2019. 1. szám » Frideczky Katalin: Rotyó

Frideczky Katalin: Rotyó

Rotyót mindenki utálta. Az igazi nevén csak a tanárok szólították, nekünk csak Rotyó volt, a bűzgörény. Amikor a többiek jó, ha zsíros kenyeret vittek uzsonnára, Rotyó aktatáskájában banán, meg téliszalámis szendvics lapult. Először neki volt golyóstolla az osztályban. Állandóan rágógumit rágcsált, amit mi csak hírből ismertünk. Öltönyben járt iskolába, háromrészes öltönyben! Arca sebhelyes volt a korai borotválkozástól, és bűzlött a pacsulitól. Rotyó politikai újságírónak készült. Mi azt sem tudtuk, hogy az mi fán terem, ő meg annak készül! A történelmet, azt nagyon tudta! Ezért is utálni kellett. Amikor a tanár valami vérfagyasztó kérdést tett fel, és az osztály egyöntetű hallgatásba burkolózott, ő angyali nyugalommal föltette a kezét, és megadta a helyes választ. Mit megadta! Kifejtette! Értekezett róla!

Millió módját eszeltük ki a kínzásának. A fiúk lökdösték, elvették a tízóraiját, széttépték a füzetét, célbadobóst játszottak drága körzőjével, tolltartóját a WC-tartályba dobták, elgáncsolták a tornaórán…stb…stb.

Rotyó előttem ült a padban. Egy nap gyönyörű bőrzakóban jelent meg. Nem álltam meg, hogy a hátára ne firkáljam: HÜLYE (de legalább ly-nal, ha az ötlet elcsépelt is). Rotyó semmin nem sértődött meg, bárgyún vigyorgott a rovására elkövetett otrombaságokon. A szeretet egyfajta megnyilvánulását vélte felfedezni bennük, és nem tett le arról, hogy közénk valónak tartsuk. Egyszerűen nem hagyta magát kiközösíteni. Beállt a fiúk közé focizni, amin persze megint röhögni kellett. Rotyó, a teknőckeretes szemüvegével, öltönyben és hegyes orrú cipőben, amint buzgón rohangál, és cselez, mikor már rég nem nála van a labda, és nem veszi észre magát! Nevetséges!

Rotyó apja diplomata volt. A legdrágább cuccokat hozta neki külföldről, amikkel fiacskája, persze, azonnal elhencegett az osztály előtt. Még az se zavarta, ha az értékes holmik közprédává lettek, és percek alatt megsemmisültek. A pad alatt pornóújságokat nézegetett, és nem átallotta azt hazudni, hogy volt már dolga nővel! Nahiszen…!

Rotyó is cigarettázott titokban a WC-ben, de nem ám Munkás-t szívott, mint mi, hanem aranyszipkás, illatos egyiptomi szivarkákat. Vastag pecsétgyűrűt hordott, és mindenkit külföldi kalandjaival, titkos üzleti manővereivel, állítólagos kémkapcsolataival traktált. Ez hülye! Ahelyett, hogy sírna valahol egy sarokban, amiért mindenki utálja, észre se veszi, és csak vigyorog, és igyekszik! Rotyót nem lehetett megalázni, szinte kéjjel kínálta fel magát céltáblának: – Ide lőjetek!

Egy időben furcsa szokás ütötte fel a fejét a hangadó nagyfiúk körében: – Heil Hitler-rel köszöntötték egymást. Hülye móka volt, kicsit mindenki érezte, hogy ez viccnek már erős, de azért lelkesen lendítgették a karjukat, és nagyokat röhögtek. – Heil Hitler! Heil Hitler!

Mint egy jelszó, úgy hangzott. Aki kimondja, közülünk való. Rotyó nem mondta ki. Ez egy idő után feltűnt.

– Mi van, bűzgörény, nem tudsz köszönni? – állt elé a hatalmas termetű, túlkoros Kaiser egy reggel. Rotyó elpirult, és éppen azon volt, hogy kikerülje a százkilós behemótot, mire már a többiek is odatornyosultak: – Köszönj szépen a bácsiknak, Rotyó! Anyukád nem tanított jómodorra? Rotyó zavartan heherészett: – Ugyan, fiúk, ne hülyéskedjetek!

De a fiúk már nem tudtak leállni. Egyre fenyegetőbben nyomultak köré. Vérszag volt a levegőben. Először csak egy apró fülest kapott, amitől a teknőckeretes szemüveg lerepült az orráról, aztán már a többiek is öklözni kezdték. Rotyó egyik ütéstől a másikig lengett, mint egy rugós tekebábu. A lába megroggyant, szája sírásra görbült, amikor valaki a hóna alá nyúlt, és megemelte a karját. Rotyó hitleri pózba merevedve állt, vaksin pislogott, arca maszatos volt az orra vérétől. Mögötte ott sziszegett a kórus: – Na, mondjad szépen!

Rotyó megszólalt: – Heil… Hitler.

Elengedték. Rotyó összeesett, mint egy rongy. Attól kezdve nem bántottuk. A náci köszöntés sem hangzott el többé. Kerültük egymás tekintetét.

Keretbe, a 2. oldalra:

Minden ember „más”. Az egyik szőke, a másik barna… Erről eszembe jut egy kísérlet, melyet tán Angliában végeztek kisiskolások körében. A tanító néni kijelentette, hogy – a tudomány mai állása szerint – a szőke és kékszemű gyerekek okosak, jók és szépek, a barnák ezzel szemben buták, rosszak és csúnyák. Nyomatékul megkülönböztető jelet tett a barnákra.

A szőke gyerekek ettől kezdve – felsőbbségük tudatában – lenézték, csúfolták, bántalmazták, kirekesztették a barnákat.

Ez a kegyetlen játék mindaddig folyt, míg a tanító néni elő nem állt azzal, hogy tévedett, mert a dolog épp fordítva áll. Egyúttal a szégyenbélyeget átrakta a szőkékre.

A gyerekek közötti viszony egy csapásra megfordult, az eddigi kirekesztőkből megbélyegzett lett.

Minden ember „más”. Az egyik zsidó, a másik nem… Vagy mégis?

A témába vág Arthur Miller zseniális regénye, a Gyújtópont, mely arról szól, hogyan lesz az ötvenes évek Amerikájában egy enyhén antiszemita átlagpolgárból – a szemüvege miatt (!), mely „zsidós” külsőt kölcsönöz neki – zsidó, annak minden ódiumával.

Az első példára visszatérve: a tanító néni végül is megkegyelmezett a gyerekeknek, és megérttette velük, hogy nem a hajszín dönti el, ki a jó, és ki a rossz…

Miller hőse nem volt ilyen szerencsés. Neki, akarva-akaratlanul, identitást kellett váltania, a zsidókkal sorsközösséget vállalva. Az akkori tanító néni nem is kegyelmezett.

Miért meséltem el mindezt? Hát csak azért, hogy bánjunk csínján a bélyegekkel, mielőtt rásütnénk embertársainkra, netán egész népekre, mert lehet, hogy egy ki tudja, milyen ideológia nevében – tudtunkon kívül –, már a hátunkon virít a jel. Mely szerint éppen mi vagyunk kiselejtezésre kiszemelve.

#

.