Családi történetek
Izraelben most jelennek meg magyar nyelven Benedek Pál újságírói pályájának legjobb, legérdekesebb darabjai. Régi rajongói, szeretett olvasói teremtették meg a könyv kiadásának anyagi feltételét. Régi munkatársai végezték el a válogatást, a szerkesztést, a kiadást. Köszönet ezért Egervári Verának és Kádár Elvirának.
„Boldogult úrfikoromban”
Három csajka „dörge”
Krúdy Gyula néhány könyvét azelőtt is olvastam, de az író világát nem ismertem mégsem. Schiller Pista mesélt nekem Szindbádról, az utazásról a vörös postakocsin, meg Rezeda Kázmér kalandjairól. Óbudai kocsmákban járt az író nyomában, faggatta egykori ivó-cimboráit, a fájós lábú, öreg pincéreket, akik valaha kiszolgálták Gyula urat, a hallgatag írót.
Pistától hallottam például először, hogy a felszolgált boritalt először Krúdy kóstolta meg, fináncok alaposságával ízlelgette, aztán csak annyit mondott: – Iható.
Sokszor nem is beszéltek többet az asztalánál. Irodalomról meg aztán kiváltképpen tilos volt szólni; azt nem állhatta Gyula úr. Ellenben az úri társaságokat kifigurázó történeteket néha szerette hallani borozgatás közben.
Kifogyhatatlan volt Schiller Pista, ha Krúdyról volt szó. Megérlelődött bennem az elhatározás, hogy azonnal veszek tőle magamnak egy könyvet, és kerek-perec, árajánlatot kértem Pistától. A „Boldogult úrfikoromban” című kötetre alkudtunk, három csajka „dörgét” kért érte. Dörgének becéztük a dörgemüzét. A németek által főzött láger-ebédet.
Volt valami kevés tartalék-kenyerem, három napig azt ettem. Bebeszéltem magamnak, hogy hideget ebédelek, mint a kirándulók, és az enyém lett a „Boldogult úrfikoromban”. Ha meggondolom, nem is volt olyan drága, mert legutóbb egy fél adag dörgét fizettem valakinek a Monte Christóért, kölcsönzési díj fejében. Három kötet, illusztrációkkal, érdekes utószóval. Gyerekkoromban olvastam már a könyv ifjúsági változatát, de csak most tudtam meg, hogy eredetileg felnőttek számára írták. Magamat akkor már régen a felnőttek közé számítottam. Hitler nagykorúsított engem. Hatéves öcsém volt a gyerek, aki ott volt velünk, Bergen-Belsenben. Én már tizenhárom és fél éves voltam, amikor a nyári, ausztriai táborélet után, 1944. december 7-én megérkeztünk Bergen-Belsenbe.
Én voltam a család legidősebb férfitagja. Anyukám, kisöcsém, két nagymamám – ennyi volt a családunk. Ausztriában együtt maradhattak a magyar zsidócsaládok, Wien-Gersdorfban, egy pajtában laktunk, és paraszti munkára fogtak bennünket. Aratás után fejedelmi környezetbe kerültünk, Laxenburgba, a Habsburg-ház kastélyába vitték csoportunkat, ahol a dinasztikus szempontokat megcsúfoló SS-adminisztráció zsidó-lágert létesített.
Az uralkodócsalád hagyományaihoz tartozott, hogy a terhesség utolsó hónapjait Laxenburgban töltötték a főhercegnék, s az ősi kastély első emeletének egyik szobájában szültek. Mi is az első emeleten laktunk, de abba a szobába soha nem jutottunk be. Az SS lezárta. Sokat álldogáltam a folyosón, kis noteszomba lemásoltam a márványtábla szövegét. Az volt odavésve, hogy milyen sorrendben születtek abban a szobában a Habsburg főhercegek. Nekem meg folyton az járt a fejemben, hogy ha hazamegyünk, milyen érdekes előadást tartok majd Laxenburgról az önképzőkörben.
Biztos voltam abban, hogy nem halunk meg. A halál-lágerekről nem tudtam, s Ausztriában ugyan nehéz volt, de ki lehetett bírni. Aztán, néhány heti laxenburgi tartózkodás után teherautóra raktak bennünket, s első ausztriai lágerünkbe, az elosztó-központba, Strasshoffba kerültünk.
Pár nappal később bevagoníroztak és elindultunk.
Nehéz út volt. Szomjaztunk, mert vizet nem kaptunk, csak kvarglit. December volt, mégse fáztunk, mert voltunk vagy hatvanan a vagonban. Az idősebb, katonaviselt férfiak méltatlankodtak is, hogy a monarchia idején ilyesmi nem fordulhatott elő. Mert valaha az volt a vagonokra írva: „Hat ló, negyven ember”.
Anyukám nem akarta, hogy a kvargli után szomjazzunk, vizet nem tudott adni nekünk, ezért az úton – libazsíros kenyérrel táplált minket.
Jóval azelőtt, hogy bementünk a tótkomlósi gettóba, néhány bádogdobozba libazsírt rakott, és azt Klein Sándor bádogossal, apám barátjával, leforrasztatta. Ez a néhány doboz volt a mi aranytartalékunk, anyukám úgy vigyázott rá, mint a szeme világára. Az első dobozt az úton bontottuk fel. Só nem volt hozzá, csak a szikkadt, téglaalakú kenyér, azt ettük háromszor naponta.
Észak felé utaztunk. A végcél ismeretlen volt. Egy hét múlva megérkeztünk. Kiszálltunk a vagonból, hatalmas rámpán találtuk magunkat, s láttuk az állomás tábláját: Celle.
Senki se tudta, hol vagyunk. Néhány kilométer gyaloglás után a bergen-belseni táborba megyünk – mondták –, még három kilométer és odaérünk. A lágerben együtt maradtak a családok.
Olyan kevés kell a boldogsághoz. Jókedvű lett mindenki, a férfiak, a nyilasoktól plagizáltak, s némi akasztófahumorral mondogatták: – Kitartás, 1944 a miénk…
Három hét volt még hátra 1944-ből. De mennyi van még hátra a háborúból? Kibírjuk-e? Valahogy Ausztriában erről kevesebb szó esett. Ott családiasabb volt a láger, naponta kijártunk a földekre, nem éheztünk, drótkerítést nem láttunk, fényszórós őrtornyokat sem.
Bergen-Belsen más volt. Igaz, hogy a „családi” lágerbe kerültünk, saját önkormányzatunk volt – egy Fischer nevű szegedi varrógépügynök volt a lágerführer –, de azért naponta bejöttek a körletünkbe a Wehrmacht-katonák. Durvák voltak és hangosak. Kisöcsém a priccs alá bújt, ha csak a lépésüket meghallotta. Aztán „appel” is volt, mert a létszámnak stimmelni kellett. Mi a XI/A barakkban laktunk. Közel a drótkerítéshez. Túl a dróton erdő volt, ha meggondolom, az első erdő, amit életemben láttam, mert hiszen alföldi gyerek voltam. És először itt láttam, hogyan lőnek le egy élő, eleven embert.
Este 7 óra után nem volt szabad kilépni a barakkajtón. Figyelmezettek minket, hogy aki megszegi ezt a rendelkezést, azt az őrtoronyból lelövik. Egy holland asszony kilépett a lágerudvarra. Kapott egy sorozatot az őrtoronyból. Az ablaknál álltam.
Egy hete voltunk már Bergen-Belsenben. December 14-én, kora reggel elterjedt a hír, hogy pesti munkaszolgálatosok érkeztek a mellettünk lévő barakksorba, amelytől szintén egy drótkerítés választott el bennünket.
Anyai nagymamám egyre biztatta anyukámat, hogy menjen ki, érdeklődjön, hátha kapunk hírt apuról. – Ugyan, anyuka, hova gondol, nagy a világ…
De szefárd nagymamám nem hagyta lebeszéli magát. Végül is a kisöcsém lépett közbe, mert kikéredzkedett. Bili nem lévén, a konzervdoboz is megtette, s az eredményes művelet után anyu a latrina felé indult. Kezében a törhetetlen edénnyel egy kis vargabetűt csinált, gondolta, mégis érdeklődni fog.
Balkezében a praktikus konzervdobozzal, jobb keze mutatóujját átdugta a dróthálón, s egy bőrkabátos munkaszolgálatos hátát megbökte. – Ugyan kérem, nem tudná véletlenül…
A nevet már nem mondta ki. A munkaszolgálatos megfordult. Az apám volt.
Mindketten sírva fakadtak, de mindketten másért sírtak. Anyám a boldogságtól, de apu bennünket siratott.
– Mondd meg őszintén, hol, milyen körülmények között haltak meg a gyerekek. A tiszta igazságot akarom tudni…
– A gyerekek? Itt vannak, a XI/A barakkban.
Apám azt hitte, hogy anyu meghibbant. Nem hittel el, hogy a fiai élnek, itt vannak. Bajtársai között futótűzként terjedt el a hír, a nagy szerencse híre. Azt tervezték, hogy sötétedés után valahogy átszöktetik apámat. De ő nem tudott várni. Kockára tette az életét, a földre hasalt, felnyomta a drótkerítést; átbújt. Tíz perc múlva már nálunk volt. Nem voltam képes felfogni, hogyan történt. Azelőtt se, azóta se kényeztetett el a sors, ilyen nagy szerencse, felmérni is lehetetlen.
Újra volt apám! Újra volt apánk! Újra gyerek lettem, mert addig én voltam családunk legöregebb férfitagja.
Apámék a budapesti Albrecht-laktanyából érkeztek, a 117/VÉP munkásszázad maradványa. Csoportjukból még heten találták meg családjukat Bergen-Belsenben, köztük Berger Jenő kántor, a Bethlen térről. Nem tudni miért, egy-két nap múlva eltávolították azt a drótkerítést, amelyen apám átbújt, s egyesítették a két láger-blokkot.
Schiller Pista is apámékkal érkezett, és már napok óta palávereztünk, amikor elárulta, hogy hátizsákja mélyén néhány könyvet is hozott magával. Kölcsön nem adta őket, kincsként őrizte.
Vörös hajú volt, kicsit raccsolt is, és élénk, megelevenítő erővel tudott beszélni irodalomról. Foglalkozása, a vegyészet, nem érdekelte. A „numerus nullus” nemzedékhez tartozott, talán negyvenben érettségizett, egyetemre nem mehetett, így választotta a kémikus szakmát. Inas volt, aztán valami tanfolyam után, technikus-féle lett. De vigyázott, hogy a munka ne menjen az olvasás rovására.
Gyakran Krúdyra tereltem a beszélgetést, a „Boldogult úrfikoromban”-t közben nyolcszor-tízszer elolvastam, szinte kívülről tudtam már. A könyvről beszéltünk. A nagy lakomákról, a mócsingos pörköltekről, a tányér-húsokról, Krúdy Gyula világának arról a síkjáról, amely Bergen-Belsenben különleges jelentőséget kapott.
Pista éhezett. Képtelen volt módszeresen, beosztással táplálkozni, én viszont fegyelmezetten és sikeresen bevált önszuggeszciós módszerrel éltem. Bebeszéltem magamnak, hogy az adag elég, igyekeztem nem sokat foglalkozni a problémával. Megpróbáltam átadni Pistának a módszert, de nem ment. Én az édesanyámtól tanultam, akinek nem is volt gondja ezen a téren. Annál többet „nevelte” apámat, aki először azt mondta, hogy jobb egyszerre megenni az adagot és jóllakni, mint beosztással élni, s folyton éhesnek lenni.
Később más veszély volt. A németek bizonyos időközönként mahorkát, a legrosszabb minőségű dohányt osztottak a férfiaknak. A láger valutája a mahorka lett. Apán inkább lemondott az ennivalóról, de vásárolt magának megfelelő mennyiségű füstölnivalót. Anyám megpróbálta lebeszélni szép szóval, keményen – nem ment. Ekkor praktikához folyamodott. Saját adagjából félretett és megkérdezte apámat:
– Éhes vagy?
– Nagyon…
Anyám adott egy falatot apunak, s azt mondta, nem akarom, hogy elpusztulj, ha te eladod dohányért az ennivalót, kénytelen vagyok a sajátomból adni neked, ha azt akarom, hogy a gyerekeknek apja maradjon.
Apám soha többé nem vett dohányt.
A makói zsidók még otthon, elindulás előtt, fejezetenként elosztották egymás között a Tóra-tekercseket, a testükre csavarták és magukkal hozták. Ausztriában, aztán később Bergen-Belsenben összeragasztották, s szombaton, hétfőn és csütörtökön szabályos ima volt, Tóra-olvasással. Rabbi, kántor, minden volt, talán még hitközségi választást is tartottak. Amikor közeledett a pészách, elintézték a németekkel, hogy kenyér helyett lisztet kaptak, s a vallásos közösség tagjai a lágerudvaron, szabad tűzre rakott platnin, kovásztalan kenyeret sütöttek.
Akik nem vettünk részt az akcióban, reánk is óriási erkölcsi hatással volt ez. Szinte lebírhatatlan erő sugárzott a vallásos zsidók magatartásából.
Akkor szalasztottam el az utolsó alkalmat, megtanulhattam volna jiddisül. A Teitelbaum rabbi-család egyik tagja Debrecenben élt, kis temploma volt a városban. A rabbi valahol más lágerben lehetett, de velünk volt a rebecen és vagy hat-hét gyereke. Az egyik fiú, Sévech, egyidős volt velem. Barátkoztunk, s mindenáron meg akart tanítani jiddisül, mikor látta, hogy érdekelnek a zsidósággal összefüggő kérdések. De a vége az lett, hogy ő tanult meg tőlem magyarul.
Egy szép napon a svéd király a születésnapját ünnepelte. Ebből az alkalomból a svéd Vöröskereszt képviselői bejöttek a lágerbe és szeretetcsomagot osztottak mindenkinek. Volt abban kockacukor, kétszersült, tejpor és zsiradék. Egy Európában népszerű zsiradék, ha jól emlékszem, a gazdanépek szalonnának nevezik.
Éhhalálra ítélt, a végsőkig leromlott emberek voltunk. Nagymamám, a drága, felejthetetlen anyai szefárd nagyanyám, akkor már halott volt, lényegében éhen halt. Májgyulladást kapott, s nem volt a szervezetének semmi ellenállása. Azt hiszem, az a szeretetcsomag sokunknak az életet jelentette.
De a rabbik úgy döntöttek, hogy azt a bizonyos zsiradékot nem szabad megenni. Sévách barátom és megszámlálhatatlan testvérei mégis megették. Az édesanyjuk adagját is. Anyukám oldalát fúrta a dolog, s megkérdezte a rebecent, aki ezt válaszolta:
– Én nem mentem sájlit − vallási döntvényt − kérdezni a rabbikhoz. Én megkérdeztem gondolatban a férjemet. Bár holnap is születésnapja lenne annak a királynak, s az Istennel – majd, ha megérjük – valahogy csak kiegyezünk.
Haza is vitte a rebecen a gyerekeket, mind, egy szálig.
Sévách és én egyszerre tartottuk a héber szövegű haftara felmondást, a bár-micva keretében. Rajtunk, kettőnkön kívül még vagy tizenöten. Nekem augusztusban kellett volna először a Tóra elé járulnom, de az ausztriai lágerünkben ilyen nem volt. Őszintén szólva sajnáltam, de aztán arra gondoltam, majd meglesz, ha hazamegyünk, s akkor legalább megkapom az obligát fényképezőgépet, ami kijárt minden tizenhárom éves fiúnak Tótkomlóson.
De aztán mégis meglett Bergen-Belsenben. Nem is a rabbik ötlete volt. Egy szarvasi ügyvéd, dr. Keszt Zoltán szervezte meg. Összeíratta azokat a gyerekeket, akik június óta – akkor indultunk el Magyarországról – betöltötték a tizenharmadik évüket. Majdnem húszan voltunk.
A rabbik és a tanítók munkába fogtak bennünket, tanultunk, mert két hét múlva bár-micvát akartak rendezni. Meg is rendezték.
Szombat délelőtt volt, szép, napos, téli délelőtt. Az ima ezúttal nem a barakkban, hanem a láger főterén volt, mert a németeknek is bejelentették a szertartást. Avató beszéd is volt, valamennyiünket felhívtak a Tórához és a máftirt Sévách barátom mondta. Mindannyian ott álltunk körülötte, mindenki sírt. Én is. De közben az őrtorony felé pislogtam. A németek szeme-szája elállt, ilyet még nem láttak. „Telt ház” volt az őrtoronyban, derékig kihajoltak a katonák, úgy figyelték a szertartást.
A beszéd alapgondolatára is emlékszem. Azt mondta a pap:
– Fiaim, csak mától vagytok teljes jogú férfiak, de már hónapok óta osztozkodtok népünk szomorú sorsában. Kárpótoljon benneteket a Teremtő, amiért szörnyű a ti ifjúságotok. Éljetek boldog zsidó életet…
Még ajándékról is gondoskodott dr. Keszt Zoltán. Elintézte a láger gazdasági főnökénél, Révész úrnál, hogy a tartalékadagok terhére kaptunk egy-egy kenyeret és egy rúd szafaládét. „Fogadás” is volt, de csak kétszemélyes. Az öcsémmel megosztottam a lakomát. Szüleimet, apai nagyanyámat is, meg akartam kínálni, de ők egy falatot sem fogadtak el. Nagy nehezen sikerült aznapi dörge-adagomat rájuk tukmálni.
*
Április elejéig voltunk Bergen-Belsenben. Újra bevagoníroztak bennünket, és elindultunk valahová. Akkor már nem volt olyan nagy a szigorúság, le sem zárták a vagonokat. Ha megálltunk valahol – és néha félnapokat álltunk –, mindenki leszállt, krumplit, miegymást organizáltunk, téglák között, rőzselángon sütöttünk-főztünk. Majdnem mindennap jóllaktunk.
Egy kora reggel megérkeztünk Berlinbe. Külvárosi rakodó pályaudvar volt, a vonattal holtvágányon álltunk. Apám kézen fogott, s elindultunk sétálni, mert tudtuk, hogy van két óra időnk. Nagyon messzire nem merészkedtünk, de láttuk a lebombázott, romokban heverő Berlint.
Ez a séta gyakran jut eszembe mostanában. Arra gondolok, mi lett volna, ha felhívom akkor telefonon a berlini magyar követséget, és azt mondom: dr. Török Sándorral akarok beszélni. Mi lett volna, ha akkor arra kértem volna a követségi titkár urat, hogy hozzon ki nekem valami kaját az állomásra? És egy fél liter tejet az öcsémnek, aki akkor múlt hatéves. Vajon mit válaszolt volna dr. Török Sándor?
De butaság az egész. Nem is volt akkor nálam berlini tantusz.
Visszamentünk apámmal az állomásra; utaztunk tovább. Az úton elárulták nekünk a németek, hogy Theresienstadtba megyünk. Kerestem Schiller Pistát, hogy közöljem vele a friss értesülést. De nem találtam. Társai, szomszédjai azt mondták, úgy jóllakott főtt krumplival, hogy felfúvódott, és meghalt. Halálra ette magát.
Évekkel később jogász lettem a pesti egyetemen, de gyakran jártam előadásokra, a bölcsészkarra is. Ahányszor beléptem a Múzeum körúti épületbe, mindig eszembe jutott Schiller Pista. És őt siratom máig is, ha Krúdy Gyula valamelyik könyve kerül a kezembe.