúra a magyar zsidók sokszor és sokáig emlékeztek. Minden családban voltak katonák, hadifoglyok, esetleg sebesültek vagy elesettek. Utóbbiakról csak annyit jegyezzünk meg, hogy később, amikor az egyes települések hősi halottaik emlékére emlékoszlopot emeltek, volt község, ahol az elesett zsidók neveit nem akarták azon feltüntetni. Egy másik községben pedig nem hívták meg a leleplezésre a felvésett zsidó halottak hozzátartozóit. Viszont hangsúlyozták a zsidók magasabb számát az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság vezető testületeiben, ezzel indokolva az ellenforradalmi korszak zsidóellenes kilengéseit és intézkedéseit (pl. numerus clausus). Ennek a propagandának az ellensúlyozására a zsidó sajtóban végig nagy teret adtak a háborús áldozatok számontartásának. Nemcsak cikkek, kiadványok foglalkoztak a témával, a Zsidó Hősök Könyvét Horthy kormányzónak ajánlották, ő el is fogadta. Hatalmas emlékoszlopot emeltek a Kozma utcai temető díszhelyén, 1931-re elkészült a Dohány utcai templomot kiegészítő Hősök Temploma, létezett Zsidó Hadviseltek Szövetsége.

Sajnos, a „nagy háborúban” tanúsított áldozatkészség nem mentett senkit a szörnyű 1944-es esztendő üldöztetésétől! Bár volt rendelet bizonyos kitüntetések mentesítő hatásáról, a túlbuzgó helyi hatóság és a brutális csendőrség ezeket többnyire nem vette figyelembe, a nyilas uralom pedig egyáltalán nem volt tekintettel a zsidók hazafias érdemeire. Osztozniuk kellett a közös sorsban!