Flamm János

Elengedtem őket, hogy velem maradhassanak II.

„Én vagyok, az én vagyok a jászsági fi, nekem nem parancsol senki” – dalolta gyakran a nótákat nem különösen kedvelő apám,

A Weiszlovits-család

Sebhelyes élet

Szüleim egykorúak voltak. Apám dr. Weiszlovits Aladár a 19. század végén született, alig három héttel anyám, Braun Erzsébet után. A holokausztban vesztek oda mindketten, és ilyen távolából is alig van nap, hogy ne emlékeznék rájuk. Ha igaz Jean-Paul Sartre mondása, hogy az ember csak akkor hal meg, amikor eltűnik az utolsó élő emlékezetéből, akkor szüleim máig élnek.
Fiaim, úgy látszik, még nem jutottak el

Dávid András

a Magyarországi Nagyoriens Szabadkőműves
Nagypáholy nagymestere

Ó, azok a gyanús szabadkőművesek...

Mert egyáltalán már a nevük is gyanút kelt. Miért kőművesek és hogyhogy szabadok?? Valami titkos társaság. Azt hiszik, mióta beléptem, többet tudok róluk?
Csak még nagyobb a homály.
Először saját személyemmel kell tisztába jönnöm. Mert ha belegondolunk, önmagunkkal mindig problémáink vannak. Kicsit megkapargatja az ember a maga kis

Szemere Miklós
Bródy Ernőről
Mesetöredékek egy nagy zsidó
politikai szereplőről
Nehéz feladatra vállalkoztam: nagyapámról szeretnék írni.
Az életrajzi adatokat tudom, azaz először 1906-ban, utoljára 1949-50-ben volt az országgyűlés tagja; több mint 40 évig ügyvédeskedett, amellett legalább ilyen hosszú időn keresztül jelentek meg cikkei a napilapokban. Egész életében a demokráciáért, a zsidók egyenjogúságáért harcolt a parlamentben, ügyvédként és minden megszólalásában.

A háborút megjárt filozopter és ifjú költő Zsolt Béla nemzedékének zsenijéhez, Ady Endréhez zarándokolt el az erdélyi Csucsára, a Boncza kastélyba 1918. július negyedikén. Csinszka zavartan fogadja a teljes hétre érkezett vendégeket, Fehér Dezsőt, a költő régi cimboráját, a Nagyváradi Napló szerkesztőjét. Ady sehol. Mire rátalálnak, napi bor-adagját követeli. Csinszka a helybeli korcsmárossal egyezett meg abban, hogy a nyolc literes adagot felvizezi, de a vacsora így is botrányba fulladt. Ez már nem az az Ady, aki a magyar zsidóság védőjének szerepében lépett fel, aki nem csupán az asszimiláció tényét fogadta el, hanem felismerte, ahogyan ő fogalmazta, „a két nép egymásra ítéltségét.” Zsidóság, magyarság egy furcsa táncban, a „Korriboriban” forrtak össze, se élni, se halni nem tudnak egymás nélkül. Ady merészelte kimondani, hogy a zsidó örök ürügye minden bajnak. „Nekünk sok zsidó kell. Hadd üthessük őket, mikor a Sors reánk pacskol, mikor Eget és Földet vádolunk, mikor kitör belőlünk a rejtőzködő bestia”

Veres Péter emlékezetes regénycímére való utalással – „Mit ér az ember, ha paraszt”, vagy egy háború előtti címmel: „Mit ér az ember, ha magyar” – az a szándékunk, hogy a zsidóság és íróság összekapcsolódásának megvalósult eseteinél óvatosságra intsünk. Különösen Magyarországon és különösen a huszadik században. Zsolt Béla tipikus eset. Úgy volt zsidó, hogy közben magyar író volt. Egész egyszerűen azért, mert azoknak írt, akik magyarul gondolkodtak. Magyarul álmodtak, és magyarul élték a maguk huszadik századi – magyar – mindennapjaikat. Talán még magyarul is szeretkeztek.

„A Chóréb ormán”

Vidor Pál nem tartozott az úgynevezett „nagy rabbik” közé. Talán olyan volt, mint mai fiatal rabbijaink, akik egész magatartásukkal azt jelzik, hogy vállalják és viselik a közösségért való felelősséget, de osztoznak a közösség életében is. Vidor Pál életét már el sem lehet választani a Zsigmond király úti (később Zsigmond utcai, majd Frankel Leó úti) budai zsinagógától. A zsinagógát körülvevő ház negyedik emeletéről, ahol családjával lakott, igen szép kilátás nyílik a folyóra. Az ember nem is gondolná, milyen komoly esztétikai teljesítményre képes ez a múlt századi szürke városi háztömb. A háborút követő hónapokban a ház erősen megrongálódott lakásaiból a lyukas falakon keresztül is zavartalanul ki lehetett látni a Dunára. Múlt az idő, a falakat kijavították, a háborúnak is minden feltűnő nyoma eltűnt már. De az emlékek, még ha el is halványulnak kissé, soha sem tűnnek el nyomtalanul.

Gödöllői históriák

Az utóbbi időben helytörténészek, őslakosok, olykor fiatal kutatók elsősorban ott, ahol zsidók már csak emlékekben élnek, színvonalas írásokban örökítik meg e közösségek életét. Kiemelik létesítményeiket és jeles személyiségeiket. Még Nobel-díjas tudós is segített a tartalmas, rendszerezett emlékezésben. Csak örülni lehet e gyakorlatnak. A magyar kultúrtörténet része egy-egy nevezetes temető emléke. Akik e helyeken jártak, azok a kerítések tövében megtalálhatják a mindennapok emberének megannyi megbúvó lábnyomát, amit eső, hó le nem moshat. A buzgóság több mint dicséretes: fontos és szükséges. Ráadásul addig kell megtenni, amíg élnek olyan tanuk, akik a szükséges felvilágosítást, kiegészítést meg is tudják adni.

A kis kölyök, ki voltam, ma is él
S a felnőttet a bánat fojtogatja;
de nem könnyezik, egy dalt döngicsél
S ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
(József Attila: Kirakják a fát)

Apám egy nagy kórteremben feküdt. Itt ötven ágy lehetett, és apám helye a közép táján volt. Mikor megfogtam a kezét, a szemét nem nyitotta ki, úgy kérdezte:

– Andris, te vagy az?

Tiszaroffon született, hogy melyik napon, azt már senki sem tudja. Szerinte február 4-én, de a cselédlány február 6-án jelentette be az anyakönyvvezetőnél. Halála után elmentünk a szülőfalujába, megnéztem az anyakönyvet, amelyben február 2-ra jegyezték be a születését.