Kezdőlap » Remény » 2015. 3. szám » Kulcsár István: Orosz alija Budapestről

Kulcsár István: Orosz alija Budapestről

 

A Helsinki Záróokmány 1975-ös aláírása után, ha nagyon-nagyon lassan is, de megindult a zsidó nemzetiségűnek számító szovjet állampolgárok kiutazásának engedélyezése – későbbi orosz kifejezéssel – a „történelmi hazába”. Ahhoz azonban, hogy a hatóságok egy ilyen kérelmet kedvezően bíráljanak el, sok minden kellett: meghívó levél Izraelben élő rokontól, összeköttetés, esetleg megvesztegetés, továbbá az, hogy a kiutazást kérelmező ne legyen államtitok birtokában. Ez utóbbit azonban némi rosszindulattal (amiben nem volt hiány), bárkiről lehetett állítani, aki valaha is szolgált – akár sorkatonaként is – a Szovjet Hadseregben. Ha ezek után végül kiengedték, az illető rendszerint Bécsen keresztül utazott és az esetek nem kis hányadában ott is ragadt, vagy az Egyesült Államokban kötött ki. A szovjet zsidók soraiban voltak meggyőződéses cionisták is, a többség azonban egyszerűen csak szabadulni akart a Szovjetunióból. És mert ilyenek számosan akadtak a zsidókon kívül is, ez volt az a bizonyos kivétel, amikor törzsökös oroszok szerettek volna zsidónak lenni: ez volt ugyanis az ország elhagyásának egyetlen legális módja. (Hogy hány, zsidó ősökkel nem rendelkező szovjet állampolgár szerzett be ennek érdekében akkoriban zsidó származást bizonyító – nyilván hamisított – iratokat, azt az izraeli ortodox rabbiság máig is szeretné tudni.)

A peresztrojka idején, különösen 1989 őszétől kezdve, az orosz alija jelentősen felgyorsult. Izrael abban volt érdekelt, hogy a Szovjetunióból útnak induló zsidók most már ne a New York-i Brighton Beachen kössenek ki, hanem a loddi Ben Gurion repülőtérre érkezzenek. A két ország azonban még nem állította helyre a szovjet részről 1967-ben felrúgott diplomáciai kapcsolatait, és kivált, nem volt még köztük közvetlen légi járat. Így jött létre az a gyakorlat, hogy az alijázó szovjet zsidók a „Bécs-New York opciót” kizárva, Budapestig általában vonaton tették meg az utat, a magyar fővárosból pedig a Malév, illetve az El Al gépein repültek tovább Izraelbe.

Erről egy rendkívül valószínűnek tűnő (bár amennyire tudom, hivatalosan azóta sem megerősített) állítás szerint, izraeli kérésre, Németh Miklós miniszterelnök állapodott meg Mihail Gorbacsov elnökkel. (Magyarország erre az időre már helyreállította diplomáciai kapcsolatait a zsidó állammal.) Tény, hogy Budapesten át megindult a tömeges alija, amelynek során a következő években összesen jóval több, mint egymillió szovjet állampolgárból lett izraeli, illetve izraeli-szovjet kettős állampolgár. A Ferihegy-Lodd légihidat többé nem lehetett leállítani, illetve egyszer, amikor a Malév vezérigazgatója egy dzsihádista szervezet fenyegetésétől beijedve megpróbálkozott ezzel, a közlekedési miniszter haladéktalanul leváltotta őt, és a Budapesten át rendszeresített alija rendben folytatódott.

Akkoriban a rendszerváltás előfutáraként létrejött első független magyar újság, a Mai Nap szerkesztőségében dolgoztam másodállásban. Lecsaptam a témára: riportot írok a Budapesten átutazó, illetve a továbbszállításukra itt egy-két napot várakozó szovjet kivándorlókról/leendő olékról/migránsokról/menekülőkről (nem kívánt törlendő). Azaz csak lecsaptam volna, mert az nem ment olyan egyszerűen. Hiszen még azt is titokként kezelték, hogy fentnevezettek hol töltik el azt a bizonyos egy-két napot. Már nem emlékszem, hogy kitől, mindenesetre azt a tanácsot kaptam, hogy forduljak az illetékes szervhez: a Szochnut akkor még csak féllegális – gyakorlatilag szabadon működő – budapesti irodájához.

A Zsidó Ügynökség kirendeltsége egy Damjanich utcai lakóházban ütötte fel tanyáját. Ezt a kapualjban vagy a ház falán semmiféle tábla sem tudatta, mi több, ott az evangélikus egyház valamilyen hivatalát hirdette egy felirat. Amikor a harmadik emeleti körfolyosóról befordultam az iroda ajtaján, egy marcona férfiú szólt ki egy vastag, golyóbiztos üvegablak mögül, és angolul tudakolta, hogy ki vagyok, és mit akarok. Csak deréktól felfelé láttam a „portást”, de azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az ölében a korábbi kommandós éveiben megszokott hű társa, az Uzi géppisztoly hevert. Miután megadtam a szükséges felvilágosítást, beengedett.

Odabent előterjesztettem ama kérésemet, hogy szeretnék riportot készíteni az orosz zsidók átmeneti szállásán. Azt hiszem, a ’40-es évek végén dívó káderezések óta sohasem kérdeztek ki, faggattak a családom, életrajzom felől olyan alaposan, mint ez alkalommal. Bevallottam mindent. Sokkal részletesebben, semmint az hazai használatra készült önéletrajzaimban állt. A többi között, hogy atyám 1950-től az akkói elmekórház igazgatója volt, Adolf Eichmann ügyében az izraeli igazságügyi szervek felkérésére ő készítette el a pszichiátriai szakvéleményt arról, hogy a tömeggyilkos elmekórtani értelemben beszámítható, valamint hogy az öregem később a tel-avivi orvostudományi egyetem professzoraként ment nyugdíjba. Beszámoltam arról is, hogy féltestvérem tíz éven át volt az amerikai SEAL-nek megfelelő izraeli haditengerészeti különleges egység kiképző altisztje, és jelenleg Haifán él, búvárként dolgozik. A kikérdezők mindezt gondosan feljegyezték, és közölték, hogy a riport elkészítésére vonatkozó kérésemet továbbítják az illetékes helyre.

Eredetileg arra számítottam, hogy az engedélyt ott, mindjárt megkapom, és amikor azt hallottam, hogy „továbbítják”, csalódottnak éreztem magam. Mert úgy gondoltam, hogy ezzel az egész ügyet ad acta – értsd: a szemétkosárba – tették. De nem. Úgy látszik, Izraelben az Örökkévaló malmai sokkal gyorsabban és eredményesebben őrölnek, semmint azt idehaza megszoktuk, mert alig két nappal később értesítettek, hogy Jeruzsálemből megjött a jóváhagyás. Fogadnak az átmeneti szálláson (megmondták a pontos helyét), még fotóst is vihetek magammal, csak olyan külső felvétel ne jelenjen meg az épületről, amelynek alapján azonosítani lehet. Kissé szórakoztam ezen a nagy éberségen, de tudomásul vettem, hiszen – amint az orosz közmondás tartja – idegen kolostorba ne menj a saját reguláddal, azaz a játékszabályokat a házigazdák diktálják.

Az átmeneti szállás céljaira a Szohnut egy használaton kívül álló (azóta leégett) üzemi művelődési házat bérelt a Gyömrői útnak a Ferihegyi repülőtérhez közelebb eső végén. Dagadó hónaljú, markos izraeli legények őrizték a bejáratot. Rólam és a fotósról tudtak, és minden további nélkül beengedtek. Amint a padlóra terített takarókon üldögélő vagy szunyókáló emberek között manőverezve áthaladtam az épület alsó szintjén, Gorkij Éjjeli menedékhelye jutott az eszembe. A hasonlat azonban sántított. Nemcsak azért, mert az itteni emberek egyáltalán nem tűntek elveszettnek, elkeseredettnek, éhesnek, hanem jól voltak lakatva, és bár hosszú sorokban várakoztak a nem ekkora tömegre méretezett mellékhelyiségek előtt, szemmel láthatóan nem elégedetlenkedtek, nem átkozták a sorsukat. Mondhatnám: éppen ellenkezőleg.

Az elsőnek megszólított család hat személyből állt. Egy lobogó ősz sörényű férfiból, a feleségéből és a lányukból, valamint az asszony húgából és annak két lányából. A családfő korábban a szovjet vasutak Nyizsnyij Tagil-i egészségügyi központjában dolgozott fogorvosként, a lánya is fogorvosnak tanult, a többiek szakmájára nem emlékszem.

– Rokoni látogatásra utazunk – adta elő a doktor, és kacsintott hozzá. Tudniillik egy teremtett lelket sem ismer Izraelben, de miután az első kiutazási kérelmüket elutasították, váratlanul kaptak meghívó levelet egy ott élő közeli rokontól.

– Nem ismeri a közeli rokonát? – kérdeztem naivan.

– Nem én. Ha egyáltalán létezik az illető, akkor is csak úgy rokonunk, mint maga. Úgy hívják, hogy Szohnut Mojszejevics. Érti? Ez egy hadicsel.

Riportalanyom egyébként is fölöttébb tájékozottnak tűnt, bár nem kifejezetten a hadicselek, de mindenesetre a hadi dolgok terén, ami nem csoda, mivel négy kemény évet szolgált le a katonaságnál. A háború alatt, tizenhét évesen, önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe, amelynek századosaként szerelt le 1946-ban. Háromszor sebesült. Kétszer könnyebben, Königsberg ostrománál azonban majdnem benn égett a harckocsijában, utána fél évig gyógyult egy kórházban. Valóban, égési sebeinek a nyomát a karjától a nyakáig viselte.

– És nekem, a Vörös Zászlórend kitüntetettjének később az egyetemen, de másutt is, nem egyszer vágták a fejemhez (vagy jó esetben mondogatták a hátam mögött), hogy a zsidók gyávák, kihúzták magukat a frontszolgálat alól és legfeljebb a hadtápnál jeleskedtek. Nahát, ebből lett annyira elegem, hogy hatvanöt éves fejjel vállalom az ismeretlent. – Ezt már olyan felindultan kiabálta, hogy a szomszédos takarókon ülők is nyugtalanul fordultak irányunkba.

Jól emlékszem egy a tizenéves lányával utazó, korosodó elvált asszony odüsszeiájára. A hölgy (vagy akkor talán még inkább polgártársnő; ő engem következetesen grazsdanyin korreszpongyentnek titultált) egy nagykereskedelmi vállalatnál volt könyvelő Kisinyovban. Zsidó szellemben nevelkedett, természetesnek tartotta, hogy Izraelben telepedjen le, de a kiutazási kérelmüket elutasították arra való hivatkozással, hogy a fia sorkatonai szolgálat előtt áll, és ezért nem mehet külföldre. Három évvel később, miután a fia már leszerelt, attól tették függővé a nőnek az engedély megadását, hogy jövendő eltartója (vagyis a fia) hozzájárul-e a kiutazásához. És mivel a fiatalember lelkes komszomolista lévén nem akarta, hogy anyja egy imperialista országban éljen, nem járult hozzá. Egy tragédiának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy Berta Boriszovna (lám, még a neve is eszembe jutott) a kislányával alijázhasson: a fia másfél évvel azelőtt egy motorbalesetben szörnyethalt, így elhárult az akadály.

Az épület egy kisebb helyiségében kiálló pofacsontú ázsiaiakra lettem figyelmes, akik keleti módra, törökülésben múlatták az időt a mozigépház padlóján. Hát ezek hogyan keveredtek az alijázó zsidók közé? – csodálkoztam. Kiderült azonban, hogy ők is hitsorsosok: úgynevezett buharai zsidók. (Ez vajon hányadik törzs?) Nagyon nehezen értettük meg egymást. Csak a fiatalok beszéltek – ha üzbég akcentussal is, de – viszonylag folyékonyan oroszul. A magukat jahudiknak nevező emberek anyanyelve ugyanis, mint megtudtam, nem az orosz, de nem is az üzbég, és végképp nem a jiddis vagy a ladino, hanem a farszi nyelvnek egy sajátos változata. Hasonlóképpen jártam egy másik, az idős, töpörödött rabbijuk háta mögé húzódó csoport tagjaival is, akik ugyancsak a maguk iráni dialektusában érintkeztek egymás között. Ezek úgynevezett tat vagy hegyi zsidók (gornije jevreji) voltak, akiknek az ősei az i. e. V. században vándoroltak át Perzsiából az Észak-Kaukázusba, és immár két és fél ezer (!) esztendeje élnek ott. Helyesebben: csak éltek, mert mostantól, ugyebár – újságolták büszkén – a Közel-Keleten, Izraelben fognak élni. Mind a buharaiak, mint a hegyi zsidók nagyon lelkesen nyilatkoztak arról, hogy Izraelben végre az igazi hazájukban élhetnek majd.

Már összegyűjtöttem a riporthoz szükséges anyagot, a fotós kolléga is bevégezte a dolgát, amikor kifelé menet egy a körülményekhez képest szokatlanul öltözött férfire lettem figyelmes, aki egy termoszból éppen teát töltött a gyerekeinek. Nem állítom, hogy az épületben tartózkodó alijázók rongyosak lettek volna, de nyilvánvalóan hosszabb útra öltöztek. Ez a fickó azonban elegáns tweed zakót viselt selyem nyakkendővel, nadrágjának élét bármely dendi megirigyelhette volna. Kiutazási kérelmének benyújtása előtt a leningrádi Szkorohod cipőgyárban volt valamiféle fejes. Mihelyt azonban beadta ezt a kérelmet, kirúgták, és azt is csak befolyásos barátainak köszönhette, hogy az utazásukig hátralévő kis időben (amiből aztán két és fél év lett) legalább betanított munkásként dolgozhatott szalag mellett a volt munkahelyén.

– Gondolt-e már arra, hogy mihez kezd Izraelben? – kérdeztem.

– Maga csak ne féltsen engem! – felelte önérzetesen. – Én tudok valamit, amit senki más nem tud. Sem a párt, sem a kormány.

Hiába kérdeztem, hogy mi az, nem volt hajlandó elárulni.

– Majd ha Izraelben találkozunk, elmondom – nyújtott kezet.

Remek végszó volt.

Másnap megírtam és leadtam a riportot, harmadnap meg is jelent. Már csaknem megfeledkeztem az egészről, amikor 1991. december 24-én azt olvastam az újságban, hogy az előző napon, a Ferihegyi úton (mint később kiderült: egy szélsőbaloldali német terrorszervezet tagjai) robbantásos merényletet kíséreltek meg a Szovjetunióból Izraelbe tartó szovjet zsidók autóbusza ellen. A szerkezetet a szükségesnél egy-két másodperccel később hozták működésbe, ezért a buszban utazóknak nem esett bajuk, de a kísérő rendőrautó személyzete súlyos sérüléseket szenvedett. Ekkor döbbentem rá, hogy annak idején talán mégiscsak kár volt megmosolyognom a Szohnut budapesti kiküldötteinek az éberségét és az átmeneti szállás helyének elkonspirálását.

A történetnek azonban még ezzel sincs vége. Évekkel később, amikor családi látogatáson és egyben riportúton Izraelben járva, egy Ramat Gan-i megállóban Egged-buszra vártam, egy Volkswagen kanyarodott a járdához, és a vezetője oroszul rám köszönt:

– Hé, magyar tudósító! Csak nem maga az?

Pocsék arcmemóriám ellenére azonnal felismertem. Az autó kormányánál hajdani nyakkendős riportalanyom foglalt helyet.

– Ha nem siet, megihatunk egy kávét. Utána elviszem, ahova indult – így a Fjodor Iljics néven bemutatkozó Gyömrői úti ismerős. Aztán már egy útba eső bárban folytatta: – Jól emlékszem: azt kérdezte tőlem, hogy mihez akarok kezdeni az Országban. Nos, már kezdetben sem voltak gondjaim. Elvégeztem a nyelvtanfolyamot, felmartam, ami a családunknak, mint új oléknak járt, meg aztán ott volt az én kis titkom is, amit akkor, még Budapesten sem akartam elárulni… Ott kell kezdenem, hogy egész Leningrádban alighanem én mondhattam a magaménak a legnagyobb bélyeg- és antikvár könyv gyűjteményt.

– De hát azt nem hozhatta magával – szóltam közbe. – Ha jól tudom, a szovjet alijázóknak le kellett adniuk a lakásukat, és jóformán csak azt vihették magukkal, ami rajtuk volt. A szovjet határ átlépésekor úgy megmotozták őket, hogy ha netán volt is náluk dugiban dollár, rögtön megtalálták. Sőt, ilyenkor esetleg vissza is fordították őket.

– Jól tudja. De itt volt az, amit csak én tudtam. Amíg a kiutazási engedélyre vártunk, lassacskán eladtam mindkét gyűjteményemet, és amit a bélyegekért meg a régi könyvekért kaptam, azért briliánsokat vettem a feketepiacon. Ügyesen belebuheráltam őket a cipőm sarkába – ennyit megtanultam a Szkorohodban… Az én családomnak megengedték, hogy ne vonaton, hanem Moszkván keresztül repülőgéppel utazzunk Budapestig. Az öcsém vitt ki bennünket az autóján Seremetyjevóra. Valahol a Lenyingradszkij proszpekt vége felé egyszer csak rám jött a félsz, hogy mi lesz, ha a motozásnál megtalálják a briliánsokat. Nemcsak, hogy elkobozzák, de vissza is küldenek, és mi ott fogunk állni lakás, munka, egyetlen kopejka nélkül. Egye fene a köveket! Azt mondtam az öcsémnek, hogy cseréljünk cipőt. Meg is tettük. Ördögöm volt. A repülőtéren a vámosok egyből nekiestek a cipőmnek, pontosabban az öcsém cipőjének. Mindkét darabnak letépték a sarkát, és csalódottan vették tudomásul, hogy semmit sem találtak bennük. Én meg ott álltam egy pár szétzilált, sarkatlan cipőben, azzal, hogy abban kell utaznom egy másik kontinensre. Ezt még az egyik vámos is belátta. „Kikísérte magát valaki?” – kérdezett meg már-már együtt érzően. Mondtam, hogy igen, a testvérem, aki ott várja kint, hogy utolsó búcsút intsen nekünk, mielőtt továbbmegyünk útlevélvizsgálatra. „Na, jó – könyörült meg rajtam a sarokletépő. – Cseréljen vele cipőt!” Hát ez volt az, amit csak én tudtam.