Megemlítettem ifjú Balogh Istvánt. Kapcsolatom vele már több, mint egy évtizede született, amikor még középiskolásként megjelentette „Tótkomlós zsidósága” című, tudományos igényű monográfiáját. Jól emlékszem, hogy elámultam és fellelkesedtem a számomra oly kedves városkáról írt könyv megjelenésekor, és szívem teljes melegével köszöntöttem a gyermek-szerzőt, aki ebben a munkában többek között az én Iczkovits dédapámnak is emléket állított. A monográfia megjelenésével a fiatal Balogh István páratlanul gazdag kutatói, írói tevékenysége indult útjára és a kezdeti sikereket az évek során, több kimagasló eredmény, esemény követte. Kettőnk ismeretségéből pedig meleg barátság született, amelyre igazán büszke vagyok.
Csodálatomat, nagyrabecsülésemet nehéz kifejeznem.
Balogh István a Békés megyei Tótkomlóson született és ott is élt szüleivel, amikor éppen nem a tanulmányait folytatta Budapesten.
Dédszüleim, Iczkovits Lipót és Zelda a tótkomlósi zsidó temetőben nyugszanak.
A Népszabadságban Tanács István írását olvashattuk, amelynek címe „Vogel bácsi története” volt, alcíme pedig „Egy gimnazista, aki a tótkomlósi zsidók múltját kutatja”:
„Amikor a tótkomlósiak ma bemennek a központi orvosi rendelőbe, nem tudják, hogy hatvan évvel ezelőtt abban a helyiségben húsz ember zsúfolódott össze egy szál rongyban, és várta, hogy mi lesz vele. Aztán vagy túlélték, vagy nem. A mai rendelő épülete akkor az Iczkovits-féle gépkereskedésé volt – ott alakították ki a gettót.
A félig magyar, félig szlovák származású tótkomlósi ifjabb Balogh István mondja ezt, aki még ma is csak 17 éves. Hétköznapi életében Balogh Pisti ő, harmadikos gimnazista, aki azonban három év adatgyűjtő munkájával könyvet írt a szülővárosában élt zsidók történetéről, és nemsokára nyomdakész lesz újabb monográfiája a Békés megyei zsidók sorsáról. A fiúnak hetedikes korában meghatározó élménye volt a találkozás Vogel Miklóssal, az utolsó tótkomlósi holokauszt-túlélővel, aki a halála előtt hat hónapon át mesélte, amit tudott, amit átélt és ez elindította a fiút múltkutató elhivatottságában.”
2007-ben, amikor „Békés békétlenség” címmel a 420 oldalas következő kötete megjelent, a szerző még csupán a 21. életévében járt és a budapesti Zsidó Egyetem és Rabbiszeminárium hallgatója volt. Még nem volt zsidó, de már azzá akart lenni.
A könyvből a tudomány szellemisége, a lélek, a szív melege árad. Szerzője HETVEN településről szerezte be adatait, HARMINCHÉT zsidó temetőt járt be, megkereste a templomokat és a különböző helységek volt zsidó lakosainak leszármazottait. Ifjú éveinek ez a hatalmas munka adott tartalmat. Vannak települések, ahol csupán 20 zsidó élt, de van, ahol ennél kevesebb is. Minden elképzelhető szálon végigment, mindent aprólékosan és hitelesen vizsgált meg. Velem is kutatásai során került kapcsolatba.
A hatalmas munka eredményét műfajilag a tudományos szinten megírt Soá-emlékkönyvek közé sorolhatjuk.
Megható történetek, elbeszélések olvashatók a könyvben. Mondhatnánk azt is, hogy a történelemtudomány eszközeivel készült ugyan, de a szív, az együttérzés melege sugárzik minden sorából.
Azt mondják, hogy Földünkön 36 cádik, igaz ember él, akikért tulajdonképpen a világ áll. Talán a könyv szerzője is közöttük van?
A „Békés békétlenség” előszavát tanára, Dr. Schőner Alfréd professzor jegyezte, akinek szavaiból szeretet és elismerés hangzott, amikor sok sikert kívánt tehetséges és fiatal tanítványának.
A szerző a Békés megyéből elhurcolt és meggyilkolt áldozatok emlékének, a túlélőknek és leszármazottaiknak ajánlja könyvét, valamint mindazoknak, akiknek van szülőföldjük és otthonuk. Célja nem a siker elérése, hanem hogy hiteles Soá-történelmet tanítsanak a Békés megyei iskolákban.
Mint egyszerű tollforgató, csodálattal adózom a sok utánajárásért, a valódi történetek precíz leírásáért, amelyeket a könyv tartalmaz. Arra gondolok, hogy például hogyan lehetett beszerezni, illetve tanulmányozni egy 80 évvel ezelőtti újságot, amelyben a dédapám által alapított cég autóit és gépeit hirdeti? De megemlíti unokabátyámat, Iczkovits Uzit is, akinek 1940-ben sikerült Izraelbe mennie, és aki az angol, majd később az izraeli hadseregben magas rangú tisztként szolgált.
Ezt a szívvel-lélekkel megírt könyvet lapozom újra és Dávid fiam szavai jutnak eszembe: „Tollamból kicsordult soraimat papírra vetem, és szívem vérével pecsételem…”
Ritkán születik hasonló dokumentációs és mégis olvasmányos munka. Remélem, hogy úgy a Jád Vásém, mint más illetékes körök is felfigyelnek a könyv értékére!
Soraim legyenek az elismerés, a hála cseppjei a tengernyi érdemért…
***
A kötetben publikált írások közül szerénytelenül a dédapámról szóló fejezetből idézek, akinek tótkomlósi sírját – a többi sírral együtt – Balogh István látogatja.
Ebben a fejezetben egy részlet is olvasható Iczkovits Terka naplójából, amelyben dédszüleim frigyéről emlékezik meg, és amelynek tartalmát már megosztottam olvasóimmal, de most is büszkén elevenítem fel újra:
„Lipót dédapánk egy brisz milán látott egy nagyon bájos, szőke, karcsú leánykát, és hát megszeretni egy pillanat műve volt. Miután mindketten hazatértek, szívükben a bimbózó szerelem érzésével várták a találkozást.
Senki sem merte ajánlani a csinos gazdag építésznek a falusi kis árvát, aki édesanyjával Komlóson két keze munkájával gyűjtötte a hozományát. A kislány neve Zelda (ő lett a dédanyánk). Már akkor a szegedi (nagy árvíz utáni) építkezés vége felé haladt. Az épületeken már asztalosok dolgoztak, és Lipót boldogan számolta a hónapokat, amikor a munka befejeződik. Szép összeggel rendelkezett már. Hazautazott szüleit meglátogatni (Makóra), és beszámolt szépen sikerült vállalatáról. Kifizette apjának, Ábrahámnak a tartozását, de mert az nem akarta elfogadni fiától, Lipót a húgocskájának, Rivkének szép kelengyét vásárolt, és egy takarékkönyvbe is szép összeget tett be. Apját sok ajándékkal látta el, templomuknak Széfer Tórát íratott, amit Szukkotkor bandérium zeneszó mellett chupa alá vittek.
Visszatért Szegedre, hogy a vállalt munkát elvégezze. Szüleinek elmondta, hogy Zeldát, a szegény özvegyasszony lányát veszi el feleségül. A szülők szívesebben vették volna, ha jómódú családba nősül. De… beleegyeztek. A jól végzett szegedi építkezés után visszatért Lipót Makóra, és húsvét hálemajdkor eljegyezte Wéber Efrajim árváját, Zeldát. Ünnep után megtörtént az elszámolás. Szeged város díszes oklevelet adott Lipótnak, és ünnepséget rendezett a jól végzett munkáért.”
Iczkovits Lipót a dédapám – Juda Árje, akinek nevét egyik unokám őrzi.
Három leányát, közöttük nagyanyámat családjaikkal éppen a szegedi téglagyárból deportálták…
Nagymama mesélte, hogy meg is mondta az őket kísérő csendőröknek, hogy kár volt édesapjának a szegedi árvíz utáni építkezésekben oroszlánrészt vállalnia…
***
Visszatérek a még mindig csak harmincéves Balogh Istvánra (1986-ban született!). A két nagysikerű könyv megjelenése után 2008-ban a Jád Vásém külföldi történelemtanároknak rendezett tanfolyamán is részt vett, és azokban a napokban, és itt Jeruzsálemben még szorosabbra fűztük a baráti kapcsolatunkat, mintha egy új unokát kaptam volna ajándékba!
Később újabb kutatásba kezdett: az 1889-ben született, méltatlanul elfelejtett magyar zsidó költőnő, Láng Ida írói hagyatékát tanulmányozta.
A vésztői fakereskedő családból származó Láng Ida Eperjesen és Nagyváradon tanult, majd az 1900-as évek legelején kezdett írni. Alkotásai egy fiatal nő vallomásai az őt érintő, érdeklődő világról, aki mesterien rejti verseibe zsidóságát és mély érzéseit. Költeményei, regényei, tárcái és kritikái külföldi, budapesti és vidéki lapokban jelentek meg. Ismert műgyűjtő is volt. 1933-ban rendes tagja lett a Gyóni Géza Társaságnak. 1944 elején még megjelenhetett utolsó verseskötete, a Tündöklő híd, amely azonban már nem kaphatott elismerést, mert a beteg költőnőt bevitték a vésztői gettóba, majd állapotának romlása miatt a békéscsabai kórházba szállították. A deportálás előtti napokban, a gyűjtőtáborban halt meg 1944 júniusában.
Balogh István és Virág Emese szerkesztésében 2011 márciusában jelent meg a Láng Ida összes fennmaradt versét, publicisztikáját tartalmazó kötet „A tündöklő híd nyomában” címmel.
***
Balogh István Tótkomlós és egész Békés megye zsidóságának emlékét következetesen és elkötelezetten őrzi. A fentebb említett publikációkon kívül, a különböző tematikai kiállítások és emlékünnepségek szervezőjeként is találkozhatunk a nevével. Ilyenkor mindig meghívót küld izraeli barátainak – így nekem is. egyik, talán 2013-as levelére a következő üzenetet juttattam el neki:
Én, a tótkomlósi Iczkovits Lipót dédunokája és Iczkovits Juliska unokája aki –családomból egyedül –, megmenekültem Auschwitz poklából, a magam és meggyilkolt szeretteim nevében a Teremtő áldását kérem Tótkomlós városára, ahol minden évben megemlékeznek testvéreinkről.
Schnapp Lea (Jeruzsálem, Új Kelet)