In memoriam Apámnak
Anyámnak
Gyurinak − társamnak, kritikusomnak, szakértőmnek
Annának, Márknak − olvasóimnak
A Fekete Nagymama
(részlet)
Gyerekkoromból maradt meg bennem a késő délutánok kékes-szürke hangulata. Ez összefonódott messziről szűrődő hangokkal, játszó gyerekek kiáltásaival, nevetéssel, amelyek a szomszédos házak udvarából úsztak felém. A füstöt árasztó kémények, a kopott szürke falak és a Síp utca, a Kazinczy- vagy a Wesselényi utca valamelyik házának udvarában játszó gyerekek zsivaja. A Dob utcai háznak, amelyben laktunk két udvara volt.
Azon a napon korábban értem haza az iskolából. Hosszan tartott az út hazáig. Kalandoztam az ismerős utcák, házak, boltok között, elidőztem a moziplakátok előtt. Betértem egy fűszerüzletbe, két fillérért stollwerkot vettem. A megszokott kép jóleső biztonságot nyújtott. Minden egymáshoz közeli dologban – a Meteor mozi egy Dob utcai átjáróban, szinte karnyújtásnyira a Klauzál tér, majdnem mellette a Kazinczy utcai iskola, ehhez közel a Weiss pék műhelye − valami sajátosat láttam, amelyet összekapcsoltam akkori álmaimmal. Már ebben az időben a környék mélyen belém ívódott. Az itt élők, a bolthajtások, a szárnyas kapuk, a moziplakátok és az utca illatai jelentették kisiskolás korom világát. Ez a kép maradt meg bennem később is, a hazavezető nyüzsgő utcáról, ahol játszottam és meséket hallgattam. Történeteket és a felnőttek között a titkokat kerestem. Álmodoztam, örültem és szomorkodtam.
A Klauzál téren az egyik üzlet előtt egy kis macska állt és rám nézett. Egyik kezemmel a nővérem kezét fogtam, a másikkal észrevétlenül felvettem a macskát, az pedig csöndben maradt. Angéla csak otthon vette észre, hogy nálam van a kis macska. A szüleim, főként a papa állatszeretők voltak. Mégis először ki akarták dobni. Nem engedtem. Váratlan ötletem támadt a cica megmentésére. Egy házban laktunk a Fekete Nagymamával, mi a második emeleten, ő a földszinten. Leszaladtam a macskával, ő rendszerint lakása előtt ült − ami az udvarról való bejáratot jelentette a fodrászműhelyébe –, s egész délután imádkozott imakönyvvel a kezében. Kihez, miért imádkozott, nem kérdeztük.
Fekete Nagymama azt szerette volna, ha a fia, a papa, vallásos lányt vesz feleségül. Papa viszont a mamába lett szerelmes. Az én szüleim, meg Berta, az anyai nagymamám nem tartották a vallást. Talán ezért is neheztelt a Fekete Nagymama ránk is, jóllehet sokszor megkínált bennünket süteménnyel. A macska nyomban megtetszett neki. Átkarolta hosszú, csontos kezével, a világos szőrű cica pedig az ölébe gömbölyödött, és máris elaludt. Facku névre kereszteltük a macskát és évekig a nagymamánál lelt otthonra. Ragaszkodott hozzánk is, de mindenkinél jobban ragaszkodott a mindenkit elutasító, szigorú nagymamámhoz. Abban az évben múlt ki, amikor elköltöztünk. A Fekete Nagymama ekkor már nem élt. Amikor a nagymama meghalt 1933-ban, akkor láttam a papát sírni. Ült az alkóvban és zokogott.
Facku idejében még be-bejártam a parányi lakásba. Fekete Nagymama – nevét Angéla nővéremtől kapta − mindig talpig feketében, az elmaradhatatlan fekete kendővel ült a félhomályos sarokban. Csend vette körül, és ez a némaság beburkolt engem is, még a ház jellegzetes hangjai sem jutottak el hozzánk. Rendszerint érdes hangon kiabált, békésebb pillanatokban folyó beszélgetések során pedig mindenki helyett válaszolt. Nagymama aszott arcán éles redők futottak össze, átható tekintettel fordult felém.
– Hányadikba jársz most? – kérdezte.
– A Kazinczy utcai elemibe járok, másodikos vagyok – feleltem. Azt már tudtam, rég nem követi, ki, hol tart éppen az iskolában. Igyekeztem egy engem jobban izgató, felnőttes dolog felé terelni a figyelmét.
– Régebben nagyapa is itt lakott?
Ezzel a kérdéssel papát is folyton nyaggattam, de rendre kitért előle. Hosszú hallgatás érkezett a sarokból. Szaggatott, kopogó hangon kezdett beszélni. És én feszülten figyeltem Fekete Nagymama történetét.
– Valaha régen, sok-sok évvel ezelőtt Lembergben mentem férjhez egyházi módon, de Rozdotban születtem. Még nagyon fiatal voltam ehhez a házassághoz, de az akkori szokásokon túl, a szüleim könnyíteni akartak a család nélkülözésén. Mindenáron szakmát szerettem volna tanulni. Apám nem ellenezte, bár ezt kevés lánynak engedték meg akkoriban. Lembergben egy fodrásznál tanultam ki a mesterséget. Josef Fried sok történetet ismert, tele volt tervekkel és álmokkal. De maga volt az Ígéret Földje. Mielőtt valóra válhatott volna valami elhatározásából, máris előállt a következő ötlettel. Amilyen gyorsan fűzte fel nyaklánccá az álom-gyöngyöket, az olyan gyorsan el is pattant. Így nem Josef Fried lett a nagyapád. Galíciában a napról-napra való élet, a bizonytalanság, a pogromok és a levertség kéz a kézben jártak. Emiatt sok szegény és tudatlan ember merészkedett ki a nagy ismeretlenbe. Egy ismerős családdal érkezetem ide, egyenesen a Dob utcába. Josef Fried pedig újra megnősült. Ám még Lembergben elhagyta két gyerekét és második feleségét is. A nagy háború előtt azután egy rövid időre Budapestre jött, végül Amerikába utazott. Azóta sem hallottunk róla. Hiábavaló a papád levelezgetése a lembergiekkel.
Az estébe nyúló árnyak, nagymama elkalandozó, szemrehányó tekintete, kendőbe csomagolt, szálfa termete, sarokban gunnyasztó madárra emlékeztetett. Ropogtak a csontjai, miközben körülményesen felemelkedett, hogy valami harapnivalót készítsen. Halvány, világos színű teát ittunk, fogatlan szájában cukrot cuppogtatott. Engem kiszikkadt, apró lekváros süteménnyel kínált. Facku nesztelenül átsétált a szobán és a lábunk között settenkedett.
– A nagyapádat nem ismerhetted – szólalt meg ismét egykedvűen, szinte szenvtelenül – még jócskán a születésed előtt meghalt, de akkor már nem én voltam a felesége. Merdi Adolf is a monarchia legszegényebb vidékéről, Bukovinából jött. Fiatal fodrászsegédként került Budapestre és nálam dolgozott az üzletben. Beállított egy hallgatag, magas fiú, aki túlságosan megbízott az emberekben. Beleszerettem és megszületett a papád. Sokszor becsapták, akiket barátainak, jótevőinek gondolt. Odaadta kevés holmiját, pénzét, ám visszaadni elfelejtették. Egyszer alaposan pórul járt, mert akiknek hitelezett megléptek előle.
És Fekete Nagymama most az én vékony, hevesen felcsattanó, akarnok, csupa szív, állítólagos nagyapámról beszélt nekem:
– Tudott bókolni a vendégeknek, sőt a nőkkel különösen szót értett. Énekelt is az üzletben az emberek szórakoztatására, olykor utánozta a törzsvendégeket. Nahát, a nők… Elszerette az a nálam fiatalabb.
Mesélt a nagymama, néhány dolgot azonban elhallgatott. Helyszínek és udvarlók tekintetében kanyargós történetét nem komor, és nem is derűs színekkel festette meg. Néha, ott, ahol saját maga is elégedetlenül tekintett vissza életére, javított egy kicsit. Finomabb fonalból szőtte a sorsát mozgató szálakat. Nekem ugyanis hivatalosan nem létezett nagyapám, az egy szem fiának pedig nem volt törvényes apja, volt viszont egy féltestvére.
Emlékezetemben összemosódott az a néhány év, amikor rendszeressé váltak a szeptemberi születésnapi családi ebédek. Ilyenkor a mama kitett magáért. Pontosan tudta, hogy papa az édesanyjának szeretne a kedvében járni, azzal, hogy a mi, alig nagyobb lakásunkban ünnepeltük Józsit. Azon a kora őszi napon, amely jellemzően megmaradt bennem, a sápadt napsugár a nyitott ablakon keresztül melegítette fel az egybegyűlteket. Részt vettek papa barátai is, Diamant Aló és Oszkár, valamint Pollák Miklós, aki csodaszép feleségével, Ernával jött az ünnepeltet köszönteni. Pollákék Fekete Nagymamának szánt hatalmas rózsacsokorral állítottak be. Kihúztuk az ebédlőasztalt. A különleges alkalmakra fenntartott fehér abrosszal és porcelán étkészlettel terítettünk. Az asztal dísze, két nagyobb gyertyatartóban lobogó gyertya emelte az ünnep hangulatát. A gyerekek egy kisebb asztalnál fértek el, de Józsi nem ült mellénk. Mi is távolabbról, az asztal alól szemléltük őt, valamiért kihagytuk a közös játékokból.
A születésnapokat mégis szerettem. Mama ilyenkor sokféle ételt készített, amelyek között Fekete Nagymama kedvencei, libakocsonya, aranyleves, töltött kiske és diós hal feltétlen szerepeltek. Amikor az elmaradhatatlan földig érő fekete ruhában nagymama és Józsi megérkezett az áttetsző, sárga húsleves, a benne úszkáló gyűszűtésztával már az asztalon gőzölgött. Józsi az egyik, nagymama a másik asztalfőn foglalt helyet. Fekete Nagymama átható, kétkedő pillantását lassan körbehordozta először az ünnepivé varázsolt szobán, majd a terített asztalon. A jelenlévőket nem méltatta különösebb figyelemre. Józsin kívül nem igen érdekelte más, még saját családtagjai sem. Akiktől azért elvárta a törődést és figyelmet. A virágcsokrot minden elismerés nélkül, kegyesen elfogadta.
– Nem régen ettünk Józsival, úgy elteltem. Egy falatot sem tudnék lenyelni – szólalt meg vontatottan, már-már affektáló hangon. Mama a nagymamának címezve rögtön megjegyezte:
– Nem félek attól, hogy a dióval töltött csuka ne fogyna el, csak utána hozom a sültet.
Egy pár falatot tessék enni ezekből a könnyű ételekből!
A család már vígan falatozott, Józsit sem kellett külön ösztökélni. Mohó, élvezettel falta a töltött kiskét, amelyet mama különösen finoman készített, ugyanis a töltelékhez libamájat is kevert. Ekkor papa az édesanyjához fordult. Szükségét érezte, hogy biztosítsa a felől, hogy ebben a házban az étkezésre vonatkozó hagyományos vallási szabályok elsődlegesek.
– Anyuka nyugodt lehet, Annus minden előírást betartott, egész héten készült a mai napra. Legalább a körtekompótot kóstolja meg.
– De, ha egyszer nem bírok, hiába!
Körülötte vaskos viccek csattantak, zajos beszélgetések folytak. Sorban elfogytak a finomságok. Mama hozta a teli, és vitte az üres tálakat. A felnőttek jóllakottan dohányoztak és erős törökös kávét ittak. Az asztal alól kenyérdarabkákkal céloztuk meg Józsit, aki báthennek képzelve magát, mókamesterré lépett elő. Grimaszokkal utánzott minket, gyerekeket és a leghangosabb nagybácsit, Manót. De kijutott papa barátainak is. Manó bácsi közelről ismerte mindennapjainkat. Előrebocsátotta, a kivételes fenséges étket, hosszan tartó nélkülözés fog követni.
Csakhogy ebben a vidám, felhőtlen hangulatban Pollák Miklós Diamant Oszkárra mutatva megjegyezte:
– Nem gondoltam, hogy ezen a szép születésnapon egy börtöntöltelékkel fogok egy asztalnál ülni.
A Diamant fivérek, Oszkár és Aló egyszerre ugrottak fel, ordítva:
– Te rohadt galíciai!
Erna szikrázó szemekkel kiabálta:
– Te mersz pólisizni, aki Máramarosszigetről jöttél ide!
Aló az asztalon átnyúlva ököllel Miklós arcába sújtott, aki eldőlt, mint egy gipszgólya. Miután vérző orral feltápászkodott, segítségért akart szaladni. A Klauzál tér hírhedt verekedőjét Rózsási Artúrt kívánta hívni. Róla mindenki tudta, hogy bérben űzi a bunyózást. Előfordult, hogy megbízóját is helybenhagyta, mert nem fizette ki az előre kialkudott összeget. Egyébként Artúrt becsületes fiúnak tartották, megtette, hogy a verés után levette megbízója óráját, megbecsülte az értékét, és a megbízási díj és az óra értékének különbözetét visszaadta. Hogy miért kellett Rózsásiért szaladni, azt akkor sem értettük. Mi gyerekek mindenestre egy süteményes tálat leemelve az asztalról visszahúzódtunk búvóhelyünkre. Hogy végül is a botrány nem fajult tovább Fekete Nagymama közbelépésének köszönhető. Szeméből szúrós szikrákat lövellve papára kiáltott:
– Szóval, ezek a te barátaid! Lehet, hogy a te gyerekeid igen, ám, az én Józsim nincs hozzászokva a közönséges beszédhez. Gyere fiam! – húzta Józsit a karjánál fogva kifelé.
Józsira átragadt a dobálózási kedv, és mintha szántszándékkal tenné, papát találta el. Később félreérthetetlen hangok kíséretében, elviselhetetlen bűz ülte meg a szobát. Néhányan a gangon szívtak friss levegőt. Miközben Józsi után szellőztettek, Manó bácsi jó étvágyat kívánt. Az ebédet mindenki befejezettnek tekintette. Mama fáradtan roskadt le egy székre. Ekkor hallottuk Fekete Nagymamát ismét megszólalni:
– Na, jó eszek egy kis húslevest, meg libakocsonyát. És adhattok abból a töltött csukából is. Megkóstolom azt a macesztortát is, ja és a végén kompótot.
Papa és mama összenéztek. A vendégek nem annyira értették, mint a szüleim és mi gyerekek: Fekete Nagymama újra előadott színjátékát láttuk. Az évenként ismétlődő rituáléval kívánta magára vonni a figyelmet, fiától és családjától több törődést kikövetelni. Talán a telibe talált kenyérgalacsin is megtette hatását, no meg Fekete Nagymama iménti, csakis papának címzett megjegyzése. Papa csúfondárosan tréfásabb vizekre evezett.
– Neked az egész törött tányér, vagy csak egy darab cserép jutott belőle? Végül is hányszor törött el az a tányér nálad? – szegezte a nem idevágó, viszont érzékeny témát érintő kérdéseket mamájának.
Ám, Fekete Nagymamát nem lehetett holmi humorral jobb kedvre deríteni. Igazított egyet a kendőjén, komótosan feltolta magát a székből, zord pillantást vetett a szobára. Rideg, bosszús hangon újra rákiáltott a fiára:
– Mindig egymagam boldogultam! Na hiszen a férjem! Egyáltalán miért fontosabbak neked a Friedék Lembergben, mint az itteniek? Különben rendes fiú volt a vőlegényem. Itt én vagyok az úr az üzletben, neked is kenyeret adok! Józsi mamája meghalt és három testvére maradt még árván. Talán az fáj neked, hogy felnevelem? − sorolta egyvégtében dühödten.
Lassan hűlt le a kora őszi délután. Fagyossá vált a szobában megrekedt levegő. Játék közben megállt a kezünk a levegőben, Józsi mozdulatlan bohóccá dermedt. A felnőttek veszekedése függőben maradt. A régi sérelmeket hordozó botrányt most egy másik, kedélyüket nem kevésbé borzoló, szintén a távoli múltból eredő homályos titok fedte el. A féltve őrzött rejtély esetleges megfejtése csigázta izgalomba a társaságot. Fekete Nagymama saját eljegyzésén tört-e el az a bizonyos tányér valaha, vagy más menyasszony tányérjából csak egy darab cserép jutott neki. Ez ugyanis egyáltalán nem volt mindegy. Az utóbbi esetben a cserépdarab például önmagát beteljesítő jóslatként működhetett volna később. Igazi menyasszonyként állhatott Merdi Adolf mellett a hüpe alatt, ha egyáltalán eljutottak odáig. Vagy már jóval korábban közbelépett Józsi mamája Rachmann Katalin. Emlékszem papát mennyire sértette, hogy a mamája a születésnapi ebéd emelkedettebb pillanatában kezdett kiabálni. Ünneprontó barátaira valamiért nem haragudott.
A második emelet „vonzerejét” az egyik lakásban található nyilvánosháznak, engedély nélküli kuplerájnak köszönhette. Az ott történtek gyakran meglehetősen zajosaknak bizonyultak. Az egész ház tudott róla, gyerekek, felnőttek egyaránt. Tudtuk, mit jelent az a nyolc-tíz nő, akik jókedvűen, vagy kiabálva, veszekedve jöttek-mentek. A nők között volt fiatalabb, idősebb, csúnya, szép, kövér, sovány, és mind erősen ki volt festve. Nagy forgalmat bonyolítottak. Az „élet” főképp délután és este zajlott ebben a lakásban, amelyet egy idős házaspár bérelt. Mindez nem lett volna különösebben feltűnő, de a helyzetet komplikálta, hogy az egyik első emeleti lakásban is működött egy kisebb, hasonló intézmény. Nem volt olyan jól szervezett, mit a második emeleti, kevesebb nő, kevésbé zajosan szórakoztatta itt a vendégeket. Az első emeleten lakott a háziúr fia, Elemér, aki állítólag szobrász volt, de a nőkből élt. Gyakran megesett, hogy az első és a második emeletiek közötti konkurenciaharc nyílt háborúvá fajult. Számos alkalommal felhangzott a lépcsőházban valamelyik második emeleti lány kiabálása, amikor Elemér „barátnői” férfiakkal jöttek.
– Mássz le róla te amatőr frankica!
Az első emeletiek sem maradtak adósok.
– Fogd be a szád te bárcabitorló! Foglalkozz a sanghaji nénikéddel!
A viszálynak akkor lett vége, amikor egy este a rendőrség kiszállt a második emeleti nyilvánosházba. A bajt nem a lányok közötti, gyakran tettlegességig fajuló viszály okozta. Ez már megszokottá vált. A botrány abból keletkezett, hogy a férfiak, távozásuk után, az utcán vették észre, hogy eltűnt minden pénzük, cigarettatárcájuk az órájukkal együtt. Egy ilyen bejelentést követően a kerületi kapitányság erkölcsrendészeti részlege vetett véget a második emeleti nyilvánosház működésének. Az idős házaspár és a lányok a toloncházban kötöttek ki. Ezzel megszakadt a két nyilvánosház közötti háború is.