Kezdőlap » Remény » 2015. 3. szám » Schnapp Lea: Kis magyar történelem

Schnapp Lea: Kis magyar történelem

Terka néni naplója

Korábban már megemlítettem Terka néni naplóját, amelyet drága családi ereklyeként őrzünk. Ő volt a nagyanyám húga. Ismét azt kell mondanom, hogy furcsán, sokszor kiszámíthatatlanul működik az emberi agy!

Születésüktől kezdve érdeklődéssel kísértem unokáim fizikai és szellemi fejlődését, jelen voltam az életükben és ők is az enyémben. Szinte megfiatalodtam, amikor tanulmányi eredményeikről, csínyjeikről, barátaikról, néha titkos vágyaikról meséltek.

Nem is olyan régen, bár eltelt azóta néhány esztendő, Méráv unokám a jeruzsálemi művészeti középiskolában tanult, miután megfelelőnek találtatott az intézmény magas felvételi követelményeinek. Közben a „Cofim” ifjúsági csoportokban is tevékenykedett, ugyanis tanárai számon tartották a tanulók önkéntes társadalmi tevékenységeit is.

Egyik alkalommal Méráv nagy meglepetést szerzett:

– Képzeld Szávtá – mesélte unokám -, az irodalom tanárnőnk, Dora Silveston-Wertheimer megkérdezte tőlem, mivel az én nevem is Schnapp, hogy Lea Schnapp véletlenül nem rokonom? Én persze örömmel feleltem – folytatta Méráv, hogy Lea Schnapp több mint rokon, hiszen ő a nagyanyám!

Mindennapi elfoglaltságaink közepette nem mindig tudjuk követni a közeli és távoli rokonok útját, mindaddig, amíg közbe nem szól egy, a fentihez hasonló véletlen. Véletlen vajon? Hiszen mindent az égiek irányítanak.

Így történt, hogy megismertük Dvorát, aki örömmel mondta, hogy ő bizony Terka néninek, azaz nagyanyám testvérhúgának édes unokája! Vagyis édesanyám unokaöccsének, Wertheimer Mikunak a lánya…

A Soá számunkra egyfajta mérföldkő. Előtte volt az élet, utána a túlélés. Ezért is nevezzük gyermekeinket a második, unokáinkat a harmadik nemzedéknek. Mi pedig az első nemzedék vagyunk, vagyis akik megéltük a szabadulást a sokféle kegyetlen pokolból.

Szóval Dvora, aki Méráv unokám tanárnője volt, az én távolabbi unokatestvérem, de a Vészkorszak szempontjából már a második nemzedék. Soát átszenvedett szülei már nem élnek, azonban Dvorának megadatott, hogy itt az országban, megismerje a nagyszüleit. Így jutott eszembe Terka néni naplója.

Terka néni a szerencsésnek mondható makói transzportban szabadult fel Ausztriában. Örök fájdalmára egy fiát és egy lányát családjukkal együtt pusztították el. Terka néni alijázott és még jó pár évig élt szerény kis lakásában, Bné Brákban, szerető családtagjai körében. Szerettem elbeszéléseit, okos meglátásait, a pepita füzetet, amelyben naplóját vezette. Nem akármilyen napló volt ez. Uzi, az unokabátyám, Terka néni halála után legépelt egy kis könyvecskére való anyagot belőle. Sokszorosította, így került a birtokomba egy példány, amelyet őrzök, bár már eléggé kopott állapotban van.

A tótkomlósi Iczkovits Lipótnak hat gyermeke volt. Három lánya és három fia. A lányok közül az egyik az én nagyanyám volt, aki szintén alijázott, fájdalmas életét unokáinak szentelte, akikkel együtt szabadult Bergen-Belsenben. Sírja a Zichron Meiri temetőben van. A második lány Terka néni volt, akiről ma emlékezem, a harmadik pedig Fáni néni, aki Ackermann Béla magyar királyi főhadnagy felesége lett. A főhadnagy mellesleg az áldott emlékű Benedek Pál és az ismert író, Benedek István Gábor nagybácsija volt. Méltán büszke vagyok erre a távoli rokonságra. Béla bácsi és Fáni néni unokái szintén Izraelben élnek. A három Iczkovits fiú a galutban – Angliában – sikeres üzletemberré lett, életben maradt leszármazottaik szintén izraeliek.

Terka néni visszaemlékezései a családi gyökerek eredetére több mint kétszáz évre nyúlnak vissza. A hihetetlen mesélőképességgel megáldott Terka néni csodálatos hagyatéka ez a napló! Az Iczkovits testvérek legidősebbjének, Feri bácsinak Londonban élő unokája, már angolra is lefordította.

Ilyen az élet: sok érdekességet, meglepetést szül, mint ez a véletlennek nem nevezhető találkozás, hogy Méráv irodalom tanárnője tulajdonképpen Terka néni unokája! Valamit azonban nem olvastam a naplóban, mert soha nem volt szívem erről beszélni Terka nénivel.

Legidősebb lánya, Klári Pozsonyba ment férjhez egy Katz nevű fiúhoz. 1943 telén Klárinak sikerült tízéves kislányát eljuttatnia Makóra, míg ő hatéves kisfiával, Ottókával menekült Pozsonyból és egy magzattal a hasában.

Egyik éjjel az állapotos asszony az ablakunkon kopogott. Negyven kilométert gyalogolt a kisfiúval, egy kis csomaggal a kezében. A szüleim természetesen befogadták őket és hetekig nálunk maradtak. Végül a szomszédok feljelentettek bennünket és apámat elvitték a csendőrök, majd nagy protekcióval kiszabadult. Közben Klári, Ottókával együtt Budapestre, a Pasarétre menekült, amit Makóról intézett Klári édesapja, Wertheimer Jakab bácsi. Klári ott szülte meg a kisbabát. Aztán olyan hírek érkeztek Pozsonyból, hogy jobbra fordult a zsidók sorsa és Klári visszatért mindhárom gyermekével. Ez lett a vesztük…

Erről a fájdalmas történetről nem ír a napló. Lehet, hogy Terka néni naplója csupán a gyökereiket keresők számára volna érdekes?

A két dédnagyapám, Iczkovits Lipót és Klein Gábor építették széppé Szeged városát a borzalmas árvíz után. Amikor Terka nénit a szegedi téglagyárból sokadmagával elhurcolták, már ott voltak a makói zsidók is, köztük drága nagyanyám, az Ukrajnában elpusztult fiának gyermekeivel. Hála Istennek, ők itt élnek családjukkal Izraelben, mert vagonjaikat „csak” Bergen-Belsenbe irányították.

Terka néni a naplója végén írja, hogy a szomorú menetből kikiabált a bámészkodó tömegnek: „Az apámnak nem volt érdemes megmenteni, felépíteni Szeged városát az árvíz után! Ám Terka néni azt is írja a naplójában, hogy sok keresztény ember szaladt utánuk cseresznyével teli kosarakkal, de a csendőrök elkergették őket.

Iczkovits Lipót, a dédapám Békéscsabán megalapította a gazdasági gépek behozatalával, javításával foglalkozó céget. Az importált gépekkel fejleszteni lehetett a mezőgazdaságot, megkönnyíteni a földművesek munkáját. Embereket képezett ki, akik modern földművelésre tanították a parasztokat.

Ezt követően jött a varrógép korszak, ebben az ágazatban is tanítókat szervezett és kiküldte őket a legkisebb tanyákra is. Végül megalapította az Opel autó-parkot, több mint száz évvel ezelőtt! Fiai nyolcvan benzinkút állomását üzemeltették Magyarországon. Regényt lehetne írni a megmaradt utódok életútjáról, akik ugyan szétszóródtak a világban, de a család jó hírnevét, Iczkovits Lipót szorgalmát és tehetségét továbbviszik. Amíg erőmből telik, elmegyek a családi örömünnepekre, hogy találkozhassak sokszor üldözött őseim leszármazottaival, akikre nagyon büszke vagyok.

Történet a naplóból:

Terka néni édesapja, Lipót dédapánk egy brit milán meglátott egy nagyon bájos, szőke, karcsú leánykát és hát megszeretni pillanat műve volt csupán. Miután mindketten hazatértek, szívükben a bimbózó szerelem boldog érzésével várták a találkozást.

Senki se merte ajánlani a csinos, gazdag építésznek a falusi kis árvát, aki édesanyjával Komlóson két keze munkájával gyűjtötte hozományát. A kislány neve Zelda volt – ő lett a dédanyánk. A szegedi építkezés akkor már a vége felé haladt, az épületekben már az asztalosok dolgoztak és Lipót boldogan számolta a hónapokat, mikorra a munka befejeződik. Szép összeggel rendelkezett már akkor. Hazautazott szüleit meglátogatni és beszámolt jól sikerült vállalkozásáról. Gondoskodott Rivke húga hozományáról, majd elmondta szüleinek, hogy Zeldát, egy szegény özvegyasszony lányát veszi el feleségül. A szegedi építkezés után visszatért Makóra és Pészách félünnepén eljegyezte Wéber Efrájim árváját, Zeldát. Ünnep után az elszámolás is megtörtént. Szeged városa díszes oklevelet adott Lipótnak és ünnepséget rendezett munkája elismeréseként.

A napló még sok érdekes történetet tartalmaz, de számomra dédapám története, munkássága tűnik föl a legérdekesebbnek, a legmeghatóbbnak. Az igazi jutalma a dédapámnak az, hogy két lánya és két fia itt, a Szentföldön nyugszik, és hogy utódai továbbviszik a családi hagyományok fáklyáját.

Schnapp Lea (Jeruzsálem)