Kezdőlap » Remény » 2015. 2. szám » Flamm János: Üdvözlet Amszterdamból

Flamm János: Üdvözlet Amszterdamból

 

 

Ugyanúgy várom a találkozást, mint negyven évvel ezelőtt.

Mi változott azon kívül, hogy én öregebb lettem? Most sem értem a beszédüket. A csípős nyelvek szerint úgy hangzik, mint amikor a becsiccsentett amerikai turisták megpróbálnak németül beszélni.

Szállásunk a leghangulatosabb negyedben, háromcsillagos. Hozzá hasonló ház százszámra. Négy méter szélesek, két ablak, jobbra-balra válaszfalak a bejárattal. Ápoltak. Az öles fagerendák, a rusztikus belsők – napközben belátni az alsó szintekre – olyanok, mintha az építők születésükkel együtt kapták volna az egyszerűség, a praktikum és az esztétikum ötvözésének képességét. Az eresz alatt testes kampók a bútorok „felcsigázását” szolgálják, a negyedik emeletig a csigalépcsők szűkek. Némelyik ház oromzatán az építés évszáma. A legkorábbi, amire felfigyeltünk: 1580. Ki tudja, talán valamelyik ősünk emelte, Spanyolországból vagy Portugáliából elmenekülve.

A néhány nap a futó benyomások eklektikus összegzésére elég. Nem látni kutyapiszkot a járdákon, az úttesten, de még a fák körül sem. Azokhoz kerékpárokat láncolnak, számolhatatlanul sokat. A nálunk mostanság nekivadult nyeregben ülők manőverei gyenge szellők, az ottani viharos tempóhoz képest. Úgy hírlik: a járművek ütközésekor fele-fele arányban oszlik meg a felelősség. Kövér, részeg vagy ájult drogos ritka látvány. A kafée shopokban az enyhe drog szívása engedélyezett. A hagyományos füstölnivalók élvezői kiszorultak a shopok előtti padokra. Figyelmeztető tábla a kirakatokban: „Az agresszivitást nem toleráljuk.” A dohányzási tilalom megszegőit szigorúan büntetik, a szállodák összes helyiségében érvényes: ötvenezer forintnyi a büntetés.

Mint máshol, itt sem kihagyható a „zsidó negyed”-ben való bolyongás. Őszintén szólva, a prágai – temetőjével, a „régi-új” zsinagógával együtt – számomra otthonosabb. Itt a hatalmas zsinagóga – 1675-ben adták át – melletti parkban található az 1993-ban avatott Auschwitz mementó. Hozzávetőleg 350-400 négyzetméteres, a talaj magasságában „emelt” sík üvegfelület, össze-vissza belekarcolt, szabdalt repedésekkel. Bennem azt az érzetet keltette, mintha a föld alá kényszerítettek szaggatták volna alulról meg, figyelmeztetve az odalátogatót: nincs sima tükör-arca sem a történelemnek, de az alakítóinak sem. Az érintett 140 ezer számára az üldözés 1942 májusában vált kegyetlen valósággá, a sárgacsillag viselésével és a deportálásokkal. (Mindezekről itthon, akkor, „mitsem” tudtunk.)

Másnap. Ezúttal Van Gogh négy emeleten, külön épületben. A bőség óriási, de a meghittség, az „adjusztálás”, a mérleg azért az itthoni kiállítások javára billen, persze szubjektív, laikus szemmel.

A szállodánkhoz közeli Anna Frank házba – éppen tatarozzák külsejét – ezúttal nem jutunk be. Hosszú, tömött sor kígyózik előtte. Még így, utószezonban is. Gyakran látjuk, képzeletben rámosolygok a várakozókra. Nekem is volt egy szép, fekete hajú unokanővérem, mi őrá is emlékezünk, így válik a német-holland kis-nagylány mindannyiunk szimbolikus rokonává.

Még egy nap. Verőfény, a csatornákon vízibuszok, motoros csónakok, kisebb yachtok, a járdákon cikáznak a bringások. Az arcok nyugodtak, kiké azért, mert turisták, kiké azért, mert itt élnek. A fiatalok és az idősek bőre minden színárnyalatot felölel. A hollandok 40%-a felekezeten kívüli. A színes bőrűek, az őslakókhoz hasonlóan kiszolgálnak, beosztottak vagy tulajdonosok, ahogy ezt a tehetség, a szorgalom és a szerencse kikockázza. A nyugodt arcokon önbizalom. „Az agresszivitást nem toleráljuk.”

A visszaúton egy Rotterdamban tanult, magyar-holland üzletkötő útitársnőm szerint, a kétszer idézett figyelmeztetés a mindennapi életben is érvényes. Jut eszembe: egy iskolai osztályban, ha harminc tanuló közül egy-kettő valamiért kilóg, könnyű célpontja lesz a többieknek. Ám, ha számuk tucatnyi volna, megtanulnának együtt élni. Ennyit csak, ezúttal a szegregáció-integráció kérdéshez.

És egy, nem poéngyilkosságnak szánt apróság. A repülőjáraton, amely direkt célú a két főváros között, nem hangzik el magyarul sem: „A KLM személyzete üdvözli kedves utasait. Jó utat kívánunk!”

A sikeres földet éréskor így a taps is elmarad. Személyesen köszönöm meg a pilótának és a két magasra nyúlt „sztyuvinak” is szolgálatukat. Úgy tűnik föl nekem: hazaérkeztünk.