A Kisdiófa utcai vegyesbolt nyolc órakor nyitott. Egy órával később, mint a vegyes boltok, amelyeknek igyekezni kellett kiszolgálni a reggel munkába indulókat. A munkás népség korán vásárolt, korán és keveset. Fenákel Fábián már hajnalban fogadta a sarkalásra váró cipőket, hogy mire a gazdájuk hazavergődik a munkából, az agyonjavított lábbeli új sarokkal, kisuvickolva ott várja az ablakpárkányon. A városi boltos, amilyen Fenákel Lajos volt egy darabig Pesten, megengedhetett magának egy kis lazaságot, a környéken lakó nagyságák vagy a cselédeik akár kilencig is elhúzták az időt, csak akkor indultak friss zsemléért, tejért a Kisdiófa utcai vegyesboltba. Addigra persze a padló felsöpörve, vizes nyolcasokkal föllocsolva, a portéka elrendezve, a kifli, zsömle sorba rakva várta a reggelihez készülődő asszonyokat. De volt olyan kuncsaftja is Fenákel Lajosnak, aki délben jelent meg egy bögre tejért, hozzávaló vajas kifliért, amit eleinte a közeli irodában fogyasztott el ebédre. Jött naponta, szikrázó fekete szemére leeresztette sűrű szempilláját, kivillantotta gyöngy fogait, és kacéran megkérdezte: Ugye nem adta el az utolsó friss kiflijét Fenákel úr? A boltos addigra köpenyt váltott, hófehér, zörgősre keményített köpenyében meghajolt a kisasszony előtt, és azt felelte: Kegyednek még éjfélkor is lesz friss kiflije, ha úgy kívánja. A kisasszony szája elé kapta hosszú ujjú, finom kezét, amit egy monogramos pecsétgyűrű díszített, és trillázva fölnevetett. Jaj Fenákel úr, maga mindig viccel. – Maga meg mindig gyönyörű – suttogta a boltos, és elpirult a saját merészségétől. Az ifjú hölgy belebújt a tejes bögréjébe nem tudta, merre nézzen, merre forogjon. Neki még ilyen bókot senki se mondott. Nem is mondhatott, mert Rózsikára a tizenkét évvel idősebb bátyja vigyázott, szigorú szemmel figyelte, ki sürgölődik a húga körül, erős őrizet alatt tartotta, nehogy kettesben maradjon valami hintáslegénnyel. Afelől nem volt kétsége, hogy ez a sok lenyalt hajú, kiöltözött fiatalember mind hintáslegény, semmi mást nem akar, csak az ő szép, ártatlan jóhiszemű testvérét lealacsonyítani. Még azzal a megfontolt, szemüveges rabbi növendékkel se tett kivételt, akinek jelenléte nem zavarta, ha néha bekopogott hozzájuk, s akivel Rózsika szívesen váltott volna szót testvéri ellenőrzés nélkül. Szólni nem szólt, az ő családjukban nem volt divat a koedukáció, még a zsúrokon is elkülönültek a lányok a fiúktól, legföljebb tangózás közben nézhettek egymás szemébe, de Rózsika bátyja olyankor is megjegyezte: mit szemezel te a Sternberg fiúval, egyáltalán nem hozzád való. A rabbi növendékre ugyan nem tett megjegyzést, de ott meg a fiatalember tartózkodott attól, hogy a rokonszenvét kinyilvánítsa. Szóval Rózsika ilyen bizalmas bókot a boltostól kapott először. Nem csoda, ha rászokott a tej-kifli ebédekre, és minden délben megjelent a Kisdiófa utcai vegyesboltban, és a bögre tejet se lötyögtette az irodáig, hanem ott helyben fogyasztotta el Fenákel Lajos boltjában. A boltos egy kis barátságos sarkot alakított ki neki, kockás abrosszal letakart hokedlivel meg a raktárból előkerült székkel, még csészealjat is talált a bögre alá.
Fenákel Lacit fokozatosan felbátorították Rózsika mindennapos látogatásai. Háromnegyed tizenkettőkor már le nem vette a szemét a fali óráról, mennyi az idő segéd úr, tudakolta kétszer is a segédtől, hátha a fali óra rosszul mutatja az időt. A segéd körülményesen fölhajtogatta az inge ujját, odavitte a csuklóját az ajtóhoz, hunyorgott, mintha rövidlátó lenne, úgy mondta lassan tagoltan. Nálam mindjárt dél, de siet az órám három percet. Az inas felröhögött a pult mögött, se ő, se a segéd nem titkolta, látják ők pontosan, mi készülődik a főnök úr meg az irodista kisasszony között.
Amikor a környékbeli sadhen, aki össze szokta hozni a fiatalokat, benyitott a boltba szemes kávéért, Laci óvatosan kérdezgetni kezdte, ismeri-e ezt a világszép Rózsikát, Kasztner úr irodájából? Hogyne ismerte volna. A sadhen azért sadhen, hogy minden eladó lányt és minden partiképes fiatalembert ismerjen. A Latzkó Móric lánya, itt laknak a Dob utcában. Jó család, rendes család, de nincsen villájuk a Svábhegyen. Laci annyit morgott: nekem sincsen. És eszébe jutott a kérvény, amit tegnap adott postára az adóhatóságnak, és amiben alázatosan folyamodott, hogy a megállapított adó mértékét csökkenteni szíveskedjék. A sadhen megérezte a közeledő nász illatát, és gyorsan hozzáfűzte: azért az éhhalál nem fenyegeti a famíliát.
A boltos akkor elhatározta, hogy illedelmes körkörös mozdulatokkal megpróbál a szép Latzkó lány közelébe férkőzni. Egyszer megkínálta selyemcukorral. Rózsika – ingerlő gömbölyűségei is felhívták rá a figyelmét – szerette az édességet. Némi tétovázás után belenyúlt a stanicliba. Másodszor Fenákel úr sósperecet ajánlott fel a vajas kifli helyett, és elfelejtette felszámolni az árát. Ráadásul a sós perec nem tartozott az árukészletébe, külön vásárolta a közeli Hoffer pékségben. Rózsika észrevette a turpisságot, és kezét a háta mögé rejtve huncut mosollyal megjegyezte: hisz maga nem is szokott sós perecet árulni, Fenákel úr. A boltos elkomolyodva felelte: nem is árulom, csak kínálom. De ezzel a próbálkozással felsült, Rózsika a fejét rázta, és kisietett az üzletből. Csakhogy nem barátságtalanul rázta a fejét, és Fenákel úr figyelmét ez se kerülte el. Legközelebb már egy kis beszélgetés is alakult közöttük, kitudódott, a boltos vidéki fiú, az édesanyját gyakran látogatja Endrődön. Rózsikáról meg azt lehetett megtudni, itt lakik öt sarokra a vegyesbolttól, elvégzett két osztályt a kereskedelmi iskolából, és Strasszer úr irodájában helyezkedett el, amit azóta se volt oka megbánni. Fenákel Laci nagy merészen fagylaltra invitálta meg a kisasszonyt Leikó Ignác cukrászdájába, de ezt Rózsika határozottan visszautasította, és megmagyarázta a boltosnak, neki a bátyja felügyelete nélkül nem szabad fiatalemberekkel találkozni. A boltos csodálkozott: egy önálló keresettel bíró hölgy ennyire elzárkózik a külvilágtól? Rózsika nem válaszolt, de az arcán átsuhanó árnyékból arra lehetett következtetni, ezzel a szigorú rendszabállyal ő se ért egyet. Azt se árulta el, van azért olyan fiatalúr, akinek látogatását nem tiltja Latzkóék illemkódexe, de ő is csak testvéri felügyelet mellett válthat szót a gyöngy fogú, szikrázó szemű kisasszonnyal. A mindig gondolataiba merült rabbi növendék azonban, sóhajtotta volna Rózsika, éppen nem töri kezét-lábát, hogy vele elbeszélgessen. Ha nagy ritkán megjelent náluk, akkor is inkább a bátyja számára volt mondanivalója, őt csak ritkán és felületesen méltatta a figyelmére. Mindez nem tartozott Fenákel Lacira, ezért Rózsika tovább hallgatott. Szívesen eldicsekedett volna a komor tekintetű rabbi növendéknek, lám itt egy fiatal úr, aki csak arról álmodik, hogy őt meghódítsa. Mert ezt a selyemcukor kínálós, sósperecet ajánlgató, fagylaltra invitáló helyzetet a legszigorúbban nevelt úrilány se érthette félre.
A sadhen árulkodott vagy a kuncsaftok közül valaki fecsegte el Latzkó Mórnak, hogy a lánykája naponta megfordul a Kisdiófa utcai vegyesboltban? Mindenesetre egyik délután kövérkés, jól megtermett fiatalember állított be Fenákel Lajos üzletébe, odalépett a boltoshoz, és bemutatkozott. Latzkó László vagyok − mondta határozottan, egy kis fenyegetéssel a hangjában. Én meg Fenákel Lajos. Mivel lehetek szolgálatára? A húgom szokott önnél vásárolni, jegyezte meg a vendég, Úgy tudom, itt költi el az ebédpénzét. Lehetséges, felelte a boltos, mintha erőltetnie kellene a memóriáját, hogy az említett kisasszony képét felidézze. Talán nem felelt meg az áru minősége? Latzkó úr elbizonytalanodott. Ilyesmiről nincs tudomásom. Vagy a kiszolgálással elégedetlen? – aggodalmaskodott tovább Fenákel Lajos. Nem kérem, krákogott zavartan Latzkó László. Csak körül akartam nézni. A húgom nagyon fiatal és tapasztalatlan. Erre szeretném figyelmeztetni. Latzkó úr megállapította, a vegyesbolt tulajdonosa nem valami tejfölös szájú suhanc, nagyjából egyidősek lehetnek. Attól se tartott, hogy házasember, aki könnyelmű kalandot keres felnőttnek alig mondható fiatal lányoknál. Magának se tudta megmagyarázni, mért érez bizalmat ez iránt a rendezett öltözetű, jól fésült férfi iránt, de megkönnyebbülve felsóhajtott, és indulás előtt a kezét nyújtotta. A boltos az ajtóig kísérte, a felé nyújtott kezet megszorította, és csöndesen – segéd, inas meg ne hallja – annyit mondott: tőlem ne tessék félteni a kisasszonyt. Az én környezetemben semmi rossz nem érheti.
Hét végén, amint a sábesz elhagyta a nappali világot, Fenákel Laci felült az éjszakai vonatra, és sok-sok órán át zötykölődött Gyomáig. Világos reggel lett, mire még hosszas gyaloglás után megérkezett Fenákel Fábiánné endrődi házához. Beszélnünk kell, mondta komolyan. Fenákelné tekintetes asszony tejeskávét, cimetes kalácsot készített egy tálcára, és beinvitálta a fiát a kisszobába. Komoly beszélgetést nem lehet a konyhában elvégezni. Mondjad, fiam. Laci félretette a tálcát a tejes kávéval meg a cimetes kaláccsal, az ő mondanivalójához nem illett a vasárnapi reggelizés. – Nősülni szeretnék édesanyám.
Így is történhetett. Biztosan nem tudom. Nem voltam ott.