A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján kezdődött meg a hazai zsidóság gettóba zárása. Pokorni Zoltán kezdeményezésére, a középiskolákban, minden évben ekkor, április 6-án emlékeznek meg a holokausztról.
Vajon autentikus-e, hogy a magyarországi emléknapon mi Kálmán Imrére, a vidám és a színes operettvilág koronázatlan királyára emlékezünk? Vajon összefér-e a gyásszal, a magyar zsidóság legnagyobb emléknapjával a MENSCH Alapítvány rendezvénye? Mert önmagában az, hogy valaki zsidónak született, nem lehet érdem! A kérdés és az arra adandó válasz azonban ennél bonyolultabb.
Amikor a holokausztra emlékezünk, akkor a pusztításra gondolunk. Az 1920-as numerus claususra, azaz 1939. évi IV. törvényre, „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozására”, az 1939-es honvédelmi törvényre, mely önmagában is képtelen ötletként megteremtette a fegyvertelen honvédelmi szolgálat jogi státuszát.
Emlékezünk az 1941. évi XV. törvénycikkre, „a házassági jog módosításáról és a házassággal kapcsolatos fajvédelmi rendelkezésekről”, melyben megtiltották a zsidók és nem zsidók közti házasságot, „fajgyalázásnak” minősítve a házasságon kívüli nemi kapcsolatukat. Aztán emlékezünk a zsidók gettóba zárására, a tömött vagonokra, továbbá magára Auschwitzra, Birkenaura, Majdanekre, Treblinkára és más haláltáborokra. Ezek az ember által megvalósítot földi poklot jelentették. Tobzódott a gyűlölet, a gyilkolás, a zsidók kiszorítása a társadalomból; ez lett a megalázás, a kirablás ideje. Emlékezünk. Ez a folyamat átfogta a világunkat, és ne csupán a német megszállásra, a 600 ezer ember kitervelt meggyilkolására gondoljunk.
Emlékezünk a pusztításra, de mindarra is, ami ezáltal elpusztult. Magára az életre. A magyar felvilágosodásban, az iparosodásban, az építészetben, a kultúrában, az ország fejlődésében mindig fontos szerepet játszó magyar zsidókra, azokra is emlékezzünk! Akik fontosak voltak saját kortársaiknak, akik olyat alkottak, ami fontos lett az egész világnak: emlékezünk a magyar városi kultúra olyan tüneményes jelenségére, amivé az operett vált – Kálmán Imre jóvoltából.
Zsidó dolog-e a kabaré, a kuplé vagy maga az operett? Igen, ez volt Budapest sajátos városi folklórja. Így született meg a fővárosi magyar szellem, a városiasodás. Igen, ez részben zsidó jelenség volt, jóllehet együtt a sváb, a nyugati kultúrával. De maradéktalanul magyar!
Jól tesszük-e, ha kihúzzuk magunkat, amikor eszünkbe jut Kálmán Imre zsidósága? Mert világos, ő máshogy volt zsidó, mint Kiss József, az egyik legnagyobb magyar zsidó költő. De vegyük észre, a magyar társadalom történetében ő is szerves része volt a zsidó asszimiláció történetének. A történelemben zsidónak voltak kénytelenek lenni mindazok, akiknek ez az asszimilációs folyamat nyomot hagyott az élet- és a családtörténetükön. Akár akarták, akár nem. Kálmán Imre is ilyen ember volt. Ez a történelmi korszak hozta el a szabad értelmiségi pályákat a zsidóság számára, és tette sokukat művészekké.
A „könnyű műfaj” nehézségei feltűnően sok zsidót vonzottak. Talán az asszimiláció során eltűnő korlátok vezettek a fékezhetetlenül kirobbanó kreativitáshoz, a folyóként áradó szemtelenséghez, s talán a „zsidó lélekben egyként erős és összefonódó irónia és szentimentalizmus”. Szerb Antal is erről a kettősségről írt, hogy miért alakult úgy a kabaré, az operett sorsa, ahogy alakult, és miért vált mindez nem kis részben az asszimiláns zsidók révén egy modern, kozmopolita nagyváros sajátos népművészetévé.
Szerepet játszott ebben a szomszédos Bécs is. Ez tagadhatatlan. És ezt a Bécset kellett aztán Kálmán Imrének – Hitler elől menekülve – elhagyni. Öregedő éveit, ahogy előre megsejtette, az Atlanti-óceán másik partján, „túl az Óperencián” élte le. Ő már az aranykorában megénekelte, igen, lesz idő, amikor „túl az Óperencián” lehetünk csak boldogok…
Most, 2019-ben talán már más a helyzet. Kálmán Imre műve, amíg világ a világ, megmarad az operettszínpadokon! És megmarad valami belőle Budapesten, Közép-Európa immár utolsó olyan nagyvárosában, ahol jelentős létszámú zsidó közösség éli sokszínű életét. Megmarad Kálmán Imre harsány derűjének öröksége. Kérdés, hogy a Csárdáskirálynő derűje mögött nincs-e ott, a nagybőgőbe ugró, cintányéros, cudar világ, illetve az elkeseredett mulatozások közepette, vajon nincs-e ott egy kitörni készülő tűzhányó peremén zajló eseménysor? És miközben a XXI. század peremén azt érzékeljük, hogy megbolondult körülöttünk az egész földteke? Vagyis vigyáznunk kell, hogy a történelem nehogy megismételje önmagát!
Amikor a MENSCH Alapítvány Kálmán Imrét most posztumusz emlékdíjjal tünteti ki, mi, pesti zsidók, kicsit átértelmezhetjük az asszimiláció történetiségét. És büszkék lehetünk arra, hogy egy magyar zsidó az egész világ számára alkotott életet megszépítő, örökértékű remekműveket. Legyen áldás a díjazott emlékén!
*