2015. 2. szám » Fazekas Lajos: Nagyapám esete Salgó kartárssal

Fazekas Lajos: Nagyapám esete Salgó kartárssal

 

Én a nevemet a nagyapámtól örököltem.

Abban az alföldi városban, ahol születtem, és ahol az apai ági fölmenőim éltek, erős volt a ’48-as hagyomány: az volt a szokás, hogy az elsőszülött fiúgyereket − Kossuth emlékére − Lajosnak keresztelték. Ebben a sorban én már a sokadik vagyok.

A nagyapám élete boldog élet volt, de nem volt könnyű.

Nem, mert mindenben, amihöz köze volt, a legjobb akart lenni.

Pályája elején éppúgy, mint a végén, a világ legjobb hivatalnoka volt: igazi K.u.K.- Beamter.

Nem volt még 26 éves, mikor már ő volt a Járásbíróság Irodaigazgatója, az adminisztráció feje. Mint ilyen, vette feleségül a kor emancipált nőjét megtestesítő, gyönyörűséges gépírókisasszony-testvérpár egyikét, Száva Rózsa nagymamámat, 1912-ben. Nyugdíjba menvén pedig ő lett a titokzatos nevű és célzatú Magtermelő Vállalat leginkább kiemelkedő adminisztrátora.

Illetve: a két legkiemelkedőbb adminisztrátor egyike.

És ez volt az, amit nem lehetett elviselni: hogy van másik is!

Ráadásul, mint a Shakespeare-drámák, ez a dráma is két szinten játszódik.

A gimnázium 2. b. osztályának legkiemelkedőbb tanulója az én András öcsém volt: nemcsak hogy színjeles, hanem tudott németül is – anyai őseink délvidéki svábok −, versenyszerűen úszott, vívott, teniszezett, tornázott, magas volt és fényes tekintetű, ráadásul szerény, szeretetreméltó, jóindulatú, és becsületes fiú.

Ám volt ott egy kislány, és ez a kislány minden tekintetben állta a versenyt András öcsémmel: Salgó Verácskának hívták, gyémántkék szemei hosszú szempillákkal ragyogtak fényesen a szemüvege mögött, igazi vörös haja volt. Ő is színjeles volt, és ezen kívül balettozott! Talán egyetlen volt az egész gimnáziumban, aki a színház balettmesterének kurzusára járt évek óta, és néha arra is engedélyt kapott, hogy egy-egy operett-előadáson föllépjen a karban.

Nos, hát ennek a Salgó Verácskának az édesapja volt a másik, aki igényt tartott a legkiemelkedőbb Magtermelő megtisztelő címre.

A Vállalatnál úgy alakulhatott a munkarend, hogy a dolgozók 8-ra jártak: előtte a takarító személy takarított és szellőztetett, majd reggelizvén, megvárta az elsőként érkező munkatársat, akkor hazament aludni.

Ez az elsőként érkező munkatárs az én nagyapám volt.

Salgó kartárs, a trónkövetelő, egyre rosszabbul viselte, hogy mire ő megérkezik, Fazekas kartárs már kis zsebkésével ki is hegyezte mindkét ceruzáját: a puha jelzésű irónt, és a kemény bélű HB jelzésűt is.

Így történt, hogy egy borús reggelen, midőn nagyapám 8 óra 00-kor átlépte a küszöböt, Salgó kartárs már ott ült a saját íróasztalánál és hegyezett. Sok szó nem esett közöttük ezen a napon sem, végezték csöndben és szorgalmasan a dolgukat, akárcsak a többi magtermelő, a szokásos és titokzatos feladatot.

Aznap este nagyapám 5 perccel korábbra állította az ébresztőóra mutatóját.

Amikor tehát Salgó kartárs 7 óra 54-kor belépett a Vállalat ajtaján, nagyapám már a második ceruzánál, a HB jelzésűnél tartott.

A munkatársak észleltek bizonyos feszültséget, de szóvá nem tett senki semmit, ők mind negyed 9 körül érkeztek, és ez ellen soha senkinek nem is volt kifogása.

Nagyapám azt hitte, hogy a dolgok belezöttyentek a megfelelő kerékvágásba.

Másnap derűs magabiztossággal érkezett 7 óra 53-kor, és uramfia: ott találta Salgó kartársat!

Aznap este az én nagyapám jelentősen előre tette az ébredés idejét.

Amidőn reggel, indulás előtt kinézett az ablakon az időjárás felől akarván tájékozódni, rémülten látta, hogy Salgó kartárs kalapja ritmusosan emelkedve-süllyedve elhalad az ablak alatt… Az ám! Hiszen Salgóék a Losonczy utcában laktak, onnan a Hosszú utcán át vezet a legrövidebb út a Magtermelő Vállalatig, a Hosszú utcán, amelynek az 5. számú háza volt a nagyszüleim háza!

Hiába kapta magára a zakóját a nagyapám, hiába kaszálta végig az utat az esernyővel, Salgó kartárs, ha nem is sokkal, ha csak egy orrhossznyival, megelőzte őt!

A derby folytatódott. Nagyapám 8 helyett már 7-re járt dolgozni, aztán fél 7-re, negyed 7-re… Látszott: rossz vége lesz ennek!

Ám nemhiába kelt a nagyapám korábban, közvetlenül a háború után, megtalálta a megoldást.

Reggel 6-kor ott állott kabátban, kalapban, esernyővel a kezében a Hosszú utcai ház ablakában, és a Losonczy utca torkolatát kémlelte.

Amikor azon befordult Salgó kartárs, akkor ő az utcai kapuhoz sietett, kilépett rajta, és csaknem összeütközött a vetélytárssal. Mindketten jól nevelt úriemberek voltak, kalap emelve köszöntötték egymást és kényelmes tempóban elballagtak a munkahelyükre. Ott Salgó kartárs – minthogy nagyapám egy évtizeddel idősebb volt –, előre engedte Fazekas kartársat.

Másnap újra ott állott 6-kor az ablaknál, de Salgó kartárs kockáztatott: csak fél 7 körül fordult be a Hosszú utcába.

Nagyapám újra, pontosan időzítve lépett ki a kapun.

Aztán 7-kor, aztán már csak fél 8-kor érkezett Salgó.

Végül helyreállott a világ rendje: nagyapám hajszálpontosan ¾ 8-kor kilépett a kapun, Salgónak lassítania sem kellett, mint a légtornászok, és 8 előtt 5 perccel együtt lépték át a küszöböt.

Innen ment minden, mint a mesében: boldogan jártak, míg meg nem haltak.

De meghaltak – sajnos.

Fényeskedjék nekik az Örök Világosság!