Jegyzetek az 1Korintusi 11,4.5.10.14-15 rabbinikus hátteréhez
Nem tudunk határozott választ adni arra a kérdésre, hogy az időszámításunk után az első században a zsidó férfiak fedett- vagy fedetlen fővel jártak-e? A gyakorlat sokszínű volt. Rabbi Jehósuá (kb. 90) szerint általános volt az, hogy nyilvánosan a férfiak fedett fővel jelentek meg, miként az asszonyok. Genesis Rabba 17 (12a): „(Egyszer megkérdezték Rabbi Jehósuát:) Miért jár a férfi fedetlen fővel, az asszony pedig fedett fejjel? Ő így válaszolt: Az ok azonos, egy bűnnek az elkerülésére, mellyel szégyellnék magukat az emberek előtt. Ezért jár befedett fejjel az asszony, (mert ő hozta a bűnt a világra).”
Az asszonyoknak befedett fővel való járása általános gyakorlat volt, ugyanígy a férfiaknak pedig a fedetlen fővel. Nedárim 30b: „A férfiak gyorsan befedik a fejüket, aztán gyorsan leveszik a fejfedőt, az asszonyok azonban mindig befedik a fejüket, a gyerekek pedig mindig fedetlen fővel járnak.” A gyakorlat szerint tehát a férfiak kedvük szerint egyszer fedett, máskor fedetlen fővel jártak, a fiúk pedig rendszerint fedetlen fővel. Tehát úgy látszik, hogy ebből nem jött létre semmiféle határozott jellegű hagyomány. Ez valószínű lehet Palesztinára.
Lehetséges azonban, csak Babilóniában létezett a fedett fő olyannyira, hogy a házas férfiaknak ez volt az ismertetőjegye, mint amennyire a fedetlen fő a nőtleneké. Kiddusin 29b: „Rab Chiszdá (+309) dicsérte Rab Huná előtt (+297) Rab Hámnunát (kb. 290), mint egy jelentős személyiséget. Valaki azt mondta neki: Amikor ő hozzád jön, küld el hozzám. Amikor eljött, látta (Rab Huná Rab Hámnunát), hogy nincs rajta kendő (turbán a fején). Így szólt hozzá: Miért nincs kendő rajtad? Ő így válaszolt: Azért, mert nem vagyok házas. Ekkor (Rab Huná) elfordította az arcát és azt mondta: Nézd, most nem láthatod az arcomat, de mégis tudod, hogy házas vagyok!”
Palesztinában a férfiak a fedetlen fejet a szabadság szimbólumának is tekintették, és pontosan ezért fektettek rá hangsúlyt – különösen a törvénytisztelő férfiak -, hogy soha ne mutatkozzanak fedetlen fővel, és ezzel mutassák mindenki felé, hogy mindenkor Isten hatalma és az istenfélelem az, ami rajtuk uralkodik. Targum Onkelos Exodus 14,8: „Az ÚR megkeményítette a fáraó szívét, és Egyiptom királya üldözte Izrael fiait, mert Izrael fiai fedetlen fővel jártak. A Targum Judicum 5,9-ben ezt olvassuk: „Debóra így prófétált: Elküldettem, hogy Izráel írástudóit dicsőítsem! Amikor veszély volt, nem hagyták abba a Tóra követését, és most dicséretes, hogy a gyülekezet házában fedetlen fejjel (mint szabad férfiak) ülnek, és tanulják a Tóra szavait és az ÚRat dicsérik és magasztalják!”
Előfordult az is, hogy pl. egy köztiszteletben álló férfi a tiszteletlenség és a szemtelenség jelét láthatta abban, ha egy alacsonyabb rangú fedetlen fővel közelített hozzá. Kiddusin 31a: „Rab Huná ben Jehosuá (kb. 350) mondta: Nem megyek négy könyöknyit sem fedetlen fejjel. Azt mondta: A Sechiná időzik a fejemen!”
A Kiddusin 33a pedig ezt hagyta ránk: „Rábiná (kb. 420) ült Rabbi Jirmejá Difti előtt. Ekkor jött egy férfi fedetlen fejjel. Ő ezt mondta: Milyen vakmerő ez az ember!” Ugyanezen az alapon mások éppen a tisztelet és alázat jelének tarthatták a fej lecsupaszítását.
Ilyen egymásnak ellentmondó álláspontok mellett nem alakult ki egy egységes gyakorlat. Valószínűleg a többség azt a szabályt követte, amelyet később Rabbi Jochánán (†279) gyakorlataként hagyományoztak tovább, hogy ti. télen turbánnal fedték be fejüket a hideg miatt, nyáron pedig fedetlenül hagyták a forróságban. Beráchót 2,4c: „Rabbi Jochánán télen feltette a fejére (a turbánnal) együtt (a fejre és kézre való tefillint), de nyáron, amikor nem fedte be a fejét (turbánnal), csak a kézre való tefillint vette fel.”
Miként a zsidó férfiakat az első században nem kötelezte hagyomány arra, hogy a mindennapokban fedett fővel járjanak, úgy nem volt kötelezettségük arra sem, hogy vallási és istentiszteleti alkalmak során Isten előtt fedett fejjel jelenjenek meg. A régebbi háláchá csak azt írta elő, hogy a férfi ne lépjen csupaszon Isten színe elé, ezért a „Semá Jiszráél” recitálásakor be kell takarni a mezítelenséget és ima közben mellkasig befedni magát. Beráchót 2,14: „Amikor valaki meztelenül áll valahol vagy dolgozik, be kell, hogy takarja magát szalmával vagy valamivel, hogy a „Semát” kívülről elmondja. Valaki azt tanítja, hogy nem dicséretes dolog meztelenül állni, hiszen amikor Isten az embert megteremtette, nem meztelenül teremtette meg, amint írva van: „Akkor felhőbe öltöztettem, és sűrű homállyal takartam be.” (Jób 38,9). Tehát, amikor egy ruha betakar vagy egy bőr a csípődet befedi, imádkozhatod a „Semát”, de nem imádkozhatod így el (a Tizennyolcas áldást), amíg a szívedet (melledet) is be nem burkolod.”
A fejnek imádkozás közbeni betakarásáról nincs régi tudósításunk. Kétségtelen azonban, hogy a szigorúan törvénytisztelő körök törekedtek arra, hogy ebbe az irányba fejlesszék tovább a vallási szokásokat. Az előző időszakból vették át azt a szokást, hogy a gyászoló (Ezékiel 24,17.22; Mikeás 3,7) és a leprás (Leviticus 13,45) a bajszáig eltakarva üljön. Ezt az előírást a háláchá eleinte azokra is kiterjesztette, akiket valamilyen okból kiközösítettek.
A farizeusok (cháver) testvéri-szövetségét, pl. a tisztasági törvényeknek, illetve a tizednek a pontos betartására hozták létre. A János evangéliumban olvassuk (7,47.49): „A farizeusok ezt mondták: Az a népség azonban, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!” A farizeusok pl. önként vállalták, hogy az ország általános szükségállapota idején bizonyos böjtnapoknak az eredménytelen letelte után a gyászolóknak és a kiközösítettek szokása szerint, magukat eltakarva üljenek Isten előtt, amíg az ég meg nem könyörül a népen. Táánit 14b: „(Egy eredménytelen legutóbbi gyülekezeti böjtnap után) nem üdvözölték egymást (a farizeusi) testvérek csoportjához tartozók, és a Törvényben tudatlan embereket (ám háárec), akik köszöntötték őket, ugyan válaszoltak az üdvözlésükre, de elfordított arccal, beburkolták magukat és búsan ültek, mint egy megátkozott kiközösített, mint akit Isten eltaszított (de jótékony módon), amíg Isten meg nem könyörül rajtuk.”
Minden ilyen esetben azt akarja jelenteni az Isten előli magunkat való eltakarás, hogy az ember fájdalommal és gyásszal átérzi Istennek büntető kezét. Ez azonban nem csak ilyenfajta magatartásra korlátozódott. A szigorú törvénytisztelők a rabbinikus tudósokkal az élen elkezdték alkalmazni ezt – az önmaguknak Isten előli eltakarását – más alkalmakkor is. Így eltakarták magukat imádkozáskor.
Avót d’Rabbi Náthán 6 (3c): „Nákdemon (Nikodemus) ben Gorjon (kb. 80) ment a tanházba, és beburkolta magát és így állt az ima alatt.” Márk 12,38 szerint „Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni!” Beráchót 7,11d: „Rabbi ben Chillá ben Abba (kb. 320) mondta: Egy ember befejezve az étkezést, csendben állt és mondta az áldást (amit az asztali étkezés után mondanak), állva evett. Egy (másik) ember ülve evett, így leült és mondta az áldást. (Ismét egy másik) ember, evés közben telepedett az asztalhoz, beburkolta magát és elmondta az áldást. Ha így tesz az ember, akkor hasonlít a szolgálattevő angyalokhoz, amint írva van (Jesájá 6,2): „Szeráfok álltak mellette, hat-hat szárnya volt mindegyiknek, kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, és kettővel repültek.” Beráchót 51a: „Tízféle serlegre mondandó áldás van: Kötelezve magát… a beburkolásra (az asztali áldásra).” Rab Ási (kb. 300) pl. egy kendőt tett a fejére (és elmondta az áldást).
A zsinagógai előimádkozás alkalmával is befedték a fejüket. Befedték a fejüket bírósági ítélkezésnél (Rós Hásáná 17b), fogadalom feloldásánál (Sábbát 10a), beteg meglátogatásakor, és befedték a fejüket várva a szombat bejövetelét is (Sábbát 12b).
Az imaköpeny (tállit) lepelként is szolgált, amely elég hosszú és bő volt, hogy elrejthessék benne teljes testüket a fejükkel együtt. Önmaguknak eltakarása most már más jelentést hordozott, mint más esetekben. Azt akarták kifejezni, hogy az imádkozó, így pl. a bíró tudatában vannak Isten jelenlétének, ebben biztosak és ezért alázattal és tisztelettel eltakarják előtte magukat. Sábbát 25b: Rab Jehudá (+299) és Rab (+247) mondta: Ez történt Rabbi Jehudá ben Elájjal (kb. 150): Szombat bejövetelének estéjén hozott egy ember meleg vizet, hogy megmossa az arcát, a kezeit és a lábait, betakarta magát és leült egy szövetre, melyen cicit-ek (szemlélőrojtok) voltak (így várta a szombatot), és így hasonlított a Seregek Urának angyalához. Sábbát 119a: „Rabbi Chániná (kb. 225) állt és betakarta magát szombat bejövetelének estéjén, és ezt mondta: A szombat elé, a király elé akarunk menni!” A szövegben a sábbát egy nőnemű formában áll: a királynő. Sábát Hámálká, vagyis Szombat-királynő itt a menyasszony képét veszi fel, akit a „vőlegénye”, a zsidó nép fogad péntek este örömteli szívvel.
Innét eredhet az a szokás, hogy ha nem volt imaköpeny, akkor legalább a fejüket takarták be. Kevés írott forrásunk van erről, de úgy tűnik, hogy a IV.sz. elején már széles körben elterjedt volt a fedett fejjel való imádkozás.
Pesziktá 77a: „Én népem…mért bántasz? (Mikeás 6,3). Rabbi Berákhjá (kb. 340) mondta: (Helyzetünk) hasonló ahhoz, mint amikor egy király parancsot küldött a városnak. Mit tettek a város emberei? Kezükbe vették, majd lábaikra álltak, kitakarták a fejüket, reszkettek és remegtek. Így beszélt Isten is Izráelhez: A Semá imádkozása az én parancsom, de én, nem terhellek titeket azzal, hogy álljatok fel a lábaitokra és úgy imádkozzatok, és takarjátok ki a fejeteket, amikor otthon vagytok, amikor úton vagytok, amikor lefeküdtök, és amikor felkeltek.” (Deuteronomium 6,7). Tehát a Semá imádság recitálása e szövegekben úgy jelenik meg, mint ami magától értetődő, hogy fedetlen fejjel történt.
#