2015. 2. szám » Gergely Anna: Gyökerek

Gergely Anna: Gyökerek

Képek és koruk

Adatok Villányi András pályaképéhez

1948-ban született Győrben egy háromgyermekes zsidó családban. 1956-ig az ortodoxiához tartoztak, oda jártak templomba. Gyermekként a Talmud Tórában tanult testvéreivel. A bár micvóját – amikor először hívják fel a Tórához az immár felserdült fiatalembert – a bátyjával egyszerre tartották, hiszen mindössze tíz hónap különbség volt közöttük. Az ünnepélyes Tóra-olvasásra dr. Vértes Árpád rabbi készítette fel.

Édesapja már hatéves kora óta kereső embernek számított. A gyengén tanuló diákok korrepetálásáért kenyeret, cukrot, lisztet, húst kapott, hiszen az özvegy nagymama egyedül nevelte a gyerekeket. Az édesapa több nyelvet is elsajátított a Felsőkereskedelmi Gimnáziumban. Ógörögül, latinul is tanult, otthon a szülők jiddisül, németül is beszéltek. A tanulásnak, a tudásnak kiemelkedő szerepe volt a család értékrendjében.

Ez a családi nyitott, vallásos légkör, a meleg otthon megtartó ereje, elkísérte a művészt egész alkotói pályáján. „Apámtól a kultúrát, a tudományt, a korrektséget, az emberséget megtanultuk. A pénz volt számunkra a legkevesebb. Ez a mai napig így van. Mindez nem az alkotói szabadsággal függ össze, a fényképezéshez nem kell alkotói szabadság. Fényképezni kell!”

Az édesapa a II. világháború előtt a Budapesti Magyar Kereskedelmi Bank irodavezetője volt, majd a bankok államosítása után a szeszgyárban lett főkönyvelő. 1944 tragikus volt a magyarországi zsidóság számára. A családot, a győriekkel együtt deportálták, ahonnan a nagyszülők nem tértek vissza. Édesapja munkaszolgálatosként élte át a holokauszt időszakát, amelynek állomásai Erdély, Szentkirályszabadja, s az igmándi erőd voltak. Édesapjától a művész kis imakönyvet kapott emlékül, amelybe az alábbiakat jegyezte fel: „Ezen imakönyv a zubbonyom bal felső zsebében, a szívem felett volt. Többször álltam a nyilas kivégzőosztagok előtt és az imakönyv szelleme – Ne ölj! – megvédett a haláltól.”

Édesanyja auschwitzi túlélő volt, egész életét végigkísérte az átélt borzalmak emléke. Háztartásbeliként nevelte a fiait.

Villányi András 1973-ban kezdett a Rabbiszemináriumba járni, melynek karizmatikus személyisége, világhírű rabbija Scheiber Sándor professzor volt. A péntek esti istentiszteletek, az ezt követő kiddusok, a zsidóságukat szabadon és természetes módon megélő fiatalok közössége számára meghatározó jelentőségű volt. A művész ugyan nem volt szeminarista, de az előadásokra bejárt és a zsidó, valamint világi tudományokat elmélyülten tanulmányozta. „Itt megtanultam azt, hogy nem elég a zsidó imákat elimádkozni és hajlongani, hanem meg kell tanulni a zsidó irodalmat és kultúrát is. A zsidóságból könyvek és kövek maradtak.”

A Rabbiszeminárium tudós-inspiráló személyisége Scheiber professzor volt, aki maga köré gyűjtötte a fiatalokat, Dán Róbertet, Berger István rabbit (Csuló). Szemere Samu, Spinoza és Hegel fordításaival, a mai napig hiteles. A Rabbiszeminárium világhírű kántora Feleki Rezső volt, aki a Zeneakadémián is tanított és Bécsben, Berlinben is énekelt. Feleki Rezső 82 éves koráig napi két órát énekelt, hogy szellemileg, fizikailag méltó módon tudja teljesíteni hivatását. A róla készült Villányi-portrék is a magas fokú művészi koncentrációt, az Örökkévalóval való bensőséges kapcsolatot örökíti meg.

Scheiber világot járt tudósokat, híres embereket hívott meg a kiddusokra és az óráira. „Egyszer Bostonból jött el egyik volt iskolatársa, aki a rabbi-diplomája mellé orvosit is szerzett. A gyermekek agyi rendellenességét kutatta. Ez nekünk útmutatást adott, hogy mindig feljebb kell lépni, sohase adjuk fel!”

Hogyan kell közelíteni Villányi András képeihez? Egyik lehetséges alternatíva a történetírás felől értelmezni őket. Ebben az esetben a fotók történelmi forrásokká válnak. Kiemelkedő értékük van. Vizuális látleletek ezek az elmúlt évszázadról, a holokausztról, az utolsó harminc, negyven évről, tágabb értelemben pedig a zsidóság több mint ötezer éves kultúrájáról. Az elmúlt harminc-negyven év történetét nem lehet hitelesen megírni úgy, ha a magyarországi zsidóság fél évszázadát, annak anyagát nem használjuk fel! A képek egyszerre hordoznak vizuális, intellektuális élményt, amelyeket a kutató semmilyen más forrástípusban nem talál meg.

Másodszor: a képek társadalmi kontextusban látszanak. Ez a párbeszéd hiteles, mert a nézőben egyszerre nyújt vizuális és spirituális élményt; így benne a látottak tovább élnek.

A művész első egyéni kiállítása 1981-ben volt Székesfehérváron a Pintér Károly Művelődési Házban. A helyi sajtó jó szemű és tollú tudósítója kiemelte: a művész nem mindennapi légkörteremtő érzékről tesz tanúságot fekete-fehér képeivel. Villányi András ekkor a TV Híradó számára készített riportkép-sorozatokat, filmeket. Legismertebb képei ekkor az Antonio Gades-ről, a spanyol-cigány táncművészről és a tahiti folklór együttesről készült munkái voltak. A nézők tehát ismerték a nevét. Egyéni tárlata azonban egész más világot tárt fel.

„A zsidó vallás szertartásainak különböző elemeit vonultatja fel olyan megfogalmazásban, amely mentes mindenféle sallangtól. A rabbi temetésén, a Mementó portréin, a péntek esti szertartás meghittségén olyan érzelmek vannak jelen a trükk mentes fotós megfogalmazásában, amelyek a különböző hitek lényegét, népek testvériségét, összetartozását sugallják.” (Á. Szabó János)

„Képeim váltottak ki olyat, hogy leköpték, horogkeresztet rajzoltak rá. Ez 1984-ben történt a Fiatal Művészek Klubjában rendezett kiállításon. A bonni kiállításomon egy házaspár beszélgetett az egyik képemmel, mások sírtak a képet nézve. (R.I.F. szappan, 1980.) Ez a kép emberből készült szappant, egy szemüveget és egy mécsest ábrázol. A szüleim emlékére készítettem.”

Erről a fényképről Zrínyifalvi Gábor a következőket írta: „A kompozíció zártsága, puritánsága, lényegre törő fekete-fehér előadásmódja, a dokumentumfotók drámaiságánál is hitelesebbé teszi ezt a képet. A dokumentumfotókon pedig a tragédia a maga közvetlenségével hat.”

„A második székesfehérvári kiállításomon 2007-ben szerepelt egy képem, amely a tokaji zsinagógát ábrázolja gólyával. A képet látva egy hölgy sírni kezdett. Nem volt zsidó és nem tudom, milyen emlékképek hívódtak elő benne az 1944-es deportálásokkal kapcsolatban.”

A XX. század botránya, a halálgyárak iparszerű megsemmisítő, ördögi mechanizmusa elnyelte a magyarországi zsidóság százezreit.

*

Villányi András egyik emblematikus, magas artisztikumú képe az egyik purimi ünnepségen készült. Bemutatja a Dávid-csillagos zászlókat körbevivő kisgyermekeket. Lám, játszanak vele! Ezt a kompozíciót szemlélve a nézőben nem a büszke Dávid-csillag asszociációja jelenik meg az évezredes hagyománynak megfelelően, hanem a szégyenbélyeges, a szavakkal ki nem fejezhető apokaliptikus pusztítás kora.

A mátészalkai kiállítás alkalmából a művésznek megmutatták az egykori rabbi-lakást, ahová 1944-ben összezsúfolták a halálra szánt embereket. A téglafalra üzeneteket, neveket írtak fel a deportálás előtt álló emberek. (Üzenet 1944-ből; 2005.) Valószínű, hogy ez a téglafal ma már nincs meg vagy az átalakítás miatt nem olvashatók, noha ezek a XX. század betűi. Tehát az utókoré. A mi feladatunk, hogy ezekre a zsidó emberekre – mártírjainkra – emlékezzünk.

A Rabbiszemináriumba gyakran hívtak meg külföldi vendégeket. A belügyi jelentés hű bizonyíték arra, hogy a péntek esti összejöveteleken rendszeresen jelennek meg külföldi személyek. Eljött ide Barbra Streisand, Rappaport Ottó, Dan Ofry, Polnauer Sándor. E társadalmi megbízásban együttműködő informátor „cionista házibuliknak” nevezte azt, amikor az összegyűlt fiatalok egy része a művész lakásán folytatta e beszélgetéseket.

Arcok és sorsok

A fotóművészet talán legnehezebb műfaja a portrékészítés. A fotózás kezdeti időszakától megfigyelhetjük e műfaj fejlődését a műtermi képektől az emlékképekig, a megrendelésre készített, a műtermi miliőben készült furcsa képekig mindent. A művészi igénnyel létrehozott fotográfiák egészen más műfajjá váltak, különösen érvényes ez Villányi András portréira. Zsidó embereket, gyerekeket és időseket fényképez különleges finomsággal, művészi erővel. Mikro- és makro történelem ez, amely személyes és egyetemes. Konkrét és elvont. Fix helyhez és időhöz kötött, továbbá speciálisan magyar és mégis zsidó. Ugyanakkor időtlen.

„A zsidó irodalom kórusában szomorkás az én dalom. Írásaimban a zsidó alakja jelenik meg, azé a zsidóé, aki, ha történetesen valami vidámat énekelne, mintha a sírás rázná. Zsoltárainak dallama gyászénekre emlékeztet. Nevet, de szemében könny csillog. Szeretne egy kicsit vidám lenni, de szívéből nehéz sóhajtás szakad föl, mintha mindig azt hallanánk tőle: jaj, jaj!”

Igen, ezt írja Mendele Mojhér Szforim Sánta Fiske című csodálatos könyvében (Európa Kiadó, Bp., 1981).