Kezdőlap » Remény » 2015. 3. szám » Flamm János: Nagyapám emlékére

Flamm János: Nagyapám emlékére

Az én nagyapám nem mondhatott mesét nekem. Megölték. Bő hetven évvel ezelőtt. Most, hogy elértem azt az életkort, amelyben el kellett veszítenem, azt szeretném hinni, hogy mégiscsak mesélt nekem, csupán nem emlékszem rá, hiszen épphogy betöltöttem a hármat. Sőt lehet, hogy ő volt a következő mesém egyik hőse.

Hiszen annyi mindennel foglalkozott életében: volt suszter, pincér, pallér, miért is ne lehetett volna cirkuszigazgató. Azt is érzem, talán nem is a mese tartalmára emlékszem, hanem ahogyan ágyam szélére ülve belengett pipafüstjének illata és befészkeltem magam jóságos hangjának biztonságos melegébe, hogy átadjam kis lényemet az elhihető csodáknak.

Az oroszlán-gida

Az úgy esett, hogy volt egyszer egy vándorcirkusz. Akadt abban mindenféle szerzet: akrobata, zsonglőr, kötéltáncos, bűvész, aztán meg állatok: két ló, egy szelíd óriáskígyó, galambok, egyszóval minden, ami egy vándorcirkuszhoz illik. Csak éppen bohócnak voltak híján. Az pedig a legnehezebb és legfontosabb szereplő, mert mindig meg kell nevettetni a tisztelt publikumot, időseket, fiatalokat és leginkább a kisfiúkat, kislányokat. Ők a leghálásabb közönség, ők még minden furcsaságot, mókát elhisznek és a bohócnak illik új és új tréfákat kitalálni, hadd legyen öröme a gyerekeknek.

Ezt a szerepet egy árva kis gidának szánták, akinek volt egy különös képessége, ha hangban nem is, de mozgásban mindenféle állatot tudott utánozni. A vándorcirkusz igazgatója, egy idős, kopaszodó bácsi, neki meg az volt a furcsasága, hogy hajadonfővel még senki sem látta, még a lakókocsijában is sapkát viselt, s reggelenként egy fél óráig tilos volt zavarni, állítólag imádkozott.

Történt egyszer, hogy az oroszlán, aki éppen nem volt fiatal, leesett a lábáról. Talán begyulladt valamelyik körme vagy foga – az sem volt már meg mind – és csak feküdt ketrecében és még az idomítójától sem fogadott el ennivalót. Oroszlán nélkül pedig nem teljes a cirkusz, mégis az állatok királya, ő a legerősebb, a leghatalmasabb, még a felnőttek is megszeppenve várták a fellépését.

Gondolt egyet az igazgató, miért ne léphetne fel helyette a gida, az utánzóművész, amíg az oroszlán lábra nem kap. Megbeszélte ezt az oroszlánnal, mag a gidával és a gida szorgalmasan kérdezte és leste az oroszlánt: hogy és mint mozogjon, ásítson, fenyegesse az idomárt és a nézőket. Az oroszlán hangját remek hangszóró közvetített, amikor a gida megjelent a porondon. Volt is nagy sikere, amikor eltátotta a száját, vicsorított, nyújtózkodott, méltóságteljesen körbefutott és fenyegetően nézett az első sorokban ülőkre. Így történt, hogy előbb-utóbb az oroszlán-gida – mert ez lett a művészneve – aratta a legnagyobb sikert. Tódult is a közönség minden faluban, minden előadásra, mert ilyet még senki sem látott.

Az öreg oroszlán is hallotta a feldübörgő tapsot, az óriási kacagást és titokban még ő is el-elnevette magát, mi több, lassan erőre kapott. Különösen azért, mert kis barátjától az ennivalót is elfogadta. Közben javítgatta, csiszolgatta a gida mozdulatait és ő simogatással viszonozta az oroszlán jóindulatát, akihez eddig még az idomárja is bottal vagy ostorral mert belépni. A gida meg csak úgy simogatta a sörényét, oldalát és megnevettette, bemutatván neki különös produkcióját. Az oroszlán valóban meggyógyult, megrázta sörényét és bizony fogócskázott a gidával. Senki sem tudta megmagyarázni ezt a csodát, még a sokat tapasztalt igazgató sem. Felnézett az égre, két karját széttárta és hálát adott, mert a megnövekedett bevételből mindenkinek több jutott a mindennapi élethez.

Így történt, hogy az egyik este az oroszlán elkísérte a gidát a porondra, és hogy az idomár se maradjon kenyér nélkül, bohócruhát öltött, s egyszer a gida elől menekült, máskor az oroszlán elől, csetlett-botlott, bukfencezett, és elterült a porond homokján. A trió – mert így nevezik a háromszereplős produkciót – ellenállhatatlan sikert aratott.

„Én is láttam őket, néhány este, amikor felléptek a vándorcirkusszal a mi falunkban is, ahová egyszer, de csak egyszer eljutottak. Vettem a bátorságoz és megkérdeztem az igazgatót, hogyan lehetséges ez? Ő megvakarta a fejét a sapkája alatt és azt válaszolta: – Tudod kisfiam, a csodák titkát az ember nem fejtheti meg, jönnek és mennek, ahogyan ezt odafenn akarják, áldassék a neve. – Hát ez volt mára a mese; most már jó éjszakát, kis unokám.”