Kezdőlap » Remény » 2015. 3. szám » Bernáth László: Beszélgetés a halott apámmal

Bernáth László: Beszélgetés a halott apámmal

Szinte teljes bizonyossággal állíthatjuk: a lehetetlennel határos, hogy egy 84 éves magyar ember család- és élettörténete ab ovo ne legyen izgalmas, egyedi sajátosságokban gazdag és ugyanakkor egyetemes tanulságok levonására is alkalmas. Különösen így van ez, ha az illető ráadásul zsidó származású. A tekintélyes újságíró, Bernáth László sajátos formába öntött – ugyanis maga a könyv egy fiktív beszélgetés az 1945 áprilisának végén, csaknem egy évnyi lágerlét után tehervagonban meghalt apjával – ön- és családtörténetének megírására rendelkezésre álló „nyersanyag” azonban még a szokásosnál is több esélyt adott egy emlékezetes kötet megírására.

A szerző ugyanis a vele egykorú Kertész Imréhez hasonlóan megjárta Auschwitzot. Írni azonban csak a Sorstalanság Nobel-díja után, pont tíz éve írt róla egy karcsú kötetet. Nem Kertész sikerét elirigyelve – hiszen szépírói képességeinek korlátaival tökéletesen tisztában van – hanem hogy megmutassa a maga értelmezését. Ennek lényege, hogy jóllehet a két kamasz, Köves Gyuri és (ha szabad ezt mondani) Bernáth Laci lágerélményei értelemszerűen azonosak voltak, az átélt események feldolgozása a két embernél más eredményt adott. Bernáth életének is alapélménye a láger, ezt bizonyítandó íme néhány fontos mondat a mostani kötetből: „Amióta hazajöttünk, nekem nincs istenem. (…) Engem a deportálás tett egyedi emberré. (…) Isten létéről, a vallásról Auschwitzban sem gondolkodtam. Ami elég természetes, mert egyre inkább csak a napi kenyér nagyságán, a ládákban hozott csirizszerű ebéden járt az agyam, hogy lesz-e benne néhány krumplidarab.”

De Bernáth Auschwitz-élményének, és így kötetének egyediségét nem az efféle gondolatok adják, hanem a történet egy megejtően emberi, személyes eleme. A család élete, az apa és gyermek kapcsolata ugyanis nem volt harmonikus, amiért a gyerek az apját látta felelősnek. Szerettétek ti egymást? – kérdezi apját. „Hát, ahogy a filmekben mutatják, úgy nem nagyon. De megvoltunk. Jó anya volt, gyakran éreztem is, hogy kisajátít magának. Jobban is szeretted őt, mint engem.” A beszélgetésből kitűnően az apa-fiú viszony is olyan volt, mint a szülőké: megvoltak. És ez egy gyereknek kevés, nagyon kevés.

Auschwitzban viszont nem csak a rettenetet, hanem apja szeretetének csalhatatlan jelét is megkapta. Amikor háromnapos utazás után a transzportot szelektáló orvos – aki esetükben valószínűleg nem Mengele volt – elé kerültek, az apja azt gondolta, jobb, ha a nyápic és élhetetlen gyerek vele marad, ezért 14 éves fiát 17 évesnek hazudta. És ezzel a kegyes, hőstettnek minősíthető hazugsággal megmentette fia életét, hiszen a gyerekeket a gázba vitték…

De az olvasó számára nem csak a történetnek ez a különössége megrendítő. Itt van az a magyar zsidóság és a magyar állam 20. századi viszonyára oly jellemző eset, amikor a férjet/apát a helyzetet és az emberi lelkeket józanul felmérni képes felesége beszéli le arról, hogy az első világháborúból megmaradt és gondosan megőrzött, szakaszvezetői csillagokkal ékesített kamgarn anyagból készült zubbonyában vonuljon be munkaszolgálatba. Ha a feleség bölcsessége nem kerekedik felül a férj hazafias érzésein, a magyar királyi honvédség nagykátai illetékesének tevékenységét ismerve – mint utóbb kiderült, az az úr egy állat volt – Bernáth László apja a deportálást sem éri meg. És akkor sosem tudta volna meg, hogy az apja igenis szereti őt.

Persze a könyv messze nem pszichologizáló, könnyzacskókat megcélzó hollywoodi sztori az apa és a fiú haláltábori egymásra találásáról, de nem is a Saul fia módján érzelemmentes, szikár beszámoló az ismeretlen halottban fiára ismerő (?) rabról. Ennél többről esett szó az apával folytatott fiktív beszélgetésben: egy magyar zsidó család három generációjának a jesívától az ateizmusig, az ortodoxiától a kommunizmusig, az ortodoxiától az asszimilációig vezető útjának leírásáról; a haláltáborból visszatérő ifjúról, aki a határt átlépve megkönnyezte, hogy újra Magyarországon van; a kulturális újságírói pályát választó egykori auschwitzi fogolyról, aki szakmájának elismert mestere lett.

Éppen a mű erényei indokolják, hogy szóvá tegyem a kötet gyengeségét. Tudatában vagyunk ugyan a könyvszakma nehéz anyagi helyzetének, de a szerző évtizedes munkásságával már rég kiérdemelte, hogy a kiadó ne csak a megjelentetésre, de a szöveg gondozására is teremtse elő a szükséges pénzt. Különösen, ha az a szöveg olyan fontos, mint Bernáth Lászlóé.