Fordította Jólesz László

Marcel Reich-Ranicki ma az egyik legismertebb (és legelismertebb) irodalmi és zenei kritikus Németországban. Idős ember, nyolcvanon felül van. Kettős neve, Reich és Ranicki, személyének kettősségéből - merthogy Ő lengyel is, német is - vagy mivel éppenséggel zsidó is (sőt!), a hármasságából? - ered. Életírása, a „Mein Leben" 1999-ben jelent meg Németországban, és rövid két hónap alatt három (!) kiadást jelentetett meg kiadója, a tekintélyes Deutsche Verlags-Anstalt. A könyv - amelyhez egy Németországban élő barátom révén jutottam - olyan, mintha egy modern pikareszk regény volna. Letehetetlen olvasmány, amely nem csupán írójának hallatlanul változatos, nem keresett kalandokban, csaknem kikerülhetetlen, halálos veszedelmekben bővelkedő sorsáról, vak véletlenekről, félelmekről, ürömökről, furcsa találkozásokról szól. Képet kap az olvasó - egyebek közt - a varsói nevezetes gettóról. Arról a gettóról, amelyről sokat és mégis keveset tudunk. Ebben a könyvben ennek a halálra ítélt közösségnek a belső életéről ad hírt egy olyan tanú, akt maga tapasztalt meg mindent „odabent" és ad hírt hitelesen a varsói gettó mindennapjairól. A terjedelmes könyvnek éppen a gettóval foglalkozó fejezetei közül az egyiket adom át most az olvasónak.

Érdekes cikk jelent meg a Népszabadság 1997. június 24-i számában. Miután a téma újra és újra előkerül a lapokban, fontosnak tartjuk magunk is közölni.

A 15. amerikai légi hadsereg Magyarország felett 1968 embert veszített, 1069 eltűnt a bevetések során, 481 fogságba esett, és 377-nek sikerült a holttestét megtalálni. Az ejtőernyővel kiugrott repülőszemélyzetet földet érés után nemegyszer támadás érte a lakosság részéről. Az atrocitások több halálos áldozattal jártak. 1945 júliusában 87 ilyen esetet vizsgáltak ki a magyar hatóság és a SZEB képviselői (Jánkfalvi Zoltán nyíregyházi kutató barátom éppen ezeken az ügyeken dolgozik).

Kovács László, tisztelt nyíregyházi Olvasónk az alábbi memoár-tanulmányrészletet küldte be szerkesztőségünkbe. Készséggel közöljük.

A Bergen-Belsen-i KZ „Ungarnlager"-ét, azaz a magyar tábort 1944. július 8-án nyitották meg. A táborba, fennállásának egész ideje alatt, közvetlenül Budapestről (tehát más nagy u.n. törzstábort nem érintve) összesen 2 (csak kettő) magyar zsidókat szállító deportációs szerelvény érkezett.

Tibori Szabó Zoltán, a Népszabadság romániai tudósítója kitűnő újságíró. Bizonyára sok nagyszerű dolgot ír még az életben, hiszen fiatal ember, de hogy olyan fontos könyvet aligha tesz, tehet le az asztalra, mint amilyet 2001-ben Kolozsvárott a Minerva Művelődési Egyesülettel megjelentetett, az biztos. A mű címe hosszú, de pontos és megrendítően kifejező: „Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók menekülése és mentése a magyar-román határon 1940-1944 között". A fülszöveget is ide másolom: „Az áttanulmányozott dokumentumok és vallomások, a túlélőkkel készített beszélgetések azt bizonyítják, hogy a magyar-román határon keresztül lebonyolított menekülés és menekítés a lehetőségekhez képest igen kismértékű volt. 1944-ben Torda felé legfeljebb 1500 személy menekült át a határon, Aradnál nem több, mint 5000 személy, a magyar-román határ többi pontján pedig kevesebb, mint 400. A menekültek egyharmada Magyarországról és más európai államokból érkezett, mintegy kétharmada pedig észak-erdélyi volt."

Éppen 61 esztendeje annak, hogy a Magyar Cserkészszövetség rendkívüli közgyűlése egyhangúlag — nagy ováció közepette - kizárta soraiból az izraelita vallású cserkészeket, cserkészcsapatokat. A mai cserkészvezetők java része alkalmasint felületesen ismeri a mozgalom történetének ezt a defektusát. Akik pedig tájékozottak az ügyben, emberileg érthető módon nem szívesen beszélnek róla. Ám ha a téma olyannyira kihull az idők rostáján, hogy még a cserkészet historikusai sem nyúlnak utána, az öreg hiba. Ismereteim szerint csupáncsak egy történész foglalkozott érdemben ennek az ifjúsági mozgalomnak a magyar-zsidó problematikájával, jelesen: Gergely Ferenc. „A magyar cserkészet története. 1910-1948" című értekezése 1989-ben jelent meg a Göncöl Kiadó gondozásában. A magyar cserkészetnek gazdag erkölcsi-pedagógiai hagyományai vannak. De történetét sajátságos kinövések is terhelik, és azokra nem helyes fátylat borítani. Annál kevésbé, mert zavaros világunkban a klasszikus cserkész-eszmeiség megőrzése, a mozgalom demokratikus önakaratának érvényesítése megköveteli, hogy a mozgalmi cselekvések összefüggő, kozmetikázatlan sorozatából vonjuk le a történeti tanulságokat.

A Hóman Bálint politikai vita talán végre lezáródik, de ha késve is, visszatérünk rá, mert jelezni szeretnénk, hogy a magyarországi zsidóság számára fontos és fájdalmas ez a té-ma. Pontosabban e téma megközelítése. És mert félő, hogy a nyilasok, a csendőrök, a fa-siszták és ideológusaik lassan hősi halottak lesznek, akik előtt az utókornak tisztelegnie kell, hát szeretnénk e közleménnyel is leszögezni: NEM! Nem alkuszunk: szavunkat fel-emeljük a latrok szentté avatása ellen. Nem akarunk nemzeti koszorút tenni mondjuk Rátz Jenő szálasista miniszterelnök-helyettes sírjára, és nem akarunk virágot vinni - Bárdossy avagy a nemzetvezető emlékét ápolandó.

Fiatal történészek míves könyve az Aranyvonatról

Fejezetek a zsidó vagyon történetéből

Osiris, Budapest 2001

Az idősebb magyar történész nemzedék „vándoréveit" is tekintve - Goethével és Wilhelm Meisterrel szólva - keveseknek jutott osztályrészül, hogy öt ország levéltáraiban kutatva készíthessék el munkájukat. Talán frivolitás - Szerb Antalt plagizálva -, ha azt ál-lítjuk, hogy így szinte mérhetetlen előny keletkezik az egyik és hendikep a másik olda-lon. Állításunk feloldását csak a közép- és a közelmúlt ösztöndíj politikájával és az ennek szerencsére nem mindig megfelelő gyakorlat vizsgálatával tudnánk megoldani, ami itt és most természetesen lehetetlen. Annyi mindenesetre rögtön leszögezhető, hogy az ifjú szerzők teljes mértékig éltek, és nem visszaéltek a lehetőséggel, több kontinens tucatnyi archívumában kutatva imponáló szakmai alázattal keresték a válaszokat jól megfogalma-zott kérdéseikre. Így elmondható, hogy nemcsak a kutatás földrajzi kiterjedtségére, ha-nem az annak eredményeként születő mű színvonalára is joggal utalhat a jelző: nemzet-közi.

avagy Vera néni „lemezei"

Zsidókórház akkor és most

Zavarban voltam. Azt kérdezték tőlem: „Férfi vagy női beteg meglátogatását vállalja a Szeretetkórházban?" Nem tudtam, minek alapján válasszak. Aztán a „gyengébb nem" mellett döntöttem.

Utólag visszagondolva próbáltam megfejteni: miért? Talán mert felrémlett gyerekkorom-ból a „pisi szagú", nyűgös nagypapa riasztó emléke, aki a pécsi lakásunk vendégszobájában halt meg. Ez kitörölhetetlen, a gyerektudatig is eljutó első találkozás volt a nyomasztó kör-nyezetben elhúzódó haldoklással.

1. A csillagos házak

A fővárosi zsidók elkülönítése

Budapesten a zsidó lakosság 1941-ben 184 453 fő volt, az összlakosság 15,8 %'át tette ki. Az 1941. évi XV. tc. alapján zsidónak minősítettek további 37 931, jiddis anyanyelvűnek pe-dig 408 személyt. Az 1944. március 19-i német megszállás után helyzetük gyökeresen változott, májusban súlyosra fordult.

Május 3-án jelent meg az első rendelkezés a zsidók lakásainak összeírásáról, ezután a "tömörítésükre" irányuló előmunkálatok lendületet vettek. Endre László államtitkár június 9-én tartott értekezletet a belügyminisztériumban a "budapesti zsidók összeköltöztetésének ügyében". A megvalósítás végső formát Dorogi Farkas Ákos polgármester (16-án falragasz-okon megjelent) leiratában öltött, aki elrendelte, hogy a zsidók június 21-éig költözzenek össze az e célból sárga csillaggal megjelölt épületekbe. Intézkedése először 2600 házról szólt, s alaposan megbolygatta a főváros lakosságát.

Tizenötéves se volt, amikor 1944. március 19-én megszállták az országot a hitleri csapatok. A hír Pesten érte, nagynénikéjénél vendégeskedett. „Sürgősen haza kell jutnom Karcagra” – gondolta kétségbeesetten. „Ilyen időkben legyen együtt a család”, jutottak eszébe apja gondterhelt szavai. Lenke néni könyörgött, de máris nyitotta a bőröndöt. A Péterffy Sándor utcai bérház folyosójáról a szomszédok izgatott hangja szűrődött be. „Mindenütt németek igazoltatják az embereket, a zsidókat azonnal össze is szedik!” Az agilis Lenke néni ráparancsolt férjére, nehogy elhagyja a házat, majd ő kikíséri Jucikát a Nyugatiba; gyereket és asszonyt, párban, kevesebb veszély fenyeget – vélekedett.