Kezdőlap » Remény » 2015. 2. szám » Juhász Ottó: A Selyemúton oda-vissza

Juhász Ottó: A Selyemúton oda-vissza

Áruk, emberek és eszmék utazása

I. rész

1.

A történelmileg kialakult, transzkontinentális szárazföldi és tengeri selyemút revitalizálása 2013 óta a kínai külpolitika ambiciózus, kooperatív kezdeményezése. A terv két részből tevődik össze: a Szárazföldi selyemút gazdasági övezet és a XXI. századi tengeri selyemút elnevezésű projektekből. A koncepció rövidített kínai neve: egy övezet – egy út.

A szárazföldi selyemút gazdasági övezet hivatalos víziója: a Balti-tengertől a Csendes-óceánig, Közép-Ázsiától az Indiai-óceánig és a Perzsa-öbölig húzódó transzkontinentális sáv. De felbukkant egy még nagyobb igényű elképzelés is: Európa atlanti kikötőitől a kínai tengerpartig hózódó, kb. 12 000 km hosszú és 4-5 ezer km széles sáv. A szárazföldi övezetből folyosók ágaznának ki Délkelet-Ázsia, Banglades és Pakisztán felé, valamint Mongólián át Oroszországba. A szárazföldi terv három kontinenst, négy civilizációs kört és több regionális szervezet több tucat országát érint, köztük Magyarországot – kétszeresen is.

(A kelet-nyugati irányú szárazföldi övezet mentén; valamint a Pireusztól a Baltikumig tartó út mentén, melynek egyik szakasza lenne a korszerűsítendő Budapest–Belgrád vasútvonal. Ezen észak-déli út elnevezésére egy interjúban a szerző az új borostyánút elnevezést ajánlotta, lásd „Kína–Európa gyorsforgalmi út a szárazföldön és a tengeren: az újkori „borostyánút”− megnyitása”.)

A revitalizált tengeri selyemút kínai kikötőkből indulna, átszelné az Indiai-óceánt és legközelebbi európai végállomása Pireusz lehetne. A Mediterráneum eléréséhez a hajóknak három-négy palacknyakon kellene áthaladniuk, ezek: Malakka, Báb el-Mandeb (vagy Hormuz) és a Szuezi-csatorna. E nagyra törő elképzelések megvalósíthatóságának latolgatása nem jelen írás feladata.

Az új selyemút-program meghirdetése a kínai reform és nyitás politikájának belső logikájából, az új vezetés önpozicionálási, önidentifikációs késztetéséből, az országban kialakult bonyolult, társadalmi, gazdasági-politikai helyzetből (vagyoni-jövedelmi egyenlőtlenségek, korrupció, lanyhuló növekedési dinamika) és a Kína körül, meg a tágabb világban lejátszódó geopolitikai fejleményekre való válaszadási kényszerből következik (kísérlet Kína bezárására a Dél-kínai-tengeren és harapófogóba szorítására a Kínát kirekesztő Csendes-óceáni Partnerség − TPP és a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség – TTIP között). Indokolt tehát, hogy szót ejtsünk az előzményről: a történelmi selyemutak kalandos történetéről.

2.

A selyemút kifejezés nem kínai szóalkotás. A Seidenstrasse terminust Ferdinand Freiherr von Richthofen (1883–1905) német földrajztudós alkotta meg 1877-ben. A tengeri selyemút elnevezés pedig valószínűleg japán eredetű az 1960-as évekből, s a japániból került át a kínai nyelvbe.

A történelmileg spontán kialakult szárazföldi selyemút nem egyetlen, nem kiépített és nem „kitáblázott” útvonal volt, hanem párhuzamosan futó, elváló, összetartó, többször leágazó utak rendszere vagy inkább hálózata. Nyomvonalát több tényező határozta meg: a fizikai járhatóság, a víz- és élelemvételi helyek, a politikai és kereskedelmi központok, az átrakóhelyek és a célállomások elhelyezkedése, továbbá a biztonsági körülmények (időjárási szélsőségek, politikai-gazdasági konfliktusok, háborúk, rablók, járványok stb.).

A szárazföldi selyemút keleti kiindulópontja hagyományosan Chang’an (a mai Xi’an), a Korai Han-dinasztia, majd a Tang-dinasztia fővárosa volt, de az origó pont – követve a kínai történelem hullámzásait – keletebbre is áthelyeződhetett. A nyugati végpont elméletileg Róma városa volt, de az út gyakorlatilag a levantei tengerparton ért véget, s innen haladt tovább a tengeren Ostia vagy Bizánc (Konstantinápoly), ill. Alexandria felé.

A szárazföldi selyemút működésének kezdetét nem tudjuk meghatározni. Kínai részről a már akkor üzemelő út feltárása i. e. 139-ben kezdődött, mikor egy Zhang Qian (i.e. 164–i.e. 114) nevű utazót, hírszerzőt és diplomatát a császár azzal a feladattal küldte el nyugat felé, hogy Közép-Ázsiában szövetségeseket keressen a Kínát szorongató hunok ellen. Ezt a feladatot nem sikerült teljesítenie, de küldetésének távlatos célját elérte: bőséges és valós információkat gyűjtött a Nyugati Területről a selyemút keleti szakaszának feltárása és ellenőrzése, s ez által Kína északnyugati befolyási övezetének kitolása végett. Küldetése során kb. a mai afganisztáni Balkhig hatolt előre.

A Kései Han-ház idején, 97-ben Ban Chao (32–102) tábornok, a Nyugati Terület helytartója kínai követet küldött a Római Birodalomba Gan Ying személyében. Gan Mezopotámiáig jutott el, a legtávolabbra, ameddig kínai addig elért nyugat felé. Közvetlen kapcsolatot Róma és a Han Császárság között azonban nem sikerült létrehoznia. Hamis információkra hallgatva Mezopotámiából visszafordult, mert a helyiek egyrészt elhallgatták előle, hogy a szárazföldön át is vezet – nem is túl hosszú – út a Mediterráneumba; a tengeri (a perzsa-öbölbeli és a vörös-tengeri) úttól pedig azzal riasztották el, hogy gyenge széljárás esetén akár két évig is eltarthat. Nyilván nem akarták kiengedni markukból a selyemúton folyó közvetítő-kereskedelem hasznát.

A nyugati szakasz feltárása európai részről kevésbé volt határozott és céltudatos. Elsődlegesen személyes ambíciók motiválták Marcus Licinius Crassus triumvir hadjáratát, amely i. e. 53-ban, a Carrhae-i (Harrán település térsége a mai Törökországban) csatavesztéssel és Crassus halálával kudarcba fulladt. Nagy Sándor közép-ázsiai hadjáratának fő indítékát sem a selyemút feletti uralom igényében lehet keresni. A katonáival 329-ben egészen az Iaxartészig (Szirdarjáig) hatolt Sándor célja az volt, hogy a meghódított keleti népek maguk közül való uralkodójuknak fogadják el.

A teljes szárazföldi útvonalat a kereskedők nem járták végig, az árut lánckereskedelemben adták át egymásnak a karavánok, a Mediterráneumban pedig hajókra rakták át. A tengeri selyemút végigjárása is kockázatos volt. Az utak teljes megtételére vagy megszállottan elkötelezett, vagy pénzéhes emberek, vagy kalandorok vállalkoztak.

A hajózás fejlődésével a szárazföldi selyemút jelentősége csökkent, a XIV-XV. századtól hanyatlásnak indult, végül elveszítette transzkontinentális jellegét és lokális kereskedelmi útvonalak halmazatává vált.

A tengeri selyemút egy keleti és egy nyugati szakaszból tevődött össze, amelyek találkozási és átrakodási pontjai indiai és ceyloni kikötők voltak. Olybá tűnik, hogy a tengeri útvonal feltárása a nyugati szakaszon kezdődött, s az úttörők görög-egyiptomi hajósok voltak. A hajózásban fordulatot hozott a monszun fölfedezése, melynek révén fellendült a hajózás a Báb-el-Mandeb és az indiai szubkontinens között. A Rómától Indiáig tartó út megtétele (a szárazföldi szakaszokkal együtt) kb. három és fél hónapot igényelt. A keleti szakaszt, a Gangesz torkolatától, a Malakka-szoroson át a kantoni öbölig, indiai hajósok tárták föl.

A teljes tengeri út rendszeres megtételére sem vállalkoztak sokan. A VIII. században arab hajósok eljutottak a dél-kínai Kantonba, Hangzhouba és Quanzhouba. A kor törékeny hajóival – navigációs műszerek, elsősorban iránytű híján – ez nem volt veszélytelen vállalkozás. A természeti erőkön kívül a hajósokra – különösen partközelben – szörnyű veszélyt jelentettek a kalózok, akik számára vonzó zsákmány volt az ember is, mivel foglyaikat jó áron adták el a rabszolgapiacokon.

3.

A kínai hajósok a III. századtól vállalkoztak hosszabb utakra. A IV. században eljutottak Ceylonba, az V. században az Eufrátesz torkolatáig és Adenig. A X. és a XIII. század között felvirágzott a kínai hosszú távú hajózás és a XV. században érte el csúcspontját. Zheng He admirális hét távoli expedícióján, melyek során elsüllyeszthetetlen dzsunkáival, 1405-től kezdődően, huszonnyolc év alatt, több mint harminc országban járt. Eljutott Kelet-Afrikába és az Arab-félszigetre, ahol elzarándokolt Mekkába és teljesítette a hadzsot. Flottája 62 egységből állt (Kolumbusz 1492-ben három lélekvesztővel fedezte föl Amerikát, zsebében a kínai császárhoz címzett megbízólevéllel, poggyászában a Marco Polo kalandjait tartalmazó könyvvel).

A tengeri selyemút – kereskedelmi funkciójának megtartása mellett – a XVIII–XIX. századtól a gyarmatosítás, az első ópiumháborútól pedig a Kína-ellenes európai hajóágyú-diplomáciának, Kína kifosztásának útvonala lett. Az emberek és eszmék utazása a tengeren is folyt: a szárazföldi útvonalak mellett a tengeri selyemutat is igénybe vették a keresztény hittérítők.

Kezdetben Rómának és Kínának csak homályos sejtéseik voltak egymásról. Kifejeződik ez abban is, ahogyan egymást nevezték. A római birodalom kínai neve kezdetben Da Qin volt, vagyis Nagy Kína (saját név alkalmazása a „másik” birodalomra); Kína latin neve pedig Seres (a görög eredetű, selyem jelentésű ser szóból). Kína neveként a XII-XIII. századtól nyugaton megjelenik a tatár(tartar) és a mongol megjelölés, Marco Polo pedig a Kathaj-t használja Észak-Kína és Manzi-t Dél-Kína megnevezésére. A jezsuiták idejétől általánossá válik Kína Sinae elnevezése.

Mind a szárazföldi, mind a tengeri selyemúton nagy értékű árukkal volt érdemes kereskedni. Ezek általában drága luxustermékek voltak, amelyeket akár százszoros haszonnal is lehetett értékesíteni. A kínai exportban mindenekelőtt a selyemszövet és selyemmotring játszott szerepet, hajókon a porcelán is. Kína importjában kedveltek voltak a színezett üvegtárgyak, pl. az üvegékszerek. Keresettek voltak az útközben fölvett árucikkek is, mint a Kínában gyógyszer-alapanyagként hasznosított orrszarvú-tülök vagy Rómában az indiai bors. Szállítottak drágaköveket, nemesfémet és kozmetikai alapanyagokat is.

A selyemutak jeles végigjárói között találjuk azokat a nyugatiakat is, akik a hit dolgában vagy diplomáciai küldetésben utaztak Kínába, Chang’anig, Pekingig (Khanbalikig vagyis a kán városáig, kínaiul Daduig, ahogyan a mongol Yuan-dinasztia idején a várost nevezték), a mongol fővárosig, Karakórumig, vagy a dél-kínai kikötőkig.

Ismereteink szerint az első keresztény hittérítő a nesztoriánus Alopen v. Olopen volt, aki – szerzetestársaival – 631-ben v. 635-ben szárazföldön érkezett Perzsiából a Tang fővárosba, s vitte oda magával a Bibliát.

Montecorvinói János (Giovanni da Montecorvino) olasz franciskánus IV. Miklós pápa megbízásából indult útnak Indiából a tengeri selyemúton; Quanzhouban kötött ki, s valószínűleg a Nagy csatornán jutott el 1294-ben Khanbalikba. Haláláig több mint három évtizedet töltött el a kínai fővárosban, ahol két templomot építtetett és több ezer embert keresztelt meg. V. Kelemen 1307-ben a főváros érsekévé és a Távol-Kelet prímásává nevezte ki.

A kínai civilizáció alapos ismeretén alapuló, módszeres keresztény térítésben, az európai és kínai civilizáció közötti intellektuális híd megépítésében elévülhetetlen érdemeket szereztek a tengeren érkező jezsuita atyák, akik a XVI-XVII században – az olasz Matteo Ricci térítési stratégiája alapján – bölcs kompromisszumot kötöttek a kínai hagyománnyal (az ősöknek bemutatott áldozatot összeegyeztethetőnek tartották a IV. parancsolattal), és egyben ma is megszívlelendő kapcsolati modellt hoztak létre az európai civilizáció és a konfuciánus kínai civilizáció között. Munkásságuknak XI. Kelemen pápa vetett véget, aki 1715-ben úgy rendelkezett, hogy az ősök tiszteletére bemutatott áldozat bálványimádás, ezért szigorúan meg kell tiltani. E döntést XII. Pius vonta vissza – némileg elkésve – 1939-ben.

4.

A selyemút vándorai között találjuk a diplomáciai küldetésben utazókat. Giovanni da Pian del Carpine (Joannes Plano Carpini, 1180–1252) olasz ferencest IV. Ince pápa 1245-ben a küldte mongolokhoz, részben a tatárjárás miatti tiltakozásul, részben a mongol erők kifürkészésére. Útja Dél-Oroszországon és Közép-Ázsián át vezetett (az Araltól és a Tiensantól északra, a Iaxartes (Szirdarja) mentén és a Balhastól délre). Útközben találkozott Batu kánnal. 1246-ban Karakorumban, a mongol fővárosban megszemlélte a Dzsigisz-unoka Güjük nagykáni beiktatását. Güjük fogadta őt és levelet küldött vele a pápának, melyben a pápai tiltakozást visszautasította. A franciskánus barát 1247-ben tért vissza Lyonba. Útja oda-vissza mindössze két évig tartott. (Úti jelentésének számos magyar vonatkozása van.)

André de Longjumeau (megh. 1270-ben) francia dominikánus IX. Lajos francia király követeként 1249–1251 között járt Güjük nagykánnál. Útja Antiochián, Szírián és Perzsián át vezetett, elhaladt a Kaszpi déli partján és a Talasz folyó mentén. Güjüköt halva találta, de megvárta Möngke megválasztását. Az új nagykán pökhendi válaszlevelet küldött Lajosnak.

Wilhelm Rubruk (1215–1295) flamand ferences szerzetest is IX. Lajos és IV. Ince küldte követségbe a mongolokhoz muszlimellenes szövetkezés szándékával. Rubruk a Fekete-tenger – Krim – Don – Kaszpi észak – Aral észak – Talasz-folyó útvonalon jutott el 1253-ban Möngke nagykánhoz, aki nem hajlott a kereszténység fölvételére, s az iszlámellenes összefogás sem jött létre. Odaútján Rubruk a Balhastól délre, visszaúton a tótól északra haladt el.

Nem maradhat említetlenül Rabban Bar Sauma (kb. 1220–1294) neve, aki szintén végigjárta a transzkontinentális utat. Első úticéljáig, Jeruzsálemig nem sikerült eljutnia, de később, 1287-ben, a dzsingiszida Arghun perzsiai ilkán megbízásából Európába utazott, hogy európai-mongol szövetséget hozzon létre a Szentföld felszabadítására. Bizáncban II. Palaiologosz Andronikosz császárral, Rómában bíborosokkal, Párizsban IV. (Szép) Fülöppel, Bordeaux-ban az angol I. (Nyakigláb) Eduárddal találkozott. A szövetséget azonban, az uralkodók vonakodása miatt, nem sikerült létrehoznia. Visszaútján találkozott a frissen megválasztott IV. Miklós pápával.

A selyemút vándorai közül Marco Polo (1254–1324) neve a legismertebb. Marco apjával és nagybátyjával érkezett Khanbalikba. Az atya, Niccolo és a nagybácsi, Matteo ekkor másodszor, immár X. Gergely pápa követeiként utaztak Kínába. Mindketten tehetős velencei kalmárok voltak és Marcónak is erre a mesterségre járt az esze. Szülőföldjüktől huszonhárom évig voltak távol. 1271-ben indultak el, Marco ekkor 17 éves volt. Útjuk – amelyet szárazföldön tettek meg – három és fél évig tartott, és 1275-ben érkeztek meg a kínai császár, Kubiláj nagykán Dadu-i (Pekingi) székvárosába. Tizenhét évet töltöttek az uralkodó szolgálatában, aki támaszkodott ugyan a han-kínai adminisztrációra, de – a mongolok mellett – szívesen alkalmazott idegeneket, főleg pénzügyi, gazdasági és kereskedelmi posztokon. Marco – a nagykán megbízásait teljesítve – bejárta Kínát és néhány szomszédos térséget. A Polók 1292-ben indultak haza tengeren és 1292-ben értek vissza Velencébe.

Európa Kínáról megbízható ismereteket először Marco Polo úti élményeiből szerezhetett, amelyeket a hadifogságba esett velencei 1298-ban mondott tollba genovai börtönében a pisai Rustichello v. Rusticiano da Pisának. [Nevezett Rusticiano (1272–1300), lovagregény-író. A mű: Marco Polo utazásai, ford., bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Vajda Endre, Gondolat, Budapest, 1963. Más magyar kiadások is ismertek. Egy 1351-es dózsei leltár szerint létezett egy De locis mirabilibus Tartarorum (A tatárok csodálatos vidékéről) c. kézirat, amelyet állítólag Marco Polo vetett papírra, s ami elveszett.] Európa azonban nem hitt Marco Polónak. Hazudozónak tartották, akit – állítólag – még halálos ágyán is arra akartak rávenni, hogy vonja vissza ámításait. Hogy’ is lehetett volna elhinni, hogy a kínai Kinszé (Hangzhou) milliós város, mikor az európai nagyvárosok, köztük Velence, lakosságát százezres nagyságrendben mérték?

A szárazföldi selyemút akkor funkcionált zavartalanul, ha az út mentén stabil politikai viszonyok uralkodtak. Aranykora a Pax Mongolica idejére esett, amikor a dzsingiszidák birodalma Khanbaliktól (Pekingtől) Bagdadig tartott. Egy mongol útlevéllel, a mongol hatóságok védelmét és támogatását élvezve viszonylag biztonságosan lehetett utazni a Mediterráneum és a Mongol Birodalom között. Nem véletlen, hogy a Polo-fivérek épp a XIII. században járták meg útjukat kétszer is.

II. rész

5.

A selyemút története azt tanúsítja, hogy ahol árucsere folyik, ott emberek és velük eszmék, vallások is utat találnak maguknak. Érdekes módon ez az áramlás inkább nyugat-keleti irányú volt, s Kínából technikák, technológiák jutottak el Európába (pl.: a papírgyártás).

A selyemutakon több vallás jutott el Kínába, közöttük a zsidó vallás is. [A buddhizmus (kínaiul: fo jiao), először a Korai Han dinasztia idején, az i.e. I. században, kezdetben a szárazföldön, később a tengeren is; a judaizmus (kínaiul: youtai jiao), valószínűleg az I. században, a szárazföldön; a zoroastrianizmus vagy mazdaizmus (kínaiaul: suoluoyaside jiao vagy xian jiao vagy huoxian jiao vagy baihuo jiao), a VI. században, a szárazföldön; a manicheizmus (kínaiul: moni jiao vagy ming jiao) a VII. században, a szárazföldön; az iszlám (kínaiul: yisilan jiao) a VII-VIII. században, kezdetben a szárazföldön, később a tengeren; a nesztorianizmus (kínaiul: jing jiao) a VII. században, a szárazföldön; a római katolicizmus (kínaiul: luoma tianzhu jiao) a XIII. századtól a szárazföldön; a protestantizmus (kínaiul: xin jiao) a XIX. századtól, tengeri útvonalon.]

Arról nem maradt feljegyzés, hogy a han-kínaiak betértek volna a zsidó hitbe, melyre nem is jellemző a prozelitizmus. [Ritkaság, hogy a kazárok a VIII. században fölvették a zsidó vallást és a judaizmust tették meg államvallásuknak. (A magyarság akkoriban a Kazár Birodalomban élt, amely az Ural folyó, a Kaszpi-tenger, a Kaukázus, a Fekete-tenger és a Dnyeper közötti hatalmas térségben terült el.)] A legismertebb és valószínűleg legnagyobb kínai zsidó közösséget, a kaifengit a XII. században zsidó bevándorlók hozták létre, akik a XIX. századra nyelvileg, kulturálisan és – keresztházasságok révén – külső megjelenésükben is sinizálódtak. A rájuk gyakorolt kínai hatásra jellemző, hogy a matrilineáris leszármazási elvet feladva áttértek a patrilineáris elvre. (Ha kései leszármazottaik ma alijázni akarnak, akkor előbb be kell térniük.) A többi jövevény vallásnak, hosszabb-rövidebb ideig akadt kínai követője, de egyedül a sinizálódott buddhizmus eresztett mély, máig erős gyökereket Kínában és hatott tömegesen és tartósan a han-kínaiakra. Az iszlám is tért hódított, de elsősorban a nem-han lakosság körében. És nem múlt el nyomtalanul a keresztény (keresztyén) térítés sem, amint az jól érzékelhető az utóbbi másfél-két évtizedben kibontakozó vallási reneszánsz kapcsán.

A zsidó kalmárok, iparosok, pénzemberek – a Római Birodalom gazdasági életének fontos szereplői – is kivehették részüket a selyemút menti gazdaságból. (Az erről szóló híradások sajnos sporadikusak.) A mai Közel-Keleten akkoriban szinte zsidó monopólium volt az üveggyártás-, fúvás- és színezés, a textil- és selyemfestés. A selyemút menti közvetítő kereskedelemben fontos szerepet játszó Perzsiában az ókortól létezett zsidó diaszpóra. A selyemút egyik ága Kazárián is áthaladt. Az ottani zsidóság egy része a Szirdarja és Amudarja közéről menekült oda, s a folyóköz is a transzkontinentális út mentén terült el. Zsidó kereskedők arab hajókon vagy kínai dzsunkákon eljutottak egészen Kantonig. Egy arab forrás szerint Huang Chao (820-884), egy sócsempészből lett kínai felkelő vezér, 879-ben elfoglalta Kantont és kardélre hányta a kikötőváros lakosságát, köztük 120 ezer külföldit: muzulmánokat, keresztényeket, mazdaistákat és zsidókat. Arab utazók a IX. században Ceylonban és Kantonban is találkoztak zsidó kereskedőkkel.

A XX. században a sanghaji zsidó kolóniát menekültek alkották, akik részben az orosz forradalom elől, de leginkább Európából, a fasizmus elől kerestek és találtak menedéket Kínában. De ez már egy másik történet kezdete lenne.

6.

A selyemút története is cáfolja azt a mítoszt, miszerint Kína történelmileg bezárkózó, önelszigetelő birodalom lett volna. A kínai történelemnek voltak befelé forduló szakaszai, de ezek rendszerint külső fenyegetésre visszavezethető, önvédelmi reflexek voltak. A császárkori történelem utolsó izolacionista külpolitikai kurzusa a XIX. századi gyarmatosításra, az ópiumháborúra adott anakronisztikus reagálás volt. A bezárt ajtók akkori erőszakos feltörése Kína számára hatalmas megpróbáltatások kezdete volt. Az új selyemút program azt jelzi, hogy Kína együttműködő partnerséget ajánlva akar a világgazdaság résztvevője lenni.

(A szerzőről: Sinológus, nyugalmazott pekingi nagykövet. Első diplomáját Kínában szerezte. Diplomáciai pályafutása Kínával kapcsolatos; többször, több évig dolgozott Pekingben. Oktatott a Corvinus Egyetemen, Budapesten.)