2015. 4. szám » Szita Szabolcs: Magyar zsidók a szovjet fronton

Szita Szabolcs: Magyar zsidók a szovjet fronton

A magyarországi háborús munkaszolgálat irodalmára tekintve első megállapításunk, hogy feldolgozottsága hét évtized múltán sem elégséges. A dokumentumok feltárásában Karsai Elek úttörő munkát végzett, mégis, máig számos tennivaló várat magára. A téma hazai forrásanyaga hiányos és egyenetlen, mivel a KMOF (Közérdekű Munkaszolgálat Országos Felügyelője) szervezetének irattára a háborús eseményekben Budapesten, sajnos, megsemmisült. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum levéltárában őrzött dokumentáció ugyancsak nagyon hiányos. Az intézményben az elmúlt években főként a Don-kanyarban zajlott harci cselekményekhez kötődő tudományos kutatás, ezen belül a veszteségkutatás mutatott fel eredményeket.

Az orosz fronthoz kötődő munkaszolgálatos memoárirodalom szerény termést hozott, ebben a háború utáni politikai helyzet is közrejátszott.

Az 1939. II. tc.-re épített fegyvernélküli munkaszolgálat rendszere 1939. július 1-jén lépett életbe. Munkaszolgálatos zászlóaljakat, ezeken belül századokat állítottak fel. Az ide besorozott embereket 200-250 fős munkásszázadokba sorolták, a századokat szakaszokra osztották. Felszerelésük használt egyenruha, lapát, csákány és rohamásó volt.

A szervezet kiépítésének és átszervezéseinek kérdéseivel terjedelmi okokból nem foglalkozunk. Annyit megjegyzünk, hogy Magyarország területi gyarapodásának következményeként 1939-ben nyolc, 1941-ben 10 munkaszolgálatos zászlóaljba sorolták a behívott férfiakat, akik a faji törvények alapján zsidónak számítottak. Ebben az összefüggésben „a zsidókérdés hadseregen belüli megoldásaként” rendeletileg fokozatosan megfosztották korábbi katonai rendfokozatuktól mindazokat, akik eladdig a hadseregben szolgáltak, az első világháborúban helytálltak, a véres küzdelmekben érdemeket szereztek. 1940 júliusában 60 zsidószázad létezett, de a terv úgy szólt, hogy rövid időn belül 90-100-nak kell lennie.

A zsidó munkásszázadokkal ekkor már katonai jellegű, mind nehezebb munkákat végeztettek el. A román határ mentén erdőt irtottak, utakat építettek, folyószabályozásokat végeztek, rakodási munkákat teljesítettek, repülőtereket építettek és tartottak karban. Zsoldkönyvüket – német mintára – felülbélyegezték, fedőlapjára nagy nyomtatott ZS betűt nyomtattak. Ezzel is jelezték, hogy tulajdonosa zsidó.

A Szovjetunió 1941. júniusi megtámadását követően a magyar csapatokkal együtt ún. tábori munkaszolgálatos századokat is a határon túlra vezényeltek. Feladatuk út- és hídépítés volt, a legtöbbet a felvonuló csapatok mozgásához a Kárpátok hágóiban dolgoztak. Helyzetük a következőkben szinte folyamatosan romlott. A hadműveleti területre kivezényelt tisztek és tisztesek között számos antiszemita gondolkodású volt. Ez kihatott a bánásmódra, amit az őrszemélyzet is átvett. Utóbbi tagjai rájöttek, milyen hatalom került a kezükbe, hogy bármit tehetnek a zsidónak minősült, sárga vagy fehér karszalagot viselő, mindenben kiszolgáltatott férfiakkal.

1942 őszére a kiküldött munkaszolgálatosok ruházata, lábbelije a nehéz fizikai munkában, a menetelésekben elvásott, elrongyolódott. Az állomány fizikai és lelki állapota is sokat romlott. A munkaszolgálatosok között sok értelmiségi és alkalmazott volt, aki a szakmai fogásokat igénylő, nehéz fizikai munkához nem értettek, ilyent soha nem végeztek. További megterhelést jelentett, hogy a napi robot után ún. fegyelmező gyakorlatokat végeztettek velük, máskor bukfenceztették, vízbe zavarták őket. Az őrség (szakszóval a keret) ezt jó szórakozásnak tartotta.

Gyakorlattá vált, hogy az őrszemélyzet az amúgy is szűkös élelem egy részét ellopta, eladta. Sokan kénytelenek voltak egyik-másik ruhadarabjukat szerencsésebb társaiknak eladni, vagy a helyi lakosság körében némi ennivalóért elcserélni.

Ezen az állapoton, Budapesten a Zsidó Hadviseltek Bizottsága igyekezett valamiképp segíteni, tagjai ruha- és cipőgyűjtő akciókat szerveztek. Többféle téli felszerelést is gyűjtöttek, a hadműveleti területre vagonokban küldték ki. A küldemények további sorsa azonban bizonytalan volt, a lerongyolódott munkaszolgálatosok ezekből alig kaptak meg valamit. 1942 telén a szadizmus miatt, a szörnyű körülmények között rengeteg munkaszolgálatos pusztult el a gyengeségtől, a vitaminhiánytól, a tífusztól, a kezeletlen betegségektől.

Közben 400-as sorszámmal felállítottak ún. büntető munkaszolgálatos századokat is. Ebbe soroltak keresztényeket és zsidókat egyaránt, akiket nemzetbiztonsági szempontból gyanúsnak vagy veszélyesnek tartottak. (Titkos csendőrségi nyilvántartást vezettek róluk.) 1942. március 24-én, 14 269 személy tartozott ebbe a kategóriába. Név szerinti behívásuk és határon túlra küldésük folyamatos volt. Az ún. kártékony elemek – ide az 1920-tól nyilvántartott baloldali személyeket sorolták − bevagonírozása előtt gyakran elhangozott, hogy „visszatérésük Magyarországra többé nem kívánatos”.

Közben a hadműveleti területre küldött munkaszolgálatosok sorsáról, számos panaszról is hírek érkeztek. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter több helyütt szemlét tartott. Tapasztalatai alapján több könnyítő változtatást rendelt el, de intézkedéseit nem ritkán elszabotálták. A fronton az őrszemélyzet a munkaszolgálatosokkal azt csinált, amit akart. Az erőszakosságok alig csökkentek. A minisztert „zsidóbarát” magatartása miatt a sajtóban, de a parlamentben is visszatérően támadták. 1943 nyarán lemondásra kényszerült.

A 2. magyar hadsereg állományában a munkaszolgálatosokat építési anyagok kitermelésén, utak, átjárók és hidak építésén, javításán, a szállításnál, szerelvények rakodási munkáinál, az ellátó szolgálatban dolgoztatták. Az arcvonalban árkokat készítettek, akadályokat emeltek, védőállásokat, erődöket és bunkerokat építettek − akár tüzérségi tűzben is. Szögesdrótból és fából útakadályokat készítettek és szállítottak, máskor az elesett magyar vagy szovjet katonákat temettették el velük.

Voltak, akik aknákat telepítettek vagy szedtek. Előfordult, hogy a robbanótesteket puszta kézzel kellett felszedniük vagy szuronnyal kellett kitapogatniuk. Nemeskéri Kiss Miklós tartalékos zászlós Tyim előtt látta, hogy a zsidó munkásszázadok aknazárat szedtek fel. „Érteni kell hozzá, persze nem értették, átlag minden huszadik felrobbant és pár zsidó ottmaradt. Szörnyű beijedt képük volt” (…) Ezzel az aknaszedéssel mindenesetre kettős célt értünk el: egyrészt fogyott a zsidó, másrészt magyar utászok életét mentettük meg. A németek maguk is sokszor irigykedve mondták, hogy erre bizony ők nem gondoltak!” Ebben mi jobban jártunk el.”

A 2. magyar hadsereg a Don menti hídfőcsatákban 26 000-27 000 főt vesztett. A doni áttörésig 1796 halott, 236 eltűnt és 46 fogságba esett munkaszolgálatosról vannak adatok. Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka szeptember 24-én a Honvéd Vezérkar Főnökétől a soros műszaki munkák és a védelem érdekében annyi zsidó munkásszázadot kért a Donhoz, „amennyit csak ki tudunk állítani”. Szabó Péter hadtörténész kutatásai szerint 1942 késő őszén a 2. hadseregnél és a megszálló erőknél szolgálatot teljesítő tábori munkásszázadokban a zsidó munkaszolgálatosok száma 28 000-30 000-et tett ki.

A Don menti hadműveleti területre kiküldött munkaszolgálatosokat – ellentétben a honvédekkel – nem váltották fel. Csákányos, lapátos seregük a kellő felszerelés hiánya, az embertelen bánásmód, a németek kegyetlenkedése, az ellátatlan sebesülések miatt gyorsan csökkent. Márkus László továbbszolgáló százados 1942. december végi jelentésében olvasható, hogy „a zsidó kisegítő munkaszolgálatosok erőállapota egyenesen siralmas (…) A halálozás napirenden volt, úgy, hogy körülbelül 200 fő halálozott el testi leromlás (végelgyengülés) következtében”.

Történelmi távlatból is megdöbbentő, hogy az értékes munkára képes és kész zsidó honfitársainkat olyan tevékenységre kárhoztatták, amelyhez alig vagy nem értettek. Amikor valamennyire elsajátították, éhező, leromlott, fagyott kezű-lábú emberroncsként sokszor képtelenek voltak a megfelelő teljesítmény elérésére. Vécsey Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka látta a súlyos fagyásokat, a mindennapi szenvedést. „Ruha alig van rajtuk, és a lábbeli is rettenetes állapotban van. A honvédségtől nem kapnak ruhapótlást (…) Így nem lehet 15-20 fokos hidegben komoly munkát követelni tőlük. Tiszta emberkínzás, ami itten folyik, inkább fel kellene robbantani őket, vagy agyonlőni, mint így lassan kínozni.” Tudott arról, hogy a munkaszolgálatosok hozzátartozói küldtek ki ruhapótlást, de „azok úgy látszik, a kiegészítő lazasága miatt sohasem érkeznek ide ki”.

Az 1943. január 13-án indult szovjet offenzíva következményként a gyors visszavonulás körükben is nagy veszteségekkel járt. 1943 első két hónapjában a magyar tábori munkaszolgálatosok 21 000 főnyi veszteséget szenvedtek el. Túlnyomó többségüket az eltűntek közé sorolták.

Horthy Miklós kormányzó 1943. április 16-án a Salzburghoz közeli Klessheim reprezentatív kastélyában Hitlerrel tárgyalt. A Führer hangos szemrehányásaival és vádjaival szemben a szövetségesi hűség egyik bizonyítékaként a magyarok háborús áldozatvállalását hangsúlyozta. A honvédség addigi veszteségét 146 000 halottban és 30 000 sebesültben határozta meg, egyben kijelentette, hogy „beszámítandó még a zsidó munkaszolgálatos zászlóaljak harminchatezer főnyi összvesztesége” is.

1943 áprilisában újabb munkásszázadokat szállítottak a keleti frontra és a megszálló erőkhöz. Ebben a hónapban máig emlékezetes, gyalázatos merénylet történt Kijevtől nyugatra, az ukrajnai Dorosicsban. Itt egy kolhoz épületeiben, istállóiban katonai kórház működött. A magyar katonák lezárták a súlyosan beteg, zömmel tífuszban szenvedő munkaszolgálatosok szállását és az épületet rájuk gyújtották. Többeknek sikerült az égő épületből kimenekülniük, irgalmatlanul legéppuskázták őket. Megközelítőleg hétszáz-nyolcszáz munkaszolgálatost öltek meg.

A munkaszolgálatosokból közben egyre többen szovjet hadifogolytáborba kerültek. Voltak, akik egységeiktől a gyötrelmek elől óriási kockázattal megszöktek. (A fronton elég volt, ha valakit szökési kísérlettel meggyanúsítottak. A folytatás hadbíróság, azonnali agyonlövés volt. Egyes alakulatoknál bevett gyakorlatnak számított a tizedelés is.) Még többen voltak, akik a voronyezsi áttörés után kerültek a Vörös Hadsereg fogságába. A szovjet táborokban nem tettek különbséget a fogságba esett harcoló katonák és a munkaszolgálatosok között. Egyformán ellenségnek számítottak.

A szovjet fogságban a zsidókkal való bánásmód más foglyokkal azonos volt, ami nagyon meglepte a magyar zsidókat. Érthetően enyhítést vártak, valamiféle pozitív megkülönböztetést, ami elmaradt. Sokszor őreik nem is értették, mit akarnak? Milyen alapon, milyen jogon? Ahogy a front közelében vagy a hadműveleti területen elfogott vagy átállt zsidó munkaszolgálatosok, a korábban menedéket kereső átszökött zsidók csalódása totális volt.

A fogolytáborokba kísért munkaszolgálatos arra hivatkozott, hogy származása szerint zsidó. Ha az asztal másik oldalán zsidó kihallgató tiszt volt, „próbaképp” jiddisül szólt hozzá. Abban a percben a magyar zsidóval megint baj volt, mert – a kelet-magyarországi, ortodox zsidók kivételt képeztek − nagyon keveset tudtak jiddisül. Ha nem beszéli ezt a nyelvet, miért adja ki magát magyar zsidónak? Mi oka van a szovjet katonai hatóság „megtévesztésére”? Egy másik – sztereotip – orosz állásfoglalás pedig így hangzott: „Ha valóban a mi oldalunkon állnátok, akkor nem panaszkodnátok, hanem ezt bizonyítanátok. Kétszer annyi munkával segítenétek a közös ellenségtől elpusztított szovjet haza újjáépítésében!”

Sokan bemondták, hogy származás szerint magyar zsidó vagyok, román, szlovák, erdélyi stb. zsidó vagyok. Egy ideig a fogolykartonokra ezt írogatták az orosz hadifogolytáborokban, aztán megunták. Végül csak zsidót írtak, a bejegyzéssel lezárták az ügyet. Bizonyos pontoknál, amikor hazaengedés volt, mégis történt megkülönböztetés. Leginkább a korábbi lakhely szerint. A románt például előbb hazaengedték, mint az erdélyit, és ennek is megvolt a maga oka, ha igazán a dokumentációt erről nem is ismerjük.

Az eddigi kutatások alapján – a visszaérkezett zsidó munkaszolgálatosok háború utáni beszámolóit vizsgálva – 126 nagyobb fogolytáborra találtunk adalékot. Karélia 254/4. sz. lágerétől egészen Vorkutáig, vagy Vorkutától a kínai határhoz közeli Taskentig bizonyítható nyoma van a volt magyar munkaszolgálatosoknak. Ezen a téren forrásunk főként a Deportáltakat Gondozó Bizottság (DEGOB) jegyzőkönyvei és a Zsidó Hitközség kiadásában megjelent Új Élet újság egykorú közleményei voltak. Az utóbbiban megjelenésétől fogva még 1947 őszén, de 1948 nyarán is kisebb információkat közöltek szovjet hadifogolytáborokban élő magyar zsidó munkaszolgálatosokról. 1948 júliusában, Kalinyinban, Kirovobadban, Ufában, Cseljabinszkban, Kirovban, Harkovban, Moszkvában és Krasznouralszkban tartózkodó foglyokról adtak hírt.

Több visszatért magyar zsidó emlékezésében helyet kapott, hogy voltak a szovjet lágerekben zsidó orvosok, egészségügyiek, akik próbáltak a magyar és más zsidóknak valamiképp segíteni. Főképp olyképpen, hogy empátiával, emberségesen viselkedtek. Ugyanakkor nagyon féltek az NKVD-től (szovjet belügyi hatóság, megbízottai mindenütt jelen voltak). Csak titokban mertek valamit tenni, tanácsot adni.

A volt magyar munkaszolgálatosok közül sokan világosan látták a lényeget, hogy gyötrelmeikért nem az orosz vagy általában a „szovjet” nép a felelős. Hamar felismerték, hogy a tábori kényszermunka a sztálini torz rendszer része, apparátusa pedig a rezsim vakbuzgó kiszolgálója. Ők voltak, akik megemlékeztek az orosz lakosság együtt érző emberségéről.

A háború után a Szovjetunióban-fogságban tartott zsidókról alkalmanként a magyar sajtóban az Új Élet lapjain adtak hírt. (Eltúlzott számok, nagyságrendek is napvilágot láttak.) A HM Veszteségi Alosztálya 20 000-30 000-re becsülte a munkaszolgálatos foglyok számát. Domonkos Miksa, a Pesti Izraelita Hitközség titkára 1946. október 28-án 25 000 zsidó hazahozatalát sürgette. Meggyőzőbb adatot jelent számunkra a 8 617 zsidó nevét tartalmazó lista, melyet később a foglyok családtagjai állítottak össze és Moszkvába, az Antifasiszta Zsidók Szövetségének továbbítottak. (A hozzátartozókat keresők túlnyomó része budapesti volt.)

1947 januárjában Magyarország moszkvai követe, Szekfű Gyula, tárgyalt a magyar hadifoglyokról, köztük a zsidókról a neves szovjet íróval, Ilja Ehrenburggal. A történész-követ a magyarországi hangulat következményeként nagyszabású hazaszállítás tervével próbálkozott.

1947. január 14-én Szekfű Budapestre küldött beszámolójában a fiaskót érzékeltette. Kénytelen volt megállapítani, hogy az Ehrenburgtól hallottak alapján a kigondolt akciónak egyelőre nem sok eredménye lenne. Talán más úton kell kerestetni a munkaszolgálatosokat, mert ezen a téren az Antifasiszta Zsidók Szövetségének lényegesebb befolyása nincsen. (A sztálini gyanakvás és a terror később lekaszálta ezt a szervezetet is.)

Így történt, hogy az orosz frontra vezényelt magyar zsidó munkaszolgálatosok egy része a szovjet fogságból csak évek múlva, néhányan 1953-ban vagy még később, 1956 kora nyarán vergődtek magyar földre vissza.