A maffia-irodalom telis-tele van legendákkal. Mítoszokkal, talányos történetekkel, sok-sok bűnténnyel és romantikával. Ahányan írnak róla, annyiféle a história, elmaradhatatlan bűntettekkel. A maffia nem úszik rózsaszínben. Ezúttal mégis előkotrunk valamit, ami, ha nem is szépíti, de nem is festi át a tablót. Olyan adalék mégis, amely árnyalja kissé egy igen híres zsidó maffiózó profilját. Barátjának, Lucky Lucianónak is szentelünk pár mondatot. Az árnyalást tekintve főleg Meyer Lanskyról esik szó, eredetileg az Amerikában kimondhatatlan nevű, fehérorosz (bjelorusz) születésű Mayer Suchovlinszkijról van szó. Személyéhez ama valós esemény kötődik, hogy Manhattanben összeverekedett német származású fasiszta szimpatizánsokkal és bandatagokkal, és elkergette őket a fennhatósági övezetükből. Ezt a javára könyveljük el, ha mást esetleg nem is lehetséges, de hát a karakterében felismerhető valamelyes antifasiszta érzelmi alapállás; ez mellette szól.
Lansky Suchovlinszkij története, sablonos módon, a világra jöttével kezdődött 1902-ben, az akkori fehérorosz Grodno városában. És a korabeli kivándorlási sémákban folytatódott. Hősünk még a tizedik életévét sem töltötte be, amikor családja 1911-ben, a sanyarú fehérorosz viszonyoktól iszonyodva, átszelte az Atlanti-óceánt és megvetette lábát az Újvilágban. A kis Suchovlinszkij így már amerikanizálódott világban növekedett. A gőzhajók ontották az európai és egyéb tájakról érkező bevándorlókat: oroszokat, fehéroroszokat, ukránokat, németeket, íreket, briteket, skandinávokat, a közép- és dél-európai embereket. No és persze az osztrák-magyar Monarchiából, még többet Itáliából; mindenhonnan a nyomor elől menekülő szerencsétleneket.
Kétségtelen tény, hogy a maffia keletkezése Szicíliára száll vissza. Már a római korban kezdődött, és az olasz egységet megteremtő piemontiakig terjedt. Az embereket vonzotta a szervezett bűnözés. Persze, a szegény normannokat, a spanyolokat, a franciákat is csábította a könnyű zsákmány. A latin időkben a rómaiak rablásokból fedezték a gabonaszükségletük javát, lerabolták a narancsligeteket, a gyümölcsültetvényeket. Ha idegen hódítók jöttek, a helyi urak maffiával védték szervezetten magukat.
A maffia ősi, eredeti formájában önvédelmi funkciókkal is bírt. Más urak maguk személyes javára és hasznára fordították az így összeállt csapatokat. Aztán a maffia vezérkarának elitje külön szervezkedett. Az újságíró, a kitűnő Gellért Gábor, aki a múlt század derekán több riport-utat tett Szicílián maffia-szakértővé képezte magát. A szó eredetét kutatva rokon hangzású arab kifejezésekre bukkant, értelmezésüket össze is foglalta „Maffia” című könyvében. (Kossuth Könyvkiadó, 1978.) Mint írta: a maafir egy Palermótól nem messze, Trapaninál megtelepedett arab törzs neve volt; a mu’afah védelmet, biztonságot, a marfa búvóhelyet, a ma fi’at árnyékos helyet, a maehfal gyülekező helyet jelent. A jelentéstartalmak mind-mind sugallnak bizonyos szervezkedési és titkos elveket. A mahias ellenben a szószátyárral azonos, ami a maffiózó szokásrendjétől és „erkölcsétől” teljesen elüt, nem illik a bevett magatartásnormákba. A maffiózók hallgatagok, némák, főleg, ha vállalniuk kellene viselt dolgaikat, és ugyanezt az „omertát”, a síri csendet, a félelmetes hallgatást várják el, követelik meg a környezetüktől. A szicíliai dialektusban az arab jövevényszavak gyakorisága alátámasztja Gellért oknyomozását, nem utolsósorban a maffia szervezeti felépítésére utaló jelentéstartalmakat, az írott és íratlan szabályokat, amelyek egyedülálló kohéziós erőt garantálnak a szervezetnek. Ezek a szabályok és hordozóik kerültek át Amerikába és hívták életre ugyan azt a mechanizmust, amely Szicílián oly hatékonyan érvényesült.
Az olaszok jelentős része Amerikában keményen dolgozott, félretett pénzüket hazautalták, hogy az otthon maradottaik ne halljanak éhen, vagy hogy a megtakarításaikkal – visszatérve – emberibb életet tudjanak folytatni. A védelmi pénzekből és más maffiás technikákkal szerzett jövedelmekből, a zsarolásokból, a prostitúcióból, az illegális kereskedelemből. A különböző bandákból, klánokból kiemelkedtek a nagymenő bűnözők. Közülük is kitűnt Lucky Luciano. Ő bizalmas, jó barátságba keveredett a zsidó Meyer Lanskyval.
Barátságuk korai ifjúságukban gyökerezik. Lucky Luciano, más néven Salvatore, Lanskynál nagyobb fiú lévén (1897-ben született), állítólag pénzt akart kicsikarni Lanskytól, de a bjelorusz-zsidó nem volt ijedős és ellenállt, ami imponált az olasznak és kegyeibe fogadta. Együttműködésük gyümölcsözőnek bizonyult. New York tengerparti mellékén, a Lower East Side-nak nevezett dokkok környékén hemzsegtek a bűnözők és tenyészett a gengszterizmus. A sok nehézfiú szervezeteinek „bizottságát”, már közösen, ők ketten alapították. Bámulatos gyorsasággal emelkedtek a bűn ranglétráján. A ’30-as évekre már kellő tekintélyt és befolyást élveztek. Ebben az időben verekedett meg a manhattani fasisztákkal, ami bizonyos talpraesettségről, bátorságról tanúskodott. Jellemző, hogy a Lucky Lucianónál hírhedtebb maffia-vezér, Al-Capone, elvesztve az ellene adóelkerülés vádjával indított pert, az ő bírósági elítélése után, Lansky jobbnak látta pénzét Svájcba menekíteni. Amikor anyagilag már biztonságban tudhatta magát, jóval óvatosabb volt.
Hiába hívták Salvatore Lucaniát „művésznevén” Szerencsés Lucianónak, többször is megjárta a fogházakat. Ő a sitten is ismert ember volt. A lucky jelző egyébként okkal ragadt rá, miután a rivális Maranzano-banda foglyul ejtette, megkínozta és egy fára akasztották. De ő holtnak tettette magát, egy odatévedő rendőr-járőr rátalált és megmentette az életét; ekkor kapta ragadványnévként a Lucky-t. Történetünk érdemi részében is, a második világháborús időkben, Lucky Luciano börtönben kuksolt prostitúciós leánykereskedelemért és a rovásán levő kábítószerkereskedelemért. Védője, egyébként egy fiatal, tapasztalatlan zsidó ügyvéd, Moses Polakoff – talán Lansky ajánlására – vágott bele Luciano védelmébe; azonban nem járt sikerrel: védencét életfogytiglannal felérő hosszú börtönre ítélték. A rács mögött töltött ideje belenyúlt a háborúba, 1943 periódusába, amikor az Egyesült Államok hadvezetését, többek között, a szicíliai partraszállás hadművelete foglalkoztatta.
A haditengerészeti hírszerzésnek tudomása volt arról, hogy a szicíliaiak által ellenőrzött New York-i kikötőkben, a közelbe merészkedő német tengeralattjáróknak, a mindenre kapható bűnözők üzemanyagot és élelmet adnak el. Ebben a szicíliaiak alkotta maffia keze könyökig benne volt. Meyer Lansky vezette be a haditengerészet titkosszolgálatát a kikötők világába. A US Navy emberei az ő javaslatára keresték fel a börtönben barátját, a rabot, és tőle tájékozódtak a szicíliai viszonyok felől. Lansky több vonatkozásban is biztathatta a hírszerzőket. Tudta, hogy barátját már semmi nem köti Szicíliához, egész családja Amerikában él, tehát a szicíliai partraszállás helyeslés Lucky részéről, már nincsenek pszichológiai korlátai. Továbbá jól ismerte Lucky kikötői, zömükben szicíliaiakból álló hátországát, akik – megalapozott feltételezése szerint – a jó szóra is támogatni fogják a hadműveleteket.
Lucky bizalmát elnyerendő Lansky és Polakoff tehát együtt tárgyalt a US Navy embereivel. A hírszerzők tájékozódtak a partraszállás legjobb feltételeiről, gördülékennyé tették a körülményeket. Helyi neveket tudtak meg, helyi kapcsolatokat.
A hitelesnek tartható maffiás szakirodalomban több szerzőnél is szerepel Szicília kéklő egén egy alacsonyan szálló amerikai katonai repülőgép. Ez a felderítő az 1943. július eleji partraszállás után öt nappal – még tartottak a harcok – tehát július 14-én, Villalba fölött, ott körözött Don Calogero Vizzini maffiafőnök házánál. És egy nagy „L” betűs sárga sálat dobott le, kódolt üzenetekkel az amerikai csapatok várható mozgásáról. Állítólag az üzenet azt a kérést is tartalmazta, hogy a csapatok haladását „barátilag” segítse Vizzini és a többi, Lucky által megjelölt maffiás „családfő”. Ők azután a mende-monda szerint egyengették is az amerikaiak itteni útját. Sok szicíliai származású és szicíliai tájszólásban beszélő katona szolgált az amerikai hadseregben. Az amerikaiak és a maffia közötti jó kapcsolat volt a sikeres és gyors szicíliai hadműveletek oka. Sőt, a katonai akciók befejeződésével, sok egyenruhást a közigazgatást kézbe vevő amerikai hadsereg előszeretettel alkalmazott a települések vezetésében. E maffiózók közül többen a háború után is pozícióban maradtak, de ilyen fejlemények feltehetően amerikai áldás nélkül is bekövetkeztek volna, tekintettel a maffia nehezen megrendíthető befolyására.
A maffia egyébként minden politikai rendszerben és valamennyi politikai hatalommal megtalálta a modus vivendit. A legsajnálatosabb ebben az, hogy Mussolini alatt, Mussolini előtt és utána a maffia struktúrái szilárdak maradtak, és ha nem is szabadon, de folytathatta üzelmeit; a politikai hatalmak többnyire képesek voltak belhatalmi egyensúlyt teremteni. A sziget társadalma, kivált Mussolini után, bénult volt, a hallgatás, az „omertá” az emberek többségét fogva tartotta, ami a maffiának a lehető legjobb volt: a hatalommal összejátszhatott, a társadalmat megfélemlítette. Az ország a kereszténydemokrata párt kezében összpontosult, és a párt felső szintű politikai vezetése ugyancsak együttműködött a maffiával. Ez odáig ment, hogy egyes helyi politikusok javasolták, hogy Szicília csatlakozzék az Egyesült Államokhoz, ahol különben sok szicíliai él. Ebben az esetben egyszer s mindenkorra megoldódhatna a sziget valamennyi problémája – gondolták naivan. Országos politikai síkon természetesen ellenezték ezt az abszurd elképzelést és a szeparatisták frontját meg is bontották. Nem titok, hogy a kereszténydemokrata párt szicíliai kapcsolattartója a maffiával Bernardo Mattarella volt, a jelenlegi köztársasági elnök, Sergio Mattarella édesapja. Később helyét az olasz politika egyik legnagyobb alakja, Giulio Andreotti vette át. Hogy mekkora változások mentek végbe időközben Itáliában – ezek részletezése nélkül – azt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a Mattarellák Bernardo utáni második generációja, az összetett társadalmi változások és a maffiaellenes harcok súlya alatt, minden kötelékét elvágta a maffiával. Egyik közvetlen kiváltó előzmény: Sergio testvérbátyját, Piersanti Mattarellát, a szicíliai regionális közigazgatás elnökét, 1980-ban a maffia megölette kísértetiesen hasonló koordináták között, miként két évvel korábban Aldo Morót, a vörösnek mondott álforradalmár brigádok végezték ki – állítólag a kommunistákkal tervezett alkuja miatt.
A kommunista párt 1991-ben, hét évtized után megszűnt, illetve egyes részlegeiben fölbomlott, más részlegeiben átalakult. Ez azért nem lehet feltétlen összefüggésben azzal, hogy két volt kommunista által irányított főhivatalig, Giorgio Napolitano köztársasági elnök – Sergio Mattarella elődje – irodáján alkalmazott egy tanácsadót, valakijük ott volt az anti-maffia parlamenti vizsgálóbizottság vezetőjének titkárságán. A zajló folyamatok másik fő vonása, hogy a bénult és megfélemlített szicíliai társadalom megelégelte a maffia szinte korlátlan hatalmát, továbbá a sorozatos gyilkosságokat, és különböző társadalmi, egyházi csoportok zavarosságait, és felvették a harcot a maffia ellen. Sokan az életükkel fizettek. A legmegrázóbb Giovanni Falcone vizsgálóbíró halála volt, aki működése során százával börtönözte be a corleonei klán nagyágyúit és végrehajtó gyilkosait; Falconét feleségével és testőrségével együtt robbantották fel a Palermo városa és reptere közötti útszakaszon.
Sorolhatnánk tovább ügyészek, vizsgálóbírók, politikusok és rendőrtisztek, nyomozók neveit, akik vagy elhulltak a küzdelemben, vagy változatlanul állják a sarat, és folytatják elődeik művét. Vagyis csapást csapás után mérnek a maffiára, de a szervezeteket még nem győzték le! Ennek a harcnak vannak felemelő és deprimáló pillanatai, de el kell jönnie az időnek, amikor Szicília és egész Olaszország megtisztul a Lucianók szégyenfoltjától.