Olvasói levél, amit a Népszabadság nem volt hajlandó leközölni.

Szakály Sándor hadtörténész a Népszabadság 2015. július 8-i (szerdai) számában a „Cikkünk nyomán” rovatban hozzászólást írt „A népbírák is tévedhettek” címmel. Ebben Bodnár Dániel, a Tett és Védelem Alapítvány elnökének cikkére reagált: „aki kifejtette, hogy Hóman Bálint rehabilitálása egyúttal sanda szándékokra is rávilágít, nevezetesen Bárdossy László jogi és erkölcsi rehabilitációja felé tett lépésként lehet azt értékelni”. Szakály Sándor hozzászólásának tartalmával megvalósította Bodnár Dániel előzetes feltételezését, és elindította a Bárdossy László rehabilitációjára irányuló folyamatot. Írásának alábbi mondanivalói ebbe az irányban mutatnak.

1. Maga a hozzászólás címe: „A népbírák is tévedhettek”, amellyel már eleve kétségbe vonta az ítélet jogosságát.

2. Hozzászólásában a Népbíróságok, valamint az abban közreműködő személyek 1945-1946-os tevékenységének legitimitását több megállapításával kétségbe vonta.

3. További idézet Szakály Sándor írásából: „Ha valaki lépéseket tesz Bárdossy László jogi és erkölcsi rehabilitációjára, akkor majd kiderül(het), hogy miként viszonyul ehhez a mai magyar igazságszolgáltatás, amelynek az 1945-ben megindult népbíráskodás (sic!) kapcsán lenne bőven tennivalója”. Tehát, a 70 évvel ezelőtti történelmi és jogi helyzetben hozott ítéletet akarja a mai, egészen más történelmi és jogi viszonyok között felülvizsgáltatni, és nyilvánvalóan korrigáltatni.

4. Utolsó idézet Szakály Sándor írásának befejező mondatából: „Meglátásom szerint 25 esztendővel a rendszerváltoztatás után érdemes lenne a „népbíráskodás tisztességességével” is foglalkozni, és véleményünk megfogalmazása során a tényekre is figyelmet fordítani”. Nézzük ezeket a tényeket, amelyekre Szakály Sándor véleménye szerint figyelmet kellene fordítani.

Bárdossy Lászlóval kapcsolatban tisztánlátás céljából az alábbiakat jegyzem meg, amelyek közül egyetlen egy sem szerepelt Szakály Sándor írásában. 1922 óta folyamatosan a Horthy-rezsim Külügyminisztériumában dolgozott, különböző országokban nagykövet is volt. 1941-ben külügyminiszter, majd még ez év áprilisától 1942 márciusáig, Teleki Pál öngyilkossága után, miniszterelnök lett. Kezdeményezte az 1941-es embertelen, 3. zsidótörvény bevezetését, végrehajtotta Jugoszlávia megtámadását (amelyet Teleki Pál miniszterelnök nem volt hajlandó kivitelezni, és inkább a halálba menekült). Az 1941. június 27-i, Kassa elleni provokációs és hazug bombatámadást felhasználva, a Parlament előzetes hozzájárulása nélkül hadat üzent a Szovjetuniónak, majd 1941 decemberében az Amerikai Egyesült Államoknak is. 1942-ben, amikor már látszott, hogy Németország tervezett villámháborúja nem vált valóra, leváltották a vehemens Bárdossy Lászlót a miniszterelnökségről, és a megváltozott helyzetnek megfelelően a hintapolitikával kísérletező Kállai Miklóst nevezték ki. Bárdossy László miniszterelnöksége alatt lépett be Magyarország a 2. világháborúba, és ekkor kezdődött a magyar tragédia. 1945-ben kezdődő pere folyamán 1946-ban a Népbíróság ítélete alapján, mint háborús bűnöst kivégezték.

És ilyen történelmi előzmények után akarja Szakály Sándor pusztán a „népbíráskodásra” (sic!), a jogi procedúra általa vélt jogellenességére hivatkozva, gyakorlatilag rehabilitálni Bárdossy Lászlót.

Végezetül egy kérdés: az aláíró „Szakály Sándor hadtörténész” esetleg tiszta véletlenségből nem azonos-e a Veritas Történetkutató Intézet ma is funkcionáló igazgatójával, aki 1 évvel ezelőtt az 1941-ben Magyarországról Kamenyec-Podolszkijba deportált, majd kivégzett 17 000 zsidó sorsát a magyar állam részéről „idegenrendészeti intézkedésnek” tartotta? Emiatt a botrány kirobbanása után nyilatkozatban visszavonta véleményét, de a tiltakozások ellenére nem váltották le.

Amennyiben Ő ugyanaz, akkor érthető, hogy konzekvensen kitart a hivatalos Horthy-kormányzás további folyamatos tisztára mosdatása és rehabilitálása mellett. Ennek alapján Bárdossyval kapcsolatos véleménye egyenes folytatása e tendenciának.

Dr. Langermann István

„hadtörténeti túlélő”

Az én nagyapám nem mondhatott mesét nekem. Megölték. Bő hetven évvel ezelőtt. Most, hogy elértem azt az életkort, amelyben el kellett veszítenem, azt szeretném hinni, hogy mégiscsak mesélt nekem, csupán nem emlékszem rá, hiszen épphogy betöltöttem a hármat. Sőt lehet, hogy ő volt a következő mesém egyik hőse.

Hiszen annyi mindennel foglalkozott életében: volt suszter, pincér, pallér, miért is ne lehetett volna cirkuszigazgató. Azt is érzem, talán nem is a mese tartalmára emlékszem, hanem ahogyan ágyam szélére ülve belengett pipafüstjének illata és befészkeltem magam jóságos hangjának biztonságos melegébe, hogy átadjam kis lényemet az elhihető csodáknak.

Az oroszlán-gida

Az úgy esett, hogy volt egyszer egy vándorcirkusz. Akadt abban mindenféle szerzet: akrobata, zsonglőr, kötéltáncos, bűvész, aztán meg állatok: két ló, egy szelíd óriáskígyó, galambok, egyszóval minden, ami egy vándorcirkuszhoz illik. Csak éppen bohócnak voltak híján. Az pedig a legnehezebb és legfontosabb szereplő, mert mindig meg kell nevettetni a tisztelt publikumot, időseket, fiatalokat és leginkább a kisfiúkat, kislányokat. Ők a leghálásabb közönség, ők még minden furcsaságot, mókát elhisznek és a bohócnak illik új és új tréfákat kitalálni, hadd legyen öröme a gyerekeknek.

Ezt a szerepet egy árva kis gidának szánták, akinek volt egy különös képessége, ha hangban nem is, de mozgásban mindenféle állatot tudott utánozni. A vándorcirkusz igazgatója, egy idős, kopaszodó bácsi, neki meg az volt a furcsasága, hogy hajadonfővel még senki sem látta, még a lakókocsijában is sapkát viselt, s reggelenként egy fél óráig tilos volt zavarni, állítólag imádkozott.

Történt egyszer, hogy az oroszlán, aki éppen nem volt fiatal, leesett a lábáról. Talán begyulladt valamelyik körme vagy foga – az sem volt már meg mind – és csak feküdt ketrecében és még az idomítójától sem fogadott el ennivalót. Oroszlán nélkül pedig nem teljes a cirkusz, mégis az állatok királya, ő a legerősebb, a leghatalmasabb, még a felnőttek is megszeppenve várták a fellépését.

Gondolt egyet az igazgató, miért ne léphetne fel helyette a gida, az utánzóművész, amíg az oroszlán lábra nem kap. Megbeszélte ezt az oroszlánnal, mag a gidával és a gida szorgalmasan kérdezte és leste az oroszlánt: hogy és mint mozogjon, ásítson, fenyegesse az idomárt és a nézőket. Az oroszlán hangját remek hangszóró közvetített, amikor a gida megjelent a porondon. Volt is nagy sikere, amikor eltátotta a száját, vicsorított, nyújtózkodott, méltóságteljesen körbefutott és fenyegetően nézett az első sorokban ülőkre. Így történt, hogy előbb-utóbb az oroszlán-gida – mert ez lett a művészneve – aratta a legnagyobb sikert. Tódult is a közönség minden faluban, minden előadásra, mert ilyet még senki sem látott.

Az öreg oroszlán is hallotta a feldübörgő tapsot, az óriási kacagást és titokban még ő is el-elnevette magát, mi több, lassan erőre kapott. Különösen azért, mert kis barátjától az ennivalót is elfogadta. Közben javítgatta, csiszolgatta a gida mozdulatait és ő simogatással viszonozta az oroszlán jóindulatát, akihez eddig még az idomárja is bottal vagy ostorral mert belépni. A gida meg csak úgy simogatta a sörényét, oldalát és megnevettette, bemutatván neki különös produkcióját. Az oroszlán valóban meggyógyult, megrázta sörényét és bizony fogócskázott a gidával. Senki sem tudta megmagyarázni ezt a csodát, még a sokat tapasztalt igazgató sem. Felnézett az égre, két karját széttárta és hálát adott, mert a megnövekedett bevételből mindenkinek több jutott a mindennapi élethez.

Így történt, hogy az egyik este az oroszlán elkísérte a gidát a porondra, és hogy az idomár se maradjon kenyér nélkül, bohócruhát öltött, s egyszer a gida elől menekült, máskor az oroszlán elől, csetlett-botlott, bukfencezett, és elterült a porond homokján. A trió – mert így nevezik a háromszereplős produkciót – ellenállhatatlan sikert aratott.

„Én is láttam őket, néhány este, amikor felléptek a vándorcirkusszal a mi falunkban is, ahová egyszer, de csak egyszer eljutottak. Vettem a bátorságoz és megkérdeztem az igazgatót, hogyan lehetséges ez? Ő megvakarta a fejét a sapkája alatt és azt válaszolta: – Tudod kisfiam, a csodák titkát az ember nem fejtheti meg, jönnek és mennek, ahogyan ezt odafenn akarják, áldassék a neve. – Hát ez volt mára a mese; most már jó éjszakát, kis unokám.”

Klein úr azért született, hogy a gojok ne féljenek. Legalábbis a zsidóktól ne. Ezt a feladatát valamely előző életének tapasztalatából ruházta rá az, aki a lelkek kiosztását végzi.

Hétszáztizenegyezer néző. Ennyi váltott jegyet 1976-ban Franciaországban, amikor bemutatták a párizsi Kleinről szóló filmet. Fokozva az érdeklődést, Alain Delonra bízva a bárkiből lehet zsidó, a védtelenné váló főszereplő. Mondhatni a bukás teljes volt. Nem sokan tanúsítottak kíváncsiságot a közöny iránt. Az érdeklődés az érdeklődés hiányában elmaradt. Két évvel később, a magyarországi bemutatón is hasonló visszhangtalansággal kellett szembenézni. Dávid nem maradt volna közömbös a nevét címében szerepeltető mozi iránt, ha lehetősége adódik megnézni a filmet. Esetében az érdeklődés a lehetőség hiányából maradt el.

A fiatal Csehszlovák köztársaság polgárai hálatelt szívvel gondoltak Franciaország uraira, akik az első világháborút követően erőteljesen álltak ki országuk érdekében. „Előre ország népe harcra, ma győzelem vár, hív hazánk!” – énekelték az új államhoz csatolt Beregszászon, a majd színtiszta magyarlakta városban is. Leginkább magyarul. Merthogy a zsidók, akik jelentős számban népesítették be, többnyire magyarnak vallották magukat. Mi mást tehettek volna? Azé a nép, aki megműveli. Kárpátalja izraelitái pallérozottnak tekinthetőek. A gall győztes iránti hála kevésbé fakadhatott a beregszászi zsidók lelkében.

Úgy, ahogyan az a szlovákokéban lakozhatott. A Marseillaise nem hagyta közömbösen őket sem, ha már műveltek voltak, épp a francia forradalom egyenjogúsító eredményeként. Klein úr ekkor fogant, itt is, ott is. Beregben zsidónak, Párizsban franciának. Ha nem külön anyaméhben történt volna az esemény, azt hihetnénk, valami különös metafizikai jelenséggel van dolgunk. Ámbár, ha nem utasítanánk el, hogy mindez megtörténhet, akkor találnánk magyarázatot is némely különös fordulatra. Önmagában a francia győzelmi gloire eufóriája és az új haza varázsa nem indokolná egyébként különös dolgok misztifikálását. Ezért, amikor gyermekként nem figyelt eléggé az ifjú Robert a Szajna vagy a másik Klein, a Dávid a Vérke partján, a francia első sora után időnként egy másik nemzet hazafias zeneművére tért át: „Nyújts feléje védőkart, ha küzd ellenséggel.” Úgy tudta, ez is az övé. Miért ne vallhatná a sajátjának? Gyakran hallhatták mindketten lerészegült honfiaktól, amint borgőzösen, ábrándos tekintettel, bokázva kezdtek bele magasabbrendűségük megjelenítésére hivatott himnuszukba.

A fiúk azon túl, hogy egyébként sem hasonlítottak egymásra, hamarosan megtapasztalhatták, mi a különbség a nekik rendelt gyülekezetekbe való kétféle felvétel, a keresztelő és a brit mila között. Némi iróniával, egy enyészetnek szánt bőrdarab. Ez a csekélység rányomta bélyegét testi mivoltukra is. Az ebből adódó genetikai elváltozásnak volt következménye az, hogy Robert mindinkább a mozivásznon feltűnő Alain Delonnak a képét öltötte magára. Arcán, amely XIV. Lajos kori katolikus őseinek az idők során mind kifinomultabban lerakodó vonásaiból táplálkozott, ennek köszönhetően már egészen fiatalon a hódítás állandó sármos mosolya játszott, amely minden nőben szenvedélyt, meggondolatlan félrelépési vágyat keltett.

Ellentétben a másik Kleinnel, aki göndörödő és mind vörösebbé váló hajával, selypítős, elnyújtott beszédjével, élénken gesztikuláló kezeivel kizárólag azokat a nőszemélyeket vonzotta, akik kromoszómáikban arra lettek kódolva, hogy fenntartsák és továbbörökítsék specifikus jegyeiket. Nem olyan nehezen viselhető kötelezettség, ha az illető tudja, hogy hol a helye és nem nagyon hajtja a vére, hogy másféle asszonyok gyermekeiben is átörökítse génállományát. Nem zavarta, hogy lehetőségeit korlátozzák testi adottságai.

Egyikük sem panaszkodhatott. Robert különös figyelemmel fordult a ritka, tehetséget és előkelőséget hordozó műtárgyak felé. Amelyek formavilágukban biztosították a távolságtartást rohangáló polgártársaitól. Az elkülönülést az irányjelzésre mozgó tömeg egyhangúságától. A kereskedés a régiségekkel kellemes megélhetést tett lehetővé. Sokasítva a hűtlenséggel kacérkodó asszonyokat. Dávid vonzalma mindenféle szárnyasokkal való üzleti tevékenységre, ugyancsak biztosította helyét a beregi zsidó közösségben és a lányos házakhoz való szabad bejárását. Önbizalmát nem törték le nyári péntekestéken, a gyertyagyújtást követő apai példabeszédek. Mikeás prófétáról, aki nevetségessé tette az alaptalan, túlzó bizakodást. Miben reménykedhetnek? A következő évben is köszönthetik a szombat bejövetelét, ha imájuk meghallgatásra talál. Addig marad Mikeás hite: „Szőlője tövében ül majd mindenki, meg fügefája alatt és senki nem zavar senkit.”

A francia fővárosban élő hősünk mindennapjai akkor sem nagyon változtak, amikor a német megszállást követően s Wehrmacht katonái bevonultak és kissé korlátozták csapongó életvitelét. Robert Klein makulátlan megjelenésén mindez nem hagyott nyomot. Ügyesen jutott hozzá az értékekhez, amelyektől a zsidókat megszabadították és kellő nyereséggel adott túl rajtuk, hogy legyen mit továbbra is a tejbe aprítania. Ténykedése némi cinizmust igényelt, de semmiképpen sem rítt ki környezete kaján kárörvendezéséből, amely a sorstól kiérdemelt megtorlásnak tekintette a kirekesztést. Azzal, hogy bevallotta tevékenysége mozgatórugóit némi szánalmat nyitott lelkében azokkal szemben, akiket egyébként kihasznált. Üzleti tevékenysége maximálisan érvényesítette a kereslet és kínálat hatásait, de mégiscsak fizetett. Annyit, ami egy időre adta üzletfele megélhetését. Családja történetét a Napkirályi vezetve vissza, royalistaként lenézte Napóleon uborkafára felkapaszkodó erőszakosságát. Mert Bonaparte irtózott a császárság eszméjét rágalmazó Tacitustól, Robert, mióta bevonultak a nácik szülőhazájába, a római császárság felett ítélkező szónokot idézte: „amint a régi kor azt látta, meddig lehet elmenni a szabadságban, mi azt látjuk, meddig a szolgaságban.”

Aztán egyszer csak levelet kapott. Valami zsidónak szólt, aki hozzá hasonló névvel jött világra, de létezésének egyéb tanújelét mindeddig nem adta. Hogy a félreértésben mennyi szerepe volt ezer kilométerekre élő névrokonának, tisztázhatatlan. Valami meg foghatatlan jelenlétének kellett lennie. A semmiből érkezett és ennek megfelelően viselkedett. A Kleinek gyökerei többnyire nem ágyazódnak mélyen a környező talajba. Ilyen nevet viselni mindig rejt valami kockázatot. Ki tudja, honnan vetődtek erre, még ha Lajos kori katolikus ősöket képes is felmutatni? Nem akadt össze a másik Kleinnel, noha ahol kereste, tudtak létezéséről. A zsidók jelenvalóságát a befogadó társadalom akkor is érzékeli, ha egyébként arra sem jártak. Aki pedig levelet kap, annak csak idő kérdése, hogy mikor kell vonatra szállnia.

A sínek összefutnak. Auschwitzban találkoznak. A Párizsból érkező szerelvény mozdonyt cserélt, aztán megindult keletre. Munkácsról is hasonló szállítmány érkezett. A szervezés ezúttal sem tökéletes. Két év késéssel futott be Kárpátaljáról a vonat. Robert eközben hiába bizonygatta árja származását, egyre inkább érezte, ahogy az elegáns és magabiztos világfi mögül előbukkant az egyre hullámosabb rőtszínű haj. Már a rámpánál leszállva, francia barátai nehezen ismertek volna rá. Külsőt cseréljen az, aki hazát cserél. A szivarzsebből előbukkanó fehér selyemkendő eltűnt. A jól szabott halszálkás öltöny maradt, kissé ugyan összement, ahogy megjelenését a mind alacsonyabb termet, a kidülledő szem, az elnyújtott beszédre cserélte fel. Az úr a pokolban is úr marad. A mosoly pedig mosoly. A stílus maga az ember. A mosoly maga a stílus. Francia szépfiúként nehezen túlélhető a tábor, ahol mindinkább másfajta pónemet ölt magára. Mondhatni, jó érzékkel előzte meg az elkerülhetetlent. Mondhatnánk, de a rámpa mellől nem illik ilyet mondanunk. – Jobbra – szól a tiszt, ahogy elé ér a magas, vékony alak. – Róbert Klájn – kiáltja juhászkutyája mellől, ahogy Zsidóssá lényegíti át nevét az arisztokratikus külső viselőjének. Ahogy az e betű á-vá válik, az i pedig j-vé változik, az öntudat mögül kihátrál az önbizalom és védtelenné válik a kiszolgáltatott ember. Holott nem történt más, csak másképpen ejtették a nevét, mint megszokta és nem javíthatta ki.

A személyszállítóvá átfestett marhavagon befut Dáviddal is a Keleti Kárpátokból. Nem messze a franciák barakkjától jelölik életterét. Találkozásuk elkerülhetetlen. Auschwitz olyan, mint egy shaker. A mixer különböző színű nedveket tölt be, hígabbakat és sziruposabbakat, meg alkoholt, összerázza és valami egynemű folyadékot önt ki belőle. Hogy mi megy végbe bent, a művelet közben, csak sejthető. A lágerekről annyi minden olvasható, hogy az ott történtekre nem érdemes időt vesztegetni. Ami biztos: találkozási pontja lett az egymástól elszakadt törzseknek. Askenázoknak és szefárdoknak, a Rajnától nyugatra élő asszimilánsoknak és a keletre élő cionistáknak meg ortodoxoknak, vagy itt beolvadni akaró liberálisoknak. Aztán kijött belőle a zsidó ámblokk. Vagy ott ragadt örökre, mint Robert.

Dávid, ellentétben barakktársai többségével, nem a Szabaddá tett népek örök szövetsége kezdetű, ekkoriban népszerű dalra fakadt, miután a Vörös Hadsereg 1945. január végén kinyitotta a tábor kapuit. Nem kíváncsi a ki tudja, milyen jövőt remélő Beregszászra. Amiben biztos, hogy azt A múltat végképp eltörölni akarja, csak oda ne kelljen visszatérnie. Semmi kedve sem a szlovák, sem a magyar vagy a bevonuló szovjethatóságok gondjaira bízni magát. Párizs azonban csábítóan hívta. Visszavárta vagy ismeretlenségét felfedezni, az majdnem mindegy, de ezzel a külsővel? Ugyan, ki ismerne rá? Műgyűjteményét, amit sikerült zsidóktól potom áron megszereznie, már bizonyára széthordták. Az egy ütemre lépők általában széthordják azt, amit maguk előtt találnak. Vérben áztatja zászlaját, énekelte ki a dallam hajlításait, de sem zászlót, sem vért nem akart látni.

Dávid nem volt biztos abban sem, hogy Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Nem akart ebben ítész lenni. Nem, nem Párizs a megfelelő hely. Széthordták mindenét. Többségi nemzet öntudatát, reményt akar. Ott, ahol a cédrus az egekig ér. Izráel népe nem veszett el rég, táplál minket a nagy reménység.

Genovából indulnak a hajók Palesztinába. A magafajták ott gyülekeznek, de valaki kedvéért visszafordul. Nem teljesen, csak Ausztriáig. Ott várja egy valahonnan megkerült lány. Beszél magyarul, szlovákul és franciául, meg jiddisül. – Jövőre Jeruzsálemben! – halasztja el az Izrael felé vivő utat, a nő szemében visszatükröződő saját mosolya kedvéért.

Klein újra a régi. Elad és vesz. Bécs utcáin, jól szabott öltönyben zsebre dugott kézzel, fütyörészve jár, mint akinek nincs mitől félnie. Nem riasztja, hogy elegáns ruhája dacára, Párizsból egyszer már vonatra ültették. Az a fajta, aki a veszély elmúltával a veszélyről is megfeledkezik. Úgy véli, ha előtte az út, mehet rajta. Nem látja, hogy hol húzódnak a határok. Ha nyitva tartaná a szemét, észrevehetné, hogy Ausztria négyhatalmi megszállása korlátokat épít szabad mozgása elé. Az amerikai hadsereg egyenruhája helyett orosz beszédet hall. A szovjet uniformis pár évvel korábban a szabadságot jelentette, ha az általuk hozott világrendért nem is lelkesedik. – Dokument jeszt? – kérdezik tőle, mint figyelemre méltó személytől. Az osztrák közigazgatás által kiadott igazolványok rendben, nincs mitől tartania, úgy adja át az igazoltató katonának. – Harasó – bólint a tiszt, aztán feltesz még egy kérdést: Wo steckt er denn Beregsaß?, Hol a csudában van az a Beregszász? Ha már papírjai megjelölik a helyet ahol született. Amikor elhangzik, még nem látja, hogy csapdába esett. Készségesen ad útbaigazítást: kelet felé, mindig a Kárpátok alatt, és ha már nem tudnak tovább haladni, mert a hegyek lezárják előlük az utat, forduljanak jobbra és nem sokára rá találnak. Alig száz méterre a nyugati hatalmak járőröznek, ott a lakása, ott él és dolgozik, ki akarna neki bármi rosszat? Kedélyesen dicséri a katona érdeklődését. Az, önmagával elégedetten bólogat. Aztán közli Dáviddal, hogy a segítségükkel hamar hazajuthat. Klein mentegetőzve magyarázza, hogy ő itt lakik, még sohasem tette be a lábát a Szovjetunióba. Amikor utoljára járta a szülővárosában, az éppen Magyarország csatolt részeként szerepelt, előtte Csehszlovákia polgáraként lakott ott. A parancsnok elégedetten biztosítja arról, hogy Beregovó szülöttei a Szovjetunió lakosai, akiknek otthon a helyük. Bekísérik az őrszobára és hamarosan megint vonaton találja magát. Ez nem tehervagon. Fapados ülései nem kényelmesek, de legalább saját helye van. Azoknak is, akik közrefogják, miközben a szerelvény áthalad Budapesten. Nem kérdezik tőle, hol tartózkodott, amióta elhagyta Auschwitzot. Inkább átadnak egy piros kötésű igazolványt, amely tanúsítja szovjet állampolgárságát. Benne feltüntetve, ha nem tudná, a nemzetiségét: Jevrej (értsd: zsidó). Nem panaszkodik; lakást és munkát is kap. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint a láger. A kártyaparti minden péntek este összejön. Régi ismerősei megértéssel fogadják.

Klein nem otthonülő típus. Valami van a fenekében, nem tud veszteg maradni. Félútig legalább vissza akar jutni. Emlékszik a magyar megszállás napjaiból, Judapestiekként röhögtek némely tiszturak a főváros lakóin. Áttelepülési engedélyt kér a hatóságtól. – Harasó. – hangzik el ismét, ahogy kérelmét váratlanul engedékenyen elbírálják. Semmi érdekes nincs benne, aki a Lajtán túl magára vonzotta a figyelmüket. Budapesten hitsorsosai tudják, minden zsidó kezese a másiknak. Igaz, nem Párizs, még csak Bécs sem, de aki a kicsit nem becsüli… Klein pedig egyre kisebb. Legalább hagyják futkosni. Reggeltől estig. Kiélheti hajlamait. A párt vezetőinek kedvtelésből Budapest tele van rohangászó zsidókkal, akik azt játsszák, hogy kereskednek. Ezt látták otthon. Élelmiszerrel, miegymással, hogy ne tessenek morgolódni.

Valami porszem csúszhatott a gépezetbe, mikor működésbe léptek a szovjet állambiztonsági szolgálat nyúlványai. A polip karjai kevesebb tapadókorongot mutattak fel a sekély budapesti pocsolyában. Vagy több jevrej munkálkodott a soraikban itt, némi megértést tanúsítva Kleinnel szemben, mint az egyébként elvárható volt. Az éjszaka, amikor megjelentek a lakásán, hogy adjon számot néhány ikon évtizeddel korábbi eltűnéséről az ukrán templomi oltárok mellől, csendesen, mintegy elnézést kérve tették fel kérdéseiket. Majdnem bocsánatkérésnek tűnt, amikor átadták a szovjet illetékeseinek. A kesztyűs kéz eddig tartott. A szovjetek nevében meghozott verdikt alapján be kellett vonulnia egy zárka magányába, mint a nép ellenségének, hogy legyen min elmélkednie. Három évet biztosítottak, hogy összeszedje a gondolatait. A szentképek lábra keltére nem derült fény, Eltűntek, az biztos, de ki, mikor és hogyan tette pénzzé és a bezárt templomokból miként került ki, azt homály fedte. Mint Dávid szerepét ebben. Vagy Robertét. A műkincskereskedés az ember vérében van. Vércsoportja által meghatározott. Nem nullás, ami bárkinek adható. Ebben az időben került mozivászonra Robert története, amiről Dávid nem is hallott. Senki sem ismerte fel a Delon megformálta szerepben az ő vonásait. Aztán kinyílt zárkaajtaja és ismét vonaton találta magát, Budapest felé. Kíséretet nem kapott. Nem tartottak attól, hogy a műbőrborítású, másodosztályú fülkéből leszállna. Ettől fogva háborítatlanul élt. Műkincskereskedésről, halszálkás öltönyről ugyan szó sem lehetett. Vett és eladott, mint Párizsban tanulta. Libát és kacsát, miként Beregszászon szokta. Seftelni nagyban és kicsiben, ahogy Budapesten lehet.

A Szovjetunió szétesett. Utódállamok osztogatják egymás között állampolgárait. Klein még a Majakovszkij féle, versbe szedett szovjet útlevéllel járja a világot. Mindegy merre, csak mehessen. Lejárt úti okmányát újra cserélné. Mind az orosz, mind az ukrán belügy értetlenkedve utasítja el – Kto eto Klájn? Ki a csuda ez az ember? – kérdik. A beküldött fotón egy öreg, ráncos, mélyen barázdált arcú, fakult vörös hajú és még mindig kisfiúsan mosolygós arc néz vissza. Semmi szlávos vonás nem fedezhető fel rajta. Nem tartanak rá igényt. Kérhetne magyar útlevelet. Olyan régen él itt, megkaphatná. De érdemes? Arra a kis időre? Nem vonzza az Ígéret Földje sem. Semmilyen ígéret sem vonzza. Nem hisz azokban. Túlkoros ahhoz, hogy bárkinek higgyen. Erec talán más, de az ottani zsidók nem Európaiak. A sors azt minékünk úgy rendelte el, hogy nekünk idegen földön élnünk és halnunk kell.

Kis csokor nefelejccsel a kezében Dávid belép a temető kapuján. Tudja, hogy nem találhatja meg Robert sírját. Hiszen nincs is. Talán valami emlékoszlopon valami név. Talán ennyi. Bár nem valószínű. A párizsi zsidó hitközség nem tarthatta nyilván, mint eltűntet, hisz senkinek sem hiányzott. Zsidóknak biztosan nem. Akik meg számon tarthatták hiányát, azok nem zsidó temetőben örökítették meg emlékét. Miért is jött el, semmi keresnivalója sincs itt. Európa múzeummá lett és a zsidó az egyik legrégebbi kiállítási tárgy. Még inkább múzeumi őr. A kettő együtt. A felvilágosodással ők hozták el a modern Európa eszményét. Napóleon hadait követve a polgáraiban is összetartozó Európáét.

Mielőtt végképp kihalnának, megpróbálnak átmenteni valamit az újabb időkre. A posztmodern nem az ő világuk. Amerikáé vagy még inkább a Távol-Keleté. Az összezáró társadalmaké. Az állandóan elfoglaltságuk után loholó zsidók képe lassan kikopik Európából.

Az Óvilág nem szeretne tovább futkorászni. Európa mindent megtanult már tőlük, amit lehetett. Nemcsak a szovjet utódállamokban, de máshol Európában sem tartanak igényt rájuk.

Kiállítási tárgyként persze, érdemes még mutogatni őket. Könnyes, szép történetek hőseiként. Ezért kaphatta meg Dávid végül is az ukrán útlevelét. Persze Robert nem zsidónak született. Csupán szeretett jól élni. Nem csörtetett, talán csak kis hazugságok között. Relatív megalkuvással, relatív tisztességgel. Szándékosan nem rúgott másba. Kizárólag akkor, ha belé is. Éppen annyira, hogy jelezze, ezt nem tehetik vele, nem teljesen kiszolgáltatott. Auschwitzban, persze, kár bármit is jelezni. Európában senki nem szeretne többet kiszolgáltatott lenni.

Dávid tudja, hogy apjának igazsága, amit Mikeás oltott bele, egy tőről fakad Robert tacitusi igazságával. A szőlője tövében, fügefája alatt ülő nem zavar senkit, mert csak azt látja, meddig lehet elmenni a szabadságban. Dávid sejti, hogy Robert és ő valóban egy lelket kaptak. Nem ügykezelési hiba csúszott a kiosztásba. Talán Robert megint itt van valahol a közelben. Önálló lélekként egy szülőcsatornában. Zsidóként vagy francia szívtipróként.

Klein úr könnyei lassan szivárognak le májfoltos arcán.

„A Párizsi építész” története ma, a holokauszt 70. évfordulója évében talán aktuálisabb, mint valaha.

Hivatalos körökben, ünnepségeken elhangzik: „soha többé…” Örömmel hallgatjuk, aztán felmerül a kérdés, mit teszünk ennek érdekében?

Ez a történet azt mutatja meg, hogy a legnehezebb körülmények között is lehet és kell valamit tenni, és bár az ember a legnagyobb szörnyűségekre is képes, de egyaránt képes a legnemesebb cselekedetekre is.

A regény cselekménye a II. világháború Párizsában, a német megszállás alatt álló városban játszódik.

A náci megszállás alatt Párizs éhezik. Az emberek legfontosabb tevékenységévé az élelem beszerzése válik. Másik jellemző tünet a félelem. A lakosság nagy része az ország belsejében délre menekült. A zsidókat deportálták. A félelem uralta város kihalt, csendes. 1942-őt írunk. A Boche-ok elszívták az életet Párizsból.

A tehetséges építésznek, Lucien Bernardnak sincs munkája. Nagy lehetőség nyílik számára, amikor megbízást kap egy titkos búvóhely építésére egy vagyonos zsidó számára .A megbízás, illetve a kecsegtetett gyár tervezése sok pénzt hozhat a pénzzavarban levő Luciennek, de ha kiderül, az életébe kerülhet. A megbízója a milliomos Manet, aki elmondja az építésznek, hogy több mint tizenháromezer zsidót deportáltak Párizsból, nemcsak bevándorlókat, hanem francia származásúakat is, akiknek az ősei Franciaországért harcoltak. Száz ember öngyilkosságot követett el, mielőtt elvitték volna őket. Gyermeküket karjukban tartó anyák ugrottak ki az ablakon.

Manet, amikor ez a pokol elkezdődött, rájött, hogy neki, mint kereszténynek kötelessége barátainak segíteni, mindegy, hogy franciának születtek, vagy másnak. Lucient izgatja a feladat, hogy, mint építész, olyan búvóhelyeket építsen, amivel túljár a németek eszén. Búvóhely épült egy lépcsőfeljáró alatt, egy oszlop belsejében és egy kandalló tűzterében, majd egy konyhai lefolyó alatt. A búvóhelyek tervezéséhez mérnöki zsenialitásra volt szükség, ennek kapcsán az építész Charles Belfoure tollából részletes leírást kapunk a gyönyörű párizsi szobabelsőkről.

Lucien a búvóhelyek tervezését először pusztán építészi feladatnak tartja, akkor rendül meg igazán, amikor az egyik búvóhelynél szerencsétlenség történik, a házaspár füstmérgezésben meghal. Ezek után a feladat személyes ügyévé válik. Olyan emberré válik, akire azt mondják: Mensch, igaz ember.

Közben a gyárak építésére is megkapja a megbízást. A gyárakat németekkel, németeknek tervezi. Celest, a felesége úgy jellemzi, hogy ő egy építész-Faust, aki eladja lelkét az ördögnek, csak hogy tervezhessen. Végül az ellenállás vezetőjének nyomatékos rábeszélésére, segít felrobbantani a maga tervezte fegyvergyárat.

Lucien nem volt hős. Egyszerű párizsi, akit a körülmények változtattak olyan emberré, aki életét kockáztatva vitt véghez bátor cselekedeteket.

Broniszláv Hubermann, korunk egyik legkiemelkedőbb hegedűművésze agyában született meg a merész terv. Maga Hubermann tízéves korában indult el a világhír útján, amikor Joachim figyelmét magára vonta nagyszerű játékával. A Bécsi Zeneakadémia hegedűmester-képző osztályának az igazgatója volt, amikor a náci hatalom kezdett szétterpeszkedni Németországban. Mint ember, és mint művész egyaránt megdöbbent a nyers erőszak intézményes fellépésén. Levelet írt Furtwänglarnek, a Harmadik Birodalom akkori zenei királyának és mélységesen elítélte a barna veszedelmet, kijelentvén, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel és alkalommal élni fog, hogy küzdhessen ellene.

Két év múlva, 1935-ben már életre is kel a Palesztinai Szimfonikus Zenekar. Hubermann kemény elhatározottsággal hajtotta végre terveit, nem maradt meg az álmodozásnál. Szándékait így jellemezte:

– Azt akarom elérni, hogy Palesztina népe hozzájusson a jó és igaz zenéhez. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, a többi fontos szempontot, Palesztina és a külföld szociális viszonyait, valamint a zsidóság nemzeti és világpolitikai helyzetét sem. Nem szabad lekicsinyelni a hatást, melyet véleményem szerint ez a zenekar a világ minden művelt országában gyakorolni fog a zsidó törekvések elismerése és megbecsülése terén.

A legjobb zenekart akarta összeállítani: rendelkezésére álltak a világ legkitűnőbb muzsikusai, legalább egy tucat különböző országból, legtöbbjük a náci elnyomás és üldözés elől menekült. De még ezzel sem elégedett meg: elhatározta, hogy a legelső palesztinai hangversenyt nem kisebb nagyság, mint Arturo Toscanini fogja vezényelni.

Meglátogattam hivatalában Shlomo B. Levertoff főtitkárt, a zenekar egyik szervezőjét és vezetőjét. Éppen a tízedik évforduló hangversenyeinek előkészítésével bajlódott, mert az ünnepségek olasz karmesterének, Molinarinak útja elé váratlan akadályok gördültek. Panaszkodott, hogy nincs elég tágas hangversenyterem a nagy zenei események közönségének befogadására. Büszkén mesélte, milyen nagyszerű eredményeket ért el a zenekar működése első tíz esztendejében. Mendelssohn, Meyerbeer, Bloch és sok más világnagyság zenéje igazolja, hogy a muzsika a zsidó lélek egyik fő alkotóeleme, a zene megbecsülése pedig egészen magától értetődő, természetes dolog a zsidók szemében. Levertoff felesége, dr. Elsa Thalheimer képzett zenetörténész, már rengeteg adatot gyűjtött össze a palesztinai zenekar tízéves történetéből. Különösen a kezdeti, már valóban történetinek tekinthető esztendők eseményei érdekesek, sokszor izgalmasak vagy éppen mulattatóak.

El lehet képzelni, milyen furcsa helyzet állt elő, amikor 1935-ben Hubermann a világ minden részéből összeválogatta zenekarának hetven tagját. Voltak közöttük magyarok, oroszok, lengyelek, németek, hollandok, angolok, olaszok és amikor együtt voltak, minden nyelven beszéltek, csak éppen héberül nem. Legtöbben pont a zenekar megalakulása előtt érkeztek meg Palesztinába és még erősen hatás alatt álltak megváltozott életkörülményeiknek, a szokatlan környezetnek és a még szokatlanabb éghajlatnak…

Az új zenekar nem követhette a megszokott hagyományokat. Tagjai, kik között sok volt Hubermann-tanítvány, csaknem valamennyien szólisták voltak, talán nem játszottak még zenekarban. Majdnem lehetetlen feladatot vállalt Hans W. Steinberg, a frankfurti opera volt zeneigazgatója, amikor ezt a világ minden részéből összeállt zenekart előkészítette Toscanini számára. Az aggályoskodó palesztinai közvélemény nem is hitte, hogy Toscanini megérkezik, sőt a pesszimisták kijelentették, hogy ha el is jönne, az első hangverseny után nyomban visszafordul, megijed, a szedett-vedett társaság láttára.

Toscanini mégis eljött. Az arab zavargások a legnagyobb hevességgel dúltak, nap-nap után bombák robbantak, nyílt utcán lövöldöztek, embereket raboltak, revolvercsaták folytak stb. Toscanini pedig maradt, sőt nagy megelégedettséggel fogadta Steinberg alapvető munkáját. hihetetlen, szinte leírhatatlan jelenetek előzték meg az első Toscanini-hangversenyt, mert időközben a palesztinaiak ráébredtek, mi mindent jelent országuk, és az egész zsidóság számára az újonnan szervezett zenekar.

A hangverseny jegyei iránt olyan óriási érdeklődés nyilvánult meg – mesélte mosolyogva Levertoff -, hogy a rendőrség segítségét kellett igénybe venni az előkészítő zenei bizottság tagjainak megvédelmezésére. Minden lehető és lehetetlen módon igyekeztek egy-egy jegyet megkaparintani, még a lopástól sem riadtak vissza. Aki valami kapcsolatban állt a rendezőséggel, attól a boltokban nem akartak pénzt elfogadni, követelték, hogy hangversenyjegyekkel fizessen.

Az előadócsarnok belsejét újra meg újra át kellett rendezni, hogy még több embert helyezhessenek el benne. A hangverseny estjén pedig nem csak az ülőhelyeken szorongott kétszerannyi ember, mint ahány jegyet kiadtak, még a tetőn is lógtak a zene rajongói. Nyolc hangversenyen több mint tizenötezer ember lelkesedett, tapsolt Toscanininek és az új zenekarnak, amely azután négy estét adott Kairóban és Alexandriában is, kirobbanó sikerrel.

Hubermann álma beteljesedett. Tíz év alatt a zenekar egész sor új művet mutatott be, elsősorban zsidó szerzőktől. Hosszú művészi körutakat tett a zenekar Európában és Közép-Keleten. Vendégművészei között olyan kiválóságok is voltak, mint oda Slobodskava, Friedmann Ignác, Harriet Cohen, Benno Moisevitsch, Adolf Busch, az egyes hangversenyeket pedig Toscanini, Dobroven, Michael Taube, Malcolm Gargent, Szenkár Jenő, Felix Weingartner, és Molinari vezényelték. A háború alatt Közép-Keleten állomásozó katonai csapatok számára is adott hangversenyeket a zenekar. Nem egy művész több ezer mérföldet utazott, hogy minél több katona élvezhesse a klasszikus zenét. Egy alkalommal közvetlenül a front mögött hangversenyeztek, amikor Rommel csapatai El Alameinnél állottak.

„A szerkesztőség tisztelettel kéri az olvasót, hogy minden közérdekű és igaz dolgot, eseményt, amelyet mások nem akarnak, vagy nem hozhatnak nyilvánosságra, közöljön velünk. Mindent elolvasunk, minden adatnak utánajárunk és meg is írunk” – így köszöntött be 1908. április 30-án a Pesti Futár.

Már a legelső számból kiderült, mire számíthatnak az új hetilap olvasói.

Riport készült például Nagy Endre „titkos” kabaré előadásáról, amelyet Ligeti Miklós (a városligeti Anonymus-szobor alkotója) Stefánia úti műtermében tartottak. A közönség olyan előkelőségekből állt, mint a Wekerle-kormány tagjai, gróf Andrássy Gyula belügyminiszter, Günther Antal igazságügy-miniszter, Jekelfalussy Lajos honvédelmi miniszter; Bárczy István polgármester, Boda Dezső főkapitány. Külön előadásra azért volt szükség, mert a tréfák, kuplék jórészt Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszterről szóltak, és a felsoroltak „exponált politikai helyzetüknél fogva” nem mehettek el Nagy Endréhez a Bonbonničre-be. A műteremben aztán kitörő nevetéssel, dörgő tapssal fogadták a minisztertársuk rovására elsütött poénokat. A cikk alatt nincs aláírás, szerzője minden bizonnyal a lap felelős szerkesztője, aki korábban maga is konferált a kabaréban.

Nádas Sándor 1883. január 16-án született Budapesten. Húszévesen beáll riporternek az Egyetértéshez, majd az első magyar bulvárlapnál, A Napnál dolgozik. A Pesti Futárt egy fiatal színikritikussal, Jób Dániellel alapítja meg, társszerkesztőjét azonban már 1909-ben rendezőnek szerződteti a Vígszínház (amelynek később legendás igazgatója lett).

A József körúti szerkesztőségbe áradnak az információk, bár a fürge, élelmes Nádas amúgy is mindenről értesül. Fülébe jut, hogy József főherceg pénzzavarba került, kideríti, hogy Kornfeld Zsigmond miért mondott le a tőzsde elnökségéről, leleplezi egy „budapesti sarlatán, akasztófára való” orvos üzelmeit, valamint a hazai kardvívó versenyek pártos zsűrizését, amellyel rendre elütötték a győzelemtől Fuchs Jenő olimpiai bajnokot.

Ranggal, tekintéllyel nem törődik. Kommentár nélkül idézi Auguszta főhercegnő megjegyzéseit a Vörösmarty-szobor avatásán: „Az a nőalak nagyon hasonlít. Magyar gyártmány? Kit ábrázol? És valóban mind a két keble márványból van? Napon szárították az anyagot? Vagy a márvány a természettől keményedik?”

A volt miniszterelnökkel, Széll Kálmánnal, akit nemes egyszerűséggel „a nemzet locsogányának” nevez, így élcelődik: „Széll haja fekete. Szakálla fekete. Ám olykor őszülni kezd, s ezen az ő korában már nem lehet csodálkozni. Mi történik azonban? Csakhamar visszafeketedik…”

Kollégáit sem kíméli, elveri a port a kritikusokon: „Kezdjük a kivételeken. Azokon a kritikusokon, akiknek nincsenek panamáik. Mert vannak ilyenek is, sokan vannak, legalább ketten vagy hárman… 1. Ambrus Zoltán; 2. Ignotus; 3. (Ejnye, ki is a harmadik?)” Ezután sorra veszi a lapokat. Hogyan lehetséges, hogy a Budapesti Hírlapban a nagy tekintélyű Alexander Bernát soha nem ír le egy rossz szót a Nemzeti Színház legpocsékabb előadásairól sem? Csak nem az feszélyezi, hogy „rongyos 600 forint” fix fizetést kap a drámabíráló bizottságban, melynek tagjait a Nemzeti igazgatója nevezi ki? A Magyarország kritikusa, Zboray Aladár maga is színműíró. Ha darabját a Vígszínházban játsszák, a Nemzetit vágja le, ha a Nemzetiben, akkor a Vígszínházat. A Hétben, Kiss József folyóiratában pedig elég felütni a művészet-rovatot, s mindjárt kiderül, hogy a főszerkesztő lakásának falán melyik festőnek lóg képe, illetve hogy melyik színház rendezett díszelőadást a koszorús költő jubileumán.

Mindez csak töredéke annak, ami az első évfolyamban megjelent. A polgármester már nyáron betiltotta a lap utcai árusítását azzal az indokkal, hogy nem teljesít komoly hírszolgáltatást. Nádas elemében volt, amikor a válaszcikket fogalmazta: „És a polgármesternek igaza van. Minden polgármesternek mindig igaza van. Az a hírszolgáltatás, amelyet mi teljesítünk, valóban nem komoly. Mi egyszer sem közöltünk enyhe hymen-híreket, sem méla halálozási hírt, és hogy Wekerle hova utazott reprezentálni, a városi főtisztviselők hova mentek szabadságra, és a versenyen melyik ló érkezett be elsőnek. Ellenben megírjuk államférfiakról, hogy mit végeznek, és miért titkosan, dugva, párnázott ajtók mögött, az ország bőrére. Politikusok hiúságairól és üzleteiről is írunk. Érthetetleneknek látszó banktitkokról…”

Negyed század alatt Nádas Sándornak megjelent vagy húsz könyve: regények, elbeszélések, útirajzok. Az olvasók kedvelték recsegő bulvárhangját, fordulatos történeteit. 1916-ban filmet írt és rendezett Csehov novelláiból. Két darabját bemutatta a Vígszínház. Életműve mégis a Pesti Futár harmincegy évfolyama.

Joggal állapította meg Krúdy Gyula: „Ha egyszer valakinek eszébe jutna megírni a valódi Pest históriáját, nem mulaszthatja el a Futár köteteit.” Kosztolányi is kedvelte a Futárt: „A pesti aszfaltból, a kávéházi bádogkertből hajtott ki, s máshol a földgolyón el se képzelhető.”

Miközben Nádas bíróságra járt vagy párbajban adott elégtételt a sértetteknek, megnyerte lapjának a magyar irodalom színe-javát: Adyt, Ambrus Zoltánt, Bródy Sándort, Heltai Jenőt, Hunyady Sándort, Juhász Gyulát, Karinthyt, Kosztolányit, Krúdyt, Molnár Ferencet, Nagy Lajost, Szép Ernőt, Szomory Dezsőt. Különösen élvezetesek a karácsonyi számok. 1912 karácsonyán Nádas felkérte az írókat, mondják el véleményüket Budapestről. Ekkor jelent meg Ady gyilkos humorú cikke a pesti társaság díszpéldányairól: „Arisztokraták valóban pedig azok Pesten, kik… testük-lelkük tisztaságára féltékenyen s gőggel tartják magukat távol a pesti arisztokraták szennyes közelétől.”

„Hogy élnek Pesten az írók?” 1918-ban erről született riportsorozat. Egy pompás „szomoryáda” a Sütő utcai toronylakásban meglátogatott Szomorytól: „Hát istenem, ki tud most jól élni? Istenem, gyújtok magamnak egy kis tömjént, és az az érzésem, hogy fent a magasban, egy kápolnában vagyok, közel az istenhez.”

Nehéz évek jöttek, 1921 és 1924 között Nádas Sándor naplója címmel könyv helyettesítette a Pesti Futárt. 1928 karácsonyán azonban ismét fontos kordokumentumot tett közzé: a magyar „selfmademanek”, önerőből lett nagyságaink kilencvenkilenc életrajzát. Színészek, képzőművészek, muzsikusok, írók éppúgy találhatók köztük, mint tudósok, bankárok (Krausz Simon) vagy – pártállásra való tekintet nélkül – politikusok (Gömbös Gyula, Kéthly Anna, Klebelsberg Kunó). 1929-ben a külföldön karriert csináló magyarokkal folytatódott a sorozat: filmesekkel (Fejős Pál, Kertész Mihály, Korda Sándor), a vegyész-filozófus Polányi Mihállyal és – meglepetésre – a Budapesten született osztrák íróval, Felix Saltennel.

Egyre szelídült a Futár hangja, talán csak a hajdani példaképet, Molnárt támadta Nádas a régi vehemenciával. Móricz Zsigmond meg is jegyezte: „Újabban nagyon bölcs, már unja kifigurázni az undokot.”

1938 novemberében megszűnt a Pesti Futár. Fél év múlva, miután életbe lépett a második zsidótörvény, Nádas Sándor kivándorolt az Egyesült Államokba. Pest krónikása a New York-i Plaza Hotelben halt meg, szívszélhűdésben, 1942. február 24-én. Ott, ahol egy sokkal híresebb emigráns, a szeretett-gyűlölt pályatárs, Molnár Ferenc is hosszú évekig lakott.

Jó tíz éves koromig én is, testvéreim is, csak a sík vidéket ismertük, míg egy nyáron apám fölmotorozott a Mátrába.

Rövidesen édesanyámmal összecsomagoltak bennünket és vonatra ültünk.

Nem volt ez jelentéktelen esemény, mert sokan voltunk; ha elmentünk otthonról, a járókelők azt hitték, vége a mozinak; úgy tele volt velünk az utca! De hát édesanyám felkészült az útra: bundás kenyér és főtt tojás volt az elemózsia; ezt tőle tudom, mert az én emlékezetem valami rántott csirkéket őrzött meg, de nyilván tévedek. Utaztunk vagy egy napot, háromszor kellett átszállni, de utaztunk volna szívesen négyet is, mert akkor megváltozott a táj, és hegyek emelkedtek, az oldalukon, egymás hegyén-hétén álló házakkal, az majd’ olyan érdekes volt, mint a legizgalmasabb útleírás vagy mozi. De hát estefelé elfogyott a vasút; ott hátizsákot, hátra kötözhető vászonzsákot öltöttünk, vulkánfíber bőröndöt, régi disznóbőr aktatáskát markoltunk mindannyian, és nekivágtunk az alkonyatban a fenyőfák közt emelkedő útnak.

Átmentünk egy faluvégen, aztán egy másikon, néha leültünk pihenni is, és hallgattuk a másféle tücskök reszelős neszezését, a másféle madarak pittyét; mélyeket húztunk a másfajta levegőből; ha arra járt valaki, köszönt nekünk teli szájas palóc tájszólással, mintha ismerős volna, s mi visszaköszöntünk illedelmes alföldi nyelven és elvarázsoltan, zsibbadó fejbőrrel bámultuk a körülöttünk egyre emelkedő sötét óriásokat a derengő holdfényben.

Az utolsó pihenőnél, egy faluszéli feszületnél az egyik öcsém kibetűzte a fölírást:

ISTENDICSŐ

SÉGÉRE

ALI TATA

JUHASZ JOAKI

ÉS NEJE

SIDLO JULIÁNA

1886

Megérkeztünk.

Ez a nyár megváltoztatott bennünket. A Kékes északi lejtőjének tövében a hegyből csurgó szódavíz-forrás gazdáiként éltünk, a patakot gömbölyű kövekkel elrekesztve fürdőt építettünk, a vízesés alá jártunk zuhanyozni, és megtanultunk erdőt járni. Föntről messzire látni, mókust, szarvast kerestünk, a patakból vizet ittunk, esőben áztunk bőrig, amitől lélegzetet is alig vettünk. Csípős napsütés és szél szárított bennünket, aztán megismertük az ehető gombákat, meg a vadon növő kakukkfüvet, amely ételeinket fűszerezte; leltünk elhullajtott szarvasagancsot, tarajos gőtét és szalamandrát; gyűjtöttünk páfrányt és csillagos mohát, és házigazdáinktól olyan szavakat hallottunk, amelyeket mi sose használtunk.

És ezután a nyár után minden nyáron visszajártunk, lemondva inkább még a karácsonyi, születésnapi ajándékokról is. Juliska néni, Pali bácsi, a vendéglátóink lassan rokonainkká lettek, már évközben is leveleztek szüleinkkel, mi meg a falubéli rokongyerekekkel tartottuk a kapcsolatot.

Lassan odaszoktak, a Mátrába, a mi régi családi barátaink is; az egyik évben a tudós körzetiorvosunk jött fel nyaralni a velünk egykorú fiaival, a másik évben anyám apácabarátnője; s aki egyszer is járt ott, az mind beleszeretett abba a faluvégbe, a Mohosba, a Som-hegybe, meg a Tariska kopasz oldalába. De leghalálosabban, persze, rajtunk kívül, Laci bácsi, apám legénykori barátja, aki az egyik nyáron frissen szerzett menyasszonyával csatlakozott a mi családi karavánunkhoz.

Évnyitótól évzáróig szinte naponta álmodtunk a heggyel, odavalósinak éreztük magunkat. Én alkalmanként, mintha önkéntelenül tenném, megeresztettem egy-egy teli szájas „át”a barátaim gyöngyöző „ő” – hangjai közé, némi meglepetést és csúfoldódásra alkalma föltünést keltve palóc-voltommal.

Apám átjárogatott szabadnapjain Laci bácsihoz a szomszéd városba, Laci bácsi is egyre többször fordult meg nálunk, sőt, ha jól emlékszem, még levelezni is kezdtek! Aztán fölmotoroztak a Mátrába, előbb csak egy-egy napra, aztán néha kettőre, háromra; és egy télvégi napon apám bejelentette: találtak a Mohos oldalában egy darab eladó kukoricaföldet, s azt ők ketten, Laci bácsival, meg fogják venni. A pénzügyeket illetően is megvolt már a tervezet: Laci bácsi, aki szőlőtulajdonos a Tisza mellett, kölcsönadja a pénzt, azt majd apránként le lehet törleszteni, napszámmal, szüreteléssel, s az is megtakarítás, hogy nem kell nyáron a szobáért fizetni, mert el lehet lakni a saját telkünkön előbb sátorban, aztán meg összeütünk valami fakalyibát, és abban.

A világ elsötétült előttem, a szám kiszáradt, a tenyerem izzadt a bejelentésre, de ahogy körbenéztem az öcséimen, ők sem lehettek másképp: a legkisebbiknek egyszerűen tátva maradt a szája és szaggatottan vette a levegőt, a legnagyobbik izgatottan röhögni kezdett, a középső öcsém pedig kis híján elbőgte megát.

A következő nyáron már tulajdonosként mentünk a hegyre. A telek az erdő tövében feküdt, a kettő együtt (Laci bácsié és a miénk) sem lehetett fél hold, de hát ennek semmi jelentősége, mert hiszen nem volt annak kerítése! Az erdő meg addig a miénk, ameddig belémegyünk, a forrásból annyi borvizet iszunk, amitől épp csak meg nem pukkadunk, a gomba meg a kakukkfű, az elhullajtott szarvasagancsok, a török szegfű, a gyöngyvirág, a szarvasbogarak és a darazsak meg úgyis a miénk voltak már sok nyár óta…

No, hát nekiláttunk. Az agyagos szántás helyén igen göröngyös volt a föld, fejelni nem lehetett rajta lábtörés veszélye nélkül. Szét kellett verni a göröngyöket, hogy elsimíthassuk a gyöpöt. Kiirtottuk a bozótot az emelkedő hegyoldalon, s jó messzire az erdőben reterátot építettünk.

Télen apám beszerzett Laci bácsi segítségével egy ócska deszkagarázst, s mivel Laci bácsi már építkezett – csúcsos tetős emeletes házat húzott föl az erdő csücskében –, egy fuvarral azt is fölszállítatta nekünk. Apám, az ezermester üveggyári szomszédokkal fölállította, még némi hullámpalával fedett teraszt is betonozott eléje, ablakot fűrészelt az oldalába, s amikor sor került rá, a villanyt is bevezette.

No, ez nem ment egyik napról a másikra, se fölös pénz, se szabadidő nem volt a családban annyi, de az évek alatt csak elkészült, s amikor a mogyoróbokrok jól körülnőtték, szóval a kunyhó, már igen kedvesen, barátságosan nézett ki. Lassanként fölkerült bele Nagyanyám fölösleges díványa, egy kamrapolc, egy elörökölt gáztűzhely és a foltozott ágynemű jó része. Lett ott fönt mosdótál, gumicsizma, esőköpeny, kerti szerszámok és főzőedények, evőeszköz, hegymászóbot, és minden, ami kell, a végén még olajkályha is, olajos tartályokkal a sarokban.

Laci bácsinak már kész volt az emeletes háza, sőt a ciszternája is villanymotorral, a fürdőszobában tehát lehetett zuhanyozni és ágyból nézte a színes televíziót, mint otthon.

Apám jól mulatott a komája komfortján:

– Mégis mindig nálam eszi a fene – dicsekedett -, mert ott szeret üldögélni az én teraszomon, ott isszuk a borát.

Apám aztán nyugdíjba ment, onnantól fogva egyre többet időzött fönt; mindig akadt tennivalója, ha más nem, hát üldögélni és hallgatni.

Az egyik tavasszal váratlanul fölmentem én is. Ott találtam apámat és a sövénykerítés túlszélén Laci bácsit is. Kicsit titokzatosan tevékenykedtek: aprócska tányér alakú ágyásokat ástak, a telek közepe táján. Kiszedtem apámból, hogy a szomszéd gyerekek hamarosan ezüstfenyő-csemetéket szállítanak neki. Ő tízet rendelt, Laci bácsi tizenötöt, mivel több nem fér a telkére.

– Minek az ide, édesapám? – kérdeztem-, hiszen itt az erdő, tele fenyőfával!

Már láttam: nem tettem jól, hogy beleszóltam. De azért elmagyarázta, hogy a hegyoldal igen meredek, ott nem lehetséges aláfeküdni a fenyőfának, itt ő a laposra telepíti, s mikor megnőnek, akár aludni is lehet majd alattuk a gyantaillatú hűsben.

Ez nagyon ésszerű magyarázat volt. Csak hát teltek-múltak az évek és a fenyőfácskák alá még mindig nem lehetett odafeküdni, merthogy igen lassan nőttek; ellenben a fejelésnél meglehetősén útban voltak. Nem lettek hát népszerűek az ezüstfenyők, de apám nem tűrt vitát létükkel kapcsolatban. Így hát szóba sem hoztam azon a nyáron sem, amikor fölfedeztem, hogy Laci bácsi ott fekszik a saját fenyőfái alatt, amelyek már vagy jó fél méterrel magasabbak a mieinknél. Csak éppen nem értettem: hiszen egyszerre ültették a teljesen egyforma korukban ellopatott csemetéket. A talaj is egyforma, az egymástól 20-30 méterre növekvő fákat a nap is, a szél is, az eső is egyformán éri – mi lehet hát az oka a különbségnek?

Láttam apám is oda-oda sandít, gyanakodva nézegeti a szomszédos fákat, hűvösebb is volt a barátság közte meg a komája között azon a nyáron.

Ősszel – akkor már mindannyiunknak kulcsa volt a kunyhó lakatjához – újra kint leltem apámat.

– Lebukott a csibész! Kilestem! – intett a fejével Laci bácsi bezsalugáterezett ablakai felé. – Tápszeres vízzel locsolja őket, amióta csak megvannak! – sőt, langyos vízben oldogatott szürkés sárga porokat, hogy majd ő is azzal biztatgassa a tíz takaros ezüstfenyő-legénykét.

Nem sokkal ezután megbetegedett az apám, kórházba került, tán először életében. Rosszul tűrte, mint a tevékenységhez szokott emberek általában.

Így hát az első szabadnapomon nem a Mátrába utaztam, hanem hozzá a kórházba.

– Voltál odafönn? – kérdezte a folyosón.

A fejemet ráztam.

– No, mert az a csibész betyár Laci bátyád jól eltolta a fenyőfáit!- nevetett.

S hogy értetlennek találta a pofámat, hát elmagyarázta, hogy egy soproni erdőmérnök fekszik mellette, korabéli ember, jókat beszélgetnek; annak elmondta a fenyőfák dolgát, s az meg erre fölvilágosította, hogy a növekedést ilyen mesterkedéssel meg lehet gyorsítani, de azt a fa bánja meg, mert tíz-húsz évvel hamarabb fog kipusztulni, mint az, amelyiket hagytak szépen, nyugodtan megnőni.

Ez a jó hír sokat lendített a gyógyulásán, mert már alig várta, hogy odafönn a szeme közé nevessen a komájának, ami hamarosan meg is történt, ilyenformán: hát üldögéltek alkonyatkor apám hullámpalával fedett teraszán, szagolgatták a jó illatú szelet, itták Laci bátyám homoki borát, s egyszer csak apám így szólt:

– Hát ide figyelj te agyalágyult! Jól elrontottad te a fenyőfáidat, fiam!

– Hülye vagy te, komám! Már mivel rontottam volna el őket?

– A tápszerezéssel, fiam! Azt hiszed, nem tudom az első perctől fogva?

– Lehet, hogy tudod, de akkor te meg mért nem csináltad?

– Mert én nem akartam vacakolni az enyémeket.

– De miért toltam volna már el, te meszes agyú vénember?

– Mert megmondta az én soproni erdőmérnök komám, hogy a tápszerezett fenyő 20 vagy 30 évvel korábban kipusztul, mint a nem tápszerezett.

Laci bátyám meghökkent. Kortyolt egyet, aztán fölállt, a terasz korlátjába kapaszkodott, és arra felé meresztette a szemét, ahol az ő nyakigláb fenyőfái álldogáltak a sötétben.

Apám villanyt gyújtott a bogaraknak, aztán odaállt ő is mellé, és kárörvendő mosollyal bámult bele a sötétségbe.

Jó darabig hallgattak, aztán Laci bátyám egyszerre megszívta az orrát, és egyszerre ezt kérdezte:

– Te hülye betyár, hány évet mondtál?

– Húsz-harminc évet jósolt az erdőmérnök – felelte az apám meglepetten.

– Aztán tudod-e – kérdezte hosszú szünet után a komája -, hogy hány évig él egy fenyőfa?

Az apám megdöbbent, s fejben utánaszámolt, hogy ugyan hányadik nemzedék fogja örökölni majd a telket, mire a Laci bácsi fái pusztulni kezdenek, s akkor harsányan, vígan fölnevetett.

Hahotázott már Laci bácsi is, nevettek mind a ketten lelkük szakadtából, teli szájjal, ziháló tüdővel, összekapaszkodva, levegőért kapkodva, két öreg legény, a maguk halandó mivoltán és a fenyőfák örökkévalóságán.

Kecskemét és a magyar zsidó képzőművészet a 20. század első felében

Válogatás a Kecskeméti Katona József Múzeum Képzőművészeti Gyűjteményéből

Erdős Renée Ház Muzeális Gyűjtemény és Kiállító terem (1174 Budapest, Báthory u. 31.)

Kurátor: ifj. Gyergyádesz László művészettörténész

Kecskemét egyik ékessége az 1902-1903-ban épült Cifrapalota. Itt található a Kecskeméti Katona József Múzeum Képzőművészeti Gyűjteménye, mely kategóriájában az egyik legnagyobb és legjelentősebb Magyarországon. Fő gyűjtési területévé a 20. század első felének magyar művészete vált, miután olyan kiemelkedő magángyűjtemények anyagai lettek a részévé, mint Nemes Marcellé és Wolfner Józsefé (Farkas István és Glücks Ferenc által is folytatva). Maguk az említett műgyűjtők is zsidók voltak, így talán nem is annyira meglepő, hogy általuk, illetve a későbbi vásárlások nyomán számos magyar zsidó festő és szobrász alkotása került a kecskeméti múzeumba.

„Annak tisztázására, mit jelent a magyar zsidó képzőművészet, attól a kortól kell kiindulni, amikor kettéválik a zsidó vallás művészete és zsidó származású művészek világi tárgyú festészete. A magyarországi zsidó vallás művészete ugyanúgy része a magyar művészettörténetnek, mint a magyarországi katolikus, református, evangélikus, unitárius, a szerb, görögkeleti vagy az erdélyi szombatosok művészete. A probléma a világi képzőművészeti műfajok elterjedésével kezdődik.” (S. Nagy Katalin) Bár a magyar zsidó művészet mibenlétéről sokat vitatkoznak, a fogalom pontos definiálhatóságának hiánya ellenére is számos olyan alkotót sorolhatunk fel (pl.: Ámos Imre, Anna Margit, Bálint Rezső, Bokros Birman Dezső, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Farkas István, Fényes Adolf, Iványi Grünwald Béla, Perlott Csaba Vilmos, Pór Bertalan, Zádor István, Ziffer Sándor), akinek a kecskeméti gyűjteményben őrzött műveit szakmai színvonala alapján (is) méltónak találhatunk arra, hogy agy a kulturális értékekre hangsúlyt fektető holokauszt megemlékezés keretében bemutassuk.

A kiállításhoz kétnyelvű (angol-magyar) könyvkatalógus jelent meg, mely az összes kiállított mű színes reprodukcióját tartalmazza, illetve az ifj. Gyergyász László művészettörténész által írt részletes tanulmányban olvashatunk a magyar zsidó festészet aranykoráról, a kecskeméti képzőművészeti gyűjteményről és annak alkotóiról, remekműveiről, sőt emellett bepillantást nyerhetünk a kecskeméti zsidóság múltjába, megismerkedhetünk egykori zsinagógáikkal, s kiemelten a magyar zsidó építészet Kecskeméten látható századfordulós-szecessziós emlékeivel, így például a Cifrapalotával. A Magyar Holokauszt Emlékév alkalmából megjelent 104 oldalas, igényes kivitelezésű kiadvány 67 színes reprodukciót, köztük 43 archív felvételt is tartalmaz.

A kiállításon megtekinthető művek listája:

1. Ámos Imre: Kék önarckép, 1940 körül (vászon, olaj, 49,5×39 cm, Ltsz.: 89.86.)

2. Ámos Imre: Önarckép, 1941 (papír, tus, 300×270 mm, Ltsz.: 88.99.)

3. Ámos Imre: Rabbi kakassal, 1938 (vászon, olaj, 46×38 cm, Ltsz.: 84.105.)

4. Anna Margit: Fej, 1947 (papír, akvarell, 28×22 cm, Ltsz.: 92.14.)

5. Anna Margit: Kendős fej, 1940-es évek eleje (papír, tempera, 61×46 cm, Ltsz.: 89.102.)

6. Bálint Rezső: Kecskeméti tér, 1912 (papír, pasztell, 68×100 cm, Ltsz.: 56.125.)

7. Basch Andor: Csendélet, 1910 (vászon, olaj, 48×62 cm, Ltsz.: 56.64.)

8. Basch Gyula: Krisztusfej, 1908 vagy előtte (vászon, olaj, 59×45,5 cm, Ltsz.: 56.21.)

9. Berény Róbert: Szőlőevő, 1935 körül (vászon, olaj, 75,5×100 cm, Ltsz.: 83.109.)

10. Bokros Birman Dezső: Aszfaltozó, 1943 (bronz, M:21 cm, Ltsz.: 84.107.)

11. Bruck Miksa: Tájkép (vászon, olaj, 40,5×50 cm, Ltsz.: 56.77.)

12. Czigány Dezső: Ady-portré, 1907 (vászon, olaj, 48,5×36,5 cm, Ltsz.: 2003.6.1.)

13. Czigány Dezső: Nevető önarckép, 1912-1914 (vászon, olaj, 75×62 cm, Ltsz.: 2003.7.1.)

14. Czóbel Béla: Kastélypark, 1905 (papírlemez, olaj, 61×69 cm, Ltsz.: 56.130.)

15. Diener Dénes Rudolf: Cigányputri, 1912 (vászon, olaj, 51×44 cm, Ltsz.: 68.192.)

16. Erős (Erbstein) Andor: Kecskeméti látkép (A görög temető), 1913 (vászon, olaj, 91×100 cm, Ltsz.: 56.74.)

17. Faragó Géza: Virágok között, 1911 (vászon, olaj, 96,5×46,5 cm, Ltsz.: 56.114.)

18. Farkas István: Fiatal részeg költő az anyjával, 1932 (fa, tempera, 143×115 cm, Ltsz.: 84.90.)

19. Farkas István: Önarckép (Fej profilból), 1928-1929 (papír, szén, 540×400 mm, Ltsz.: 82.836.)

20. Farkas István: Úton (Közelednek), 1938 körül, (papír, akvarell, 600×880 mm, Ltsz.: 84.102.)

21. Farkas István: Vége (Nagymama és unokája), 1941 (fa, olaj, 64×99 cm, Ltsz.: 84.92.)

22. Farkas István: Vörös asztal (Vörös asztal körül), 1931 (fa, tempera, 115×145 cm, Ltsz.: 84.89.)

23. Fényes Adolf: Terítés, 1908 ((vászon, olaj, 96×88 cm, Ltsz.: 87.151.)

24. Gráber Margit: Akttanulmány, 1916 (papír, olaj, 67×25,5 cm, Ltsz.: 74.397.)

25. Gráber Margit: Cigányváros, 1919 (papír, szén, 450×600 mm, Ltsz.: 74.400.)

26. Hermann Lipót: Mitológia (Perszeusz és Androméda), 1911 (papír, akvarell, 30×36 cm, Ltsz.: 56.35.)

27. Hermann Lipót: Szerelem kapuja, 1912 körül (vászon, olaj, 56×69 cm, Ltsz.: 56.94.)

28. Iványi Grünwald Béla: Kecskeméti táj, 1910 körül (vászon, olaj, 50x61cm, Ltsz.: 56.78.)

29. Iványi Grünwald Béla: Kofák a hóbuckák között, 1912 (papírlemez, olaj, 65×70 cm, Ltsz.: 56.95.)

30. Jávor Pál: Csendélet (Vásárfia), 1911 előtt (vászon, olaj, 67×70 cm, Ltsz.: 56.63.)

31. Kádár Béla: Városi jelenet (hátoldalán: Fiú kutyával), 1940 (papír, fekete tempera, 245×210 mm, Ltsz.: 95.23.)

32. Kohner Ida: Játszó gyerekek, 1920-as évek (papír, pasztell, 60,5×70 cm, Ltsz.: 82.870.)

33. Magyar-Mannheimer Gusztáv: Pulyka, 1905 körül (papír, olaj, 20×16 cm, Ltsz.: 56.26.)

34. Márk Lajos: Parkban ülő nő, 1907-1909 körül (vászon, olaj, 127×75 cm, Ltsz.: 56.24.)

35. Perlott Csaba Vilmos: Csendélet, 1910 körül (vászon, olaj, 72×59 cm, Ltsz.: 56.96.)

36. Perlott Csaba Vilmos: Kálvária, 1911-1912 (vászon, papír, olaj, 100×80 cm, Ltsz.: 68.191.)

37. Perlott Csaba Vilmos: Krisztusfej, 1921 (papír, litográfia, 570×430 mm, Ltsz.: 72.222.)

38. Perlott Csaba Vilmos: Sirató asszonyok (Bibliai alakok), 1922 (papír, litográfia, 700×500 mm, Ltsz.: 72.223.)

39. Pólya Tibor: Fivérem hegedül, 1911 (papírlemez, olaj, 74,5×71 cm, Ltsz.: 56.58.)

40. Pór Bertalan: Csendélet, 1907 (vászon, olaj, 67,5×84 cm, Ltsz.: 91.88.)

41. Pór Bertalan: Önarckép, 1910 (vászon, olaj, 63,5×50 cm, Ltsz.: 56.69.)

42. Zádor István: Flórenci kép, 1910 (vászon, olaj, 50×40 cm, Ltsz.: 56.49.)

43. Ziffer Sándor: Önarckép, 1920-as évek (vászon, olaj, 79×68,5 cm, Ltsz.: 81.798.)

A kiállítást köszönti: Mák Kornél Kecskemét MJV alpolgármester és Fohsz Tivadar Budapest Főváros XVII. kerület Rákosmente Önkormányzatának alpolgármestere. A kiállítást bemutatja és megnyitja: ifj. Gyergyádesz László. Közreműködik: Nagy Judit fuvolaművész és Fedoszov Júlia zeneakadémista.

Szinte teljes bizonyossággal állíthatjuk: a lehetetlennel határos, hogy egy 84 éves magyar ember család- és élettörténete ab ovo ne legyen izgalmas, egyedi sajátosságokban gazdag és ugyanakkor egyetemes tanulságok levonására is alkalmas. Különösen így van ez, ha az illető ráadásul zsidó származású. A tekintélyes újságíró, Bernáth László sajátos formába öntött – ugyanis maga a könyv egy fiktív beszélgetés az 1945 áprilisának végén, csaknem egy évnyi lágerlét után tehervagonban meghalt apjával – ön- és családtörténetének megírására rendelkezésre álló „nyersanyag” azonban még a szokásosnál is több esélyt adott egy emlékezetes kötet megírására.

A szerző ugyanis a vele egykorú Kertész Imréhez hasonlóan megjárta Auschwitzot. Írni azonban csak a Sorstalanság Nobel-díja után, pont tíz éve írt róla egy karcsú kötetet. Nem Kertész sikerét elirigyelve – hiszen szépírói képességeinek korlátaival tökéletesen tisztában van – hanem hogy megmutassa a maga értelmezését. Ennek lényege, hogy jóllehet a két kamasz, Köves Gyuri és (ha szabad ezt mondani) Bernáth Laci lágerélményei értelemszerűen azonosak voltak, az átélt események feldolgozása a két embernél más eredményt adott. Bernáth életének is alapélménye a láger, ezt bizonyítandó íme néhány fontos mondat a mostani kötetből: „Amióta hazajöttünk, nekem nincs istenem. (…) Engem a deportálás tett egyedi emberré. (…) Isten létéről, a vallásról Auschwitzban sem gondolkodtam. Ami elég természetes, mert egyre inkább csak a napi kenyér nagyságán, a ládákban hozott csirizszerű ebéden járt az agyam, hogy lesz-e benne néhány krumplidarab.”

De Bernáth Auschwitz-élményének, és így kötetének egyediségét nem az efféle gondolatok adják, hanem a történet egy megejtően emberi, személyes eleme. A család élete, az apa és gyermek kapcsolata ugyanis nem volt harmonikus, amiért a gyerek az apját látta felelősnek. Szerettétek ti egymást? – kérdezi apját. „Hát, ahogy a filmekben mutatják, úgy nem nagyon. De megvoltunk. Jó anya volt, gyakran éreztem is, hogy kisajátít magának. Jobban is szeretted őt, mint engem.” A beszélgetésből kitűnően az apa-fiú viszony is olyan volt, mint a szülőké: megvoltak. És ez egy gyereknek kevés, nagyon kevés.

Auschwitzban viszont nem csak a rettenetet, hanem apja szeretetének csalhatatlan jelét is megkapta. Amikor háromnapos utazás után a transzportot szelektáló orvos – aki esetükben valószínűleg nem Mengele volt – elé kerültek, az apja azt gondolta, jobb, ha a nyápic és élhetetlen gyerek vele marad, ezért 14 éves fiát 17 évesnek hazudta. És ezzel a kegyes, hőstettnek minősíthető hazugsággal megmentette fia életét, hiszen a gyerekeket a gázba vitték…

De az olvasó számára nem csak a történetnek ez a különössége megrendítő. Itt van az a magyar zsidóság és a magyar állam 20. századi viszonyára oly jellemző eset, amikor a férjet/apát a helyzetet és az emberi lelkeket józanul felmérni képes felesége beszéli le arról, hogy az első világháborúból megmaradt és gondosan megőrzött, szakaszvezetői csillagokkal ékesített kamgarn anyagból készült zubbonyában vonuljon be munkaszolgálatba. Ha a feleség bölcsessége nem kerekedik felül a férj hazafias érzésein, a magyar királyi honvédség nagykátai illetékesének tevékenységét ismerve – mint utóbb kiderült, az az úr egy állat volt – Bernáth László apja a deportálást sem éri meg. És akkor sosem tudta volna meg, hogy az apja igenis szereti őt.

Persze a könyv messze nem pszichologizáló, könnyzacskókat megcélzó hollywoodi sztori az apa és a fiú haláltábori egymásra találásáról, de nem is a Saul fia módján érzelemmentes, szikár beszámoló az ismeretlen halottban fiára ismerő (?) rabról. Ennél többről esett szó az apával folytatott fiktív beszélgetésben: egy magyar zsidó család három generációjának a jesívától az ateizmusig, az ortodoxiától a kommunizmusig, az ortodoxiától az asszimilációig vezető útjának leírásáról; a haláltáborból visszatérő ifjúról, aki a határt átlépve megkönnyezte, hogy újra Magyarországon van; a kulturális újságírói pályát választó egykori auschwitzi fogolyról, aki szakmájának elismert mestere lett.

Éppen a mű erényei indokolják, hogy szóvá tegyem a kötet gyengeségét. Tudatában vagyunk ugyan a könyvszakma nehéz anyagi helyzetének, de a szerző évtizedes munkásságával már rég kiérdemelte, hogy a kiadó ne csak a megjelentetésre, de a szöveg gondozására is teremtse elő a szükséges pénzt. Különösen, ha az a szöveg olyan fontos, mint Bernáth Lászlóé.

A történet igaz, a neveket megváltoztattam

Azokban az években (is) a szakma jeles vagy jeltelen művelői napestig azon vitatkoztak – és a vitáról, álláspontjaikról nem átallottak könyveket, cikkeket írni -, előadásokat és szakmai fórumokat tartani, hogy mi a public relations valódi definíciója, mi az üdvözítő módszertana, miként lehetne már vége elhatárolni a PR-t a marketingtől.

Azokban az években sem veszítette el a türelmét a protokoll már akkor is legendás főnökasszonya, pedig nap-nap után elborzasztotta például az ellenzéki pártvezér zöld inge, fehér zakója, vagy a sajtótájékoztatón cigarettázó Főnök látványa. És egyáltalán, nem unta meg pallérozni a többi, igen rosszul öltözött, sokszor öntelt, bárdolatlan képviselőt sem. Igaz, néha összekeverte őket valami újságíróval, ál- vagy valódi lobbistával.

Egyébként azokban az években a Főnök lépten-nyomon azt hangsúlyozta, hogy felháborítja a kormányzati politika átfogó elutasítása. Talán ezért, de ki tudja, hogyan, az egyik héten, a saját komplett sajtóirodájának háta mögött, négy napilapnak négyfélét nyilatkozott. Ráadásul ugyanarról az ügyről!

A kabinet önjáró kommunikációs (na, most PR, vagy politikai marketing?) csapatát – ugyanis a neves egykori tv-s külpolitikai újságíróból, többek között moszkvai, New-York-i tudósítóból lett sajtóiroda vezetője, egyben szóvivő, helyettes államtitkár; megelőzve arca teljes elveszítését, négy hónap elteltével lemondott – folyamatosan bokros válságkommunikációs teendők nyomasztották. Többek között egy igencsak megosztó gazdasági csomagot kellett eladniuk a társadalomnak. Így azután, fel sem tűnhetett nekik, hogy – ma sem tudni, kinek a javaslatára – a Főnök kommunikációs ügyekért felelős címzetes államtitkárnak kinevezett egy igencsak viszonylagos rádióst, aki hat nap múlva lemondásra kényszerült, de távozóban még kilátásba helyezte, hogy egyszer megírja, lerántja a leplet…

Azokban az években, az egyébként gyenge ellenzék, szorgalmasan fűrészelte a kormány valamennyi rezdülését, és ennek minden lehetséges fórumon hangot is adott.

A közbiztonság kirobbanó volt. Nem is meglepő hát, hogy a Főnök ingerülten a kamerába nézett, és közölte: ami itt van, az nem közbiztonság.

Azokban az években a vezető kormánypárt valamennyi minisztere, tökéletes médiamixet keverve, a létező összes kommunikációs csatornán, teljes erőből vitázott – a saját koalíciós partnerével.

Nos, ekkor történt, hogy a szokásos pénteki operatív értekezleten a Főnök egyenesen a PR tanácsadóra nézett, és megszólalt:

– Valami hatalmas, pozitív visszhangot kiváltó esemény kellene, amit nagy figyelemmel kísér a sajtó, és persze a hazai közvéleménynek is tetszik. Hatalmas durranás legyen, olyan, amivel elterelhetjük a figyelmet a folyó ügyekről, problémákról – mondta.

– Találj ki valamit, költség nem számít, mindenkit mozgathatsz – tette hozzá.

Valamit, országosat, elterelőt? Ez nem amolyan kereskedelmi lánc, ahol kiderül, egerek laknak és piszkítanak a lisztes zacskókban.

A Főnök barátságosan intett, a stáb felállt, és mint egy tűzriadó alatt, a bepánikolt tömeg, egymást taposva, egy emberként akartak kitörni a hat méter magas, gazdagon faragott ajtón.

A PR tanácsadó igazán kreatív volt, üzemszerűen ki szokott találni valamit. Lételeme ugyanis a probléma megoldása; ilyenkor az agya felpörög, minden sejtje megfeszül.

De ez most nehezen ment. Egy héten át csak gondolkodott. Sorra vette, mit, és mit nem sütöttek már el.

A Főnök saját maga PR-főnöke volt. Beoltva a kommunikáció ellen.

Éppen vasutassztrájk volt. Ekkor felültette volna a Főnököt a Budapest-Vác között közlekedő vonatra, persze retúr, hogy azután a koszos kupéban zötykölődve beszélgessen masinisztával, kalauzzal, szakszervezetissel. Tervezett, előkésztetett, a várható hatást vizsgálta, költséget vetett, csúcsvezetőket mozgatott, a médiának beharangozott. Az ötlet mindenkinek tetszett. Írt is egy jelentést az eredményről.

Másnap visszakapta a Főnök egyetlen, remegő betűkkel, a jelentés margójára írt mondatával: „Komolyan gondolod?”

Nagy durranást? Az interneten kutakodott, végig nézte a hazai és a nemzetközi eseményeket, az évfordulókat felsoroló adatbázisokat. Mihez lehetne kötődni?

Azután végre rátalált az éppen száz éve született magyar származású Udvary Jánosra, aki igazából Hofferként született, de Jean Udvaryként halt meg Amerikában. A később világhírre szert tett tudós korán elment Magyarországról, több európai nagyvárosban élt, kutatott, tanított, Einsteinnel dolgozott, Roosevelttel és Sztálinnal levelezett. Megkerülhetetlen szereplőjévé vált szakterületének. A 30-as évek végén Amerikában, Oregon állam egyik kis városkájában telepedett le, ott is temették el hamvait.

Aztán kipattant az ötlet: haza kell hozatni Udvardy hamvait, az urnáját itthon újra kell temetni. Persze lesz emléktábla-avatás a budapesti szülőháza falán, és nem maradhat el egy parlamenti és egy akadémiai emlékülés sem. Tele lesz vele a nemzetközi és a hazai sajtó.

– Tetszik, csináld – közölte kurtán a Főnök.

*

És beindult az apparátus! Minden nap feljegyzéseket írt, órákig telefonált a washingtoni magyar nagykövetség illetékes tanácsosával. (Később kapott is valami figyelmeztetést a magas telefonszámla miatt.)

Távirányítva kiderítette, hogy az Udvardy hamvait tartalmazó urna az oregoni kisváros temetőjének halottasházában, pontosabban a temető valamilyen raktárának egyik zugában hever. Ennek oka prózai volt: a zseninek már egyetlen rokona sem élt, és mivel a végső határidő után senki és semmiféle amerikai intézmény nem fizette meg a további tárolási díjat – egyszerűen kirakták az urnát a kolumbáriumból.

Amerikában ezért senki nem tiltakozott, a világon erről senki nem tudott. A temető gondnoka is csak napok alatt volt képes mindezt kinyomozni. Arról fogalma sem volt, mi ez az ideges, diplomáciai erőket bevető magyarországi érdeklődés Jean Udvary hamvait illetően.

A gondnok, biztos, ami biztos, jelentette az ügyet. Hogy kinek? A CIA-nak, az FBI-nak, vagy csak a helyi seriffnek – ki tudja.

*

– Nem lehet csak úgy zsebre vágni, hazahozni azt az urnát! Kaptunk egy jegyzéket, érdeklődnek, mit akarunk. Hát mondd meg nekik – közölte a Főnök.

A PR-tanácsadónak esze ágában sem volt suttyomban hazahozatni Udvardy hamvait. Amerikában egyszerűen nem volt kivel beszélnie az ügyről. A zseninek rokonai, utódai már nem éltek, az urna, benne Jean Udvardy hamvaival, semmiféle adminisztrációhoz nem tartozott. Bár, a zseni végrendeletében azt kérte: hamvait szórják szét a levegőben. Ám ez valamiért eddig nem történt meg, így az urna egyszerűen csak ott hevert az isten háta mögötti kisváros temetőjének raktárában.

*

Persze, írt egy jegyzéket. Kapott is választ:

Az amerikaiak közölték, Jean Udvardy születésének 100. évfordulója alkalmára ők is nagy eseménysorozat szervezésén dolgoznak. Lesz emlékülés, szoboravatás…

És egyáltalán: Udvardy amerikai állampolgár, s bár magyar származású, szakmai magaslatait Amerikában érte el, így hamva Amerikáé.

Másfél hónapig komoly államközi alkudozások folytak.

Sikerrel.

Március 20-án, délelőtt fél tíz körül kopogtak PR-tanácsadó irodájának ajtaján.

– Kapitányi posta – közölte a futár, majd az asztalára tett egy igen alaposan becsomagolt, vagy fél tucat pecséttel ellátott csomagot.

És egy jegyzőkönyvet, amely három példányát aláíratta. Miután elment, a PR-tanácsadó hosszú percekig bontogatta a pukkanós fóliába göngyölt, lepecsételt csomagot.

Egy papírdoboz volt benne. A dobozban egy másik, fémből készült, leforrasztott dobozt talált.

Jean Udvardy feküdt az íróasztalán.

Március 29-én, Budapesten felavattak Udvardy szülőházán egy márványtáblát.

Néhány órával később a Nemzeti Sírkert MTA parcellájában eltemették az urnát Jean Udvary hamvaival.

*

– Rendben van. Volt esemény, nagy sajtóvisszhang. Még a CNN is tudósított, figyelt minket a világ. Végül is, miként érted el, hogy kiadják a hamvakat? – érdeklődött a Főnök.

– Harmadoltunk: 1/3 Amerikában maradt, 1/3-ot egy léggömbbel szélnek eresztettek, 1/3 jutott nekünk.

A Tóra tanításain alapuló gondolatok a tartalmas és boldog életről

A breszlevi Rebbe Náchmán és legfőbb tanítványa, Rabbi Noszon tanítása alapján

és Rabbi Eliezer Slomo Sik, Mohoros zcvk”i tanítása alapján

2. rész

7. Legmagasabb szint

   A boldogság a legmagasabb szint, amit egy zsidó képes elérni. Pontosan azért, mert ilyen magas szinten áll, nehezebb elérni, mint bármilyen más spirituális szintet. Gyakran a zsidó ember szívét keserűség árasztja el, ami elszakítja őt a szentség legmagasabb szintjétől, az öröm parancsolatától. Csakis úgy tudsz örömhöz jutni, ha teljes tudatosságodat a cél felé irányítod. Cselekedj bármit, ami ennek a megszerzéséhez szükséges, még akkor is, ha első pillantásra butaságnak tűnik is.

   A cél boldognak lenni és az út ehhez a teljes elkötelezettség. Igazi utazásod akkor kezdődik, mikor elutasítod a téged kigúnyolókat.

8. Emelkedj ki problémádból

   Az egész világ annyira hozzászokott már a szomorúsághoz és a keserűséghez, hogy látszólag megváltoztathatatlan részét képezi az embernek. Ezen alapgondolkodás mentén építik fel az emberek az életről alkotott képüket. Vannak, akik szerint egész nap szomorúan, lehorgasztott fejjel kéne járnunk bűneink miatt. Azonban ez a vélemény sem más, mint a rossz ösztön keserű gyümölcse. A rossz ösztön az emberiség (ős) ellensége mind fizikai, mind szellemi síkon. Keserűvé teszi az embert annak ellenére, hogy körülményei nem igénylik ezt a rossz érzést és a legtöbbször oka sincsen rá, hogy olyan alacsonyan érezze magát.

   Ekkor jön Rabbi Nichmán, az ukrajnai Breszlov / Breszlev városából, az igazi spirituális mester, aki a Messiás idejének eljövetele előtt, ebben a fenti hangulatban élő emberek zavarodott közösségében, egész életét arra szánta, hogy a fenti ösztönnel megküzdjön, teljes egészében eltüntesse azt, továbbá felfedje előttük a rossz ösztön eszközeinek és próbálkozásának hiábavalóságát. Célja elsősorban az volt, hogy mindenki számára teljesen világossá tegye, hogy a depresszió és minden társa maga a Gonosz Oldala. Számos módon megmutatta, hogy valójában egyetlen út létezik, amin keresztül a lehúzó és magával rántó sötétséget és káros szenvedélyeket magunk mögött hagyhatjuk. Ez pedig a boldogság és az öröm útja!

   Légy boldog és Örülj az Örökkévalónak, így kiemelkedsz nehéz helyzetedből és a sötétségből. Ezen az úton megszünteted rossz ösztönödet, ami még most benned lángol. Ez így történik, ugyanis az öröm maga a boldogság és spirituális tisztaság forrása.

9. Depresszióhoz vonzódnak a problémák

   Problémák és bajok a depressziós és keserűséggel teli emberhez vonzódnak. Ez a fajta hozzáállás a dolgokhoz további károkat okoz az ember szellemében és elméjét megtölti félelemmel és paranoiával.

   Azonban, ha úgy döntesz, hogy feltöltöd magad örömmel – megtéve bármit, ami hozzásegít ehhez, például örömtáncra emeled fel lábadat – akkor az összes szigorú végzés eltöröltetik felőled. Ezután tudatod nem fog többé nyomást gyakorolni rád. Elméd lenyugszik, szíved feltöltődik erővel és tudni fogod, nem kell félni senkitől és semmitől sem, csak is az Örökkévalótól. Ekkor teljes bizonyossággal az élet alapján fogsz állni fizikai és szellemi síkon egyaránt. Ennek az alapja pedig az, hogy nem kell félni semmilyen teremtménytől és nem kell aggódni semmilyen eseménytől.

   Rabbi Náchmán azt mondja: „Az erő a szívünkben lakozik” (LMI,249). Mikor szíved erős, akkor embertől és eseménytől nem félsz. Döbbenetes dolgokat cselekszel, és nagy győzelmeket érsz el, ha szíved erős és szilárd. Ne legyen benned félelem egyáltalán, hanem helyette hősiesen nézz szembe az élet kihívásaival.

10. Szokj hozzá az örömhöz és a boldogsághoz

    Ha valaki keserűséget és depressziót érez, tudnia kell, hogy még mindig távol van az Örökkévalótól. Az Örökkévaló maga az öröm igaz lényege és depresszió nem létezik jelenléte előtt. Ezért a legjobb, ha szenvedésedet és bánatodat átfordítod örömmé. Ekkor valójában felemelkedsz és közelebb kerülsz az Örökkévalóhoz. Minél jobban örülsz, annál közelebb kerülsz Hozzá, ugyanis a spirituális fejlődés mércéje kapcsolatban áll a megszerzett örömmel és boldogsággal.

    Miután hozzászoktattad magad az állandó örömhöz, ezután könnyű lesz számodra beteljesíteni az Örökkévaló összes parancsolatát. Ez azért van így, mert az Örökkévaló parancsolatainak sarokköve az öröm parancsolata: „Örülj Istenednek”. Ahogy Rabbi Náchmán mondja: „Mikor az ember örömmel teljesít egy parancsolatot, akkor ez egy jel, hogy szíve az Örökkévalóval van” (Sefer Hamidot: Simcha 1).

11. Menny kapui

    Valójában az öröm olyan nagymértékben képes kitágítani az ember tudatosságát, hogy megnyílhatnak előtte az Ég összes kapui és minden világ felfedődhet előtte, ahogy a 4. pontban a szentéletű Árizállal kapcsolatban olvastuk.

12. Tanácsok zsoltárokból

    „Örüljetek az Örökkévalónak és legyetek boldogok, ti igazak és énekeljetek mind, ti egyenes szívűek” (Zsoltárok 32:11). Mi a teljes öröm? Mit hívunk igazán teljes örömnek? Az igaz öröm az Örökkévaló tudat általi felismerése. Az egész világ Dicsőségével tele. Jelenléte kitölt minden teret, minden világot és körbevesz mindent. Nem létezik Rajta kívül semmi sem.

    Még a legalacsonyabb és legtávolabbi helyen is megtalálhatod Őt. Ez rabbink, Rabbi Náchmán alapvető tanítása, aki felfedte előttünk az Örökkévaló Jelenlétét és megvilágítja számunkra az Örökkévaló létezésének természetét. Ezzel a tudással dicsérhetjük és áldhatjuk az Örökkévalót, hálával és örömmel énekelhetünk dicső nevéhez. Szerencsés az ember, ki ilyen örömöt lát életében!

13. Kapuk nyitása egymás után

    Örömöd képes az Egekben kapukat kinyitni egymás után és ily módon még közelebb vinni téged Teremtődhöz. Minél jobban örülsz, annál jobban érdemled ki, hogy még több kapu nyíljon meg az Egekben előtted és a rajtuk keresztül áramló édes és kellemes isteni Fény világítson rád. Ez a Fény világítja be az összes világokat, ahogy Ezékiel próféta hirdette: „(Az Örökkévaló) Fényétől ragyog a világ” (Ezékiel 43:2).

    Senki sem képes átélni ezt a kellemetlenséget oly édesen, mint az, aki az Örökkévalóhoz ragaszkodik. Ez a kellemes öröm egyszerre igaz, örök és határok nélküli. Szerencsés épp ezért az ember, ki állandóan örül és boldog, mert kapuk nyílnak meg előtte és Teremtőjéhez kötődik.

14. A szentség forrása a boldogság

    A szentség forrása a boldogság, a spirituális tisztátalanság forrása a depresszió. Ezért tegyél meg minden lehetséges dolgot teljes örömöd eléréséhez. Ezen az úton eléred a szentség áramlását magadban és eltünteted a spirituális tisztátalanság erőit.

    Ne fordulj el az örömtől még egy pillanatra se, mert ha megteszed, akkor megint a depresszió fogja átvenni az irányítást magad felett. Ekkor már nagyon nehéz menekülni csapdájából. Ekkor cselekedj úgy, mintha örülnél, így tetteden keresztül kiérdemled az igaz örömöt is.

15. Az öröm fő akadálya a büszkeség

    „Alázatosak, halljátok és örüljetek” (34. zsoltár). Csak az alázatos és szerény ember képes igazán örülni. A gőg, büszkeség elválasztanak az örömtől és ezáltal akadályozzák az Örökkévaló Jelenléte, Dicsfénye, Schinája hozzád kapcsolódását. Áldott emlékű bölcseink így tanítanak a büszkeségről: „Ő és Én (Schiná) nem lakozhatunk a világban együtt” (Talmud, Szotá Sa).

    De ha alázatos vagy és bevallod, hogy nem tudsz semmit sem, nincsen tudásod semmiről sem és lekicsinyíted magad teremtőd előtt, csak is ekkor érdemelheted ki az állandó örömöt.

    Jesája próféta mondja: „Ne félj, Jákob férge, Izraelnek csekély népe; én leszek a segítséged, mondja az Örökkévaló” (Jesája 41:14). Ha semmissé teszed és saját szemedben olyan alacsonynak tekinted magad, mint egy féreg, csak is ezután hallhatod meg az Örökkévaló Jelenlétének hangját, ami nem más, mint Izrael öröme.

    Minél jobban alárendeled saját akaratodat és minél kevésbé keresed a mások feletti irányítást, az öröm annál nagyobb fénye fog rád ragyogni.

16. Nagy Bölcsesség elfogadása

Boldogságon keresztül vagy képes Nagy Bölcsességet befogadni, ugyanis az öröm kitágítja elmédet, felemeli tudatosságodat, megerősíti szívedet és finomítja érzékszerveidet.

Mindennek az alapja az Örökkévaló örömteli szolgálata. Öröm és boldogság nélkül az ember nem képes szentséget és tudást befogadni, de még fényt és igaz életet se. Öröm és boldogság nélkül az ember elveszti a lehetőségét, hogy meglássa az élet színeit.

Az ideális

Pontosan nem meghatározható, de ismerős helyszín: a frissen húzott ágynemű tiszta illata – mindig különös kéjjel nyúlt el a patyolat ágyneműben; az éjjeliszekrényen kikészítve fésű – „ha már ilyen ünnepi a fekhely, nem fekhetem bele kócosan”; – egy pohár víz, ha megszomjazna; egy fél citrom, ha a gyógyszerektől kiszáradt ajkainak szárazságát szeretné enyhíteni; egy meghámozott és katonákra felvágott alma – „nem tudom már a héját emészteni, a húsába meg nem tudok beleharapni”; – kislámpa, hogy ne teljes sötétségben töltse az éjszakát; halkan duruzsoló magnó, benne a Vivaldi Négy évszak, folyamatosan ismétlődve, mintha a természet örök megújulását hirdetné; az ágy elé odakészített, szőrmebélésű, puha papucs – és szó nem hallik, lépés nem koppan.

Kint vagyunk a fürdőszobában, a kádba beállított ülőkádba segítem, még ülés közben is támasztani kell, mert képtelen magát a vízszintestől eltérő állapotban megtartani. Gyengéden végigdörzsölöm a testét a puha szivaccsal, szappant nem használok, mert szárítja a bőrét, a legfinomabb babafürdetőt használom. Elég sokáig tart a művelet, mindent lassan, óvatosan kell csinálnom, nehogy testileg vagy lelkileg kizökkentsem nehezen megszerzett nyugalmából. A szivacsos lemosás után gyengéden csordogáló, langyos letusolás következik, majd nagy igyekezettel felállítom az ülőkádból, óvatos szárogatás következik a finom, puha frottírral. Hintőpor oda, ahová kívánja, testápoló oda, ahová igényli, majd előveszem – az ő irányítása alatt – a legszebb, patyolattiszta, piékkel díszített világoskék selyem hálóingét, nehezen – a nyögdécselésbe, krákogásba, fuldoklásba most némi kuncogás is vegyül -, feladtam rá a hálóinget, majd felkaptam kamaszlány súlyára fogyott kis testét, és vigyázva leteszem az ágyra. Betakargatom az illatos paplannal, ő fáradtan, de boldogan konstatálja, hogy megint túl vagyunk egy fürdésen. Amint a lefekvő mozdulatánál kötelezően beálló szédülése csökkent, elemelte az éjjeliszekrényről a fésűt, csak úgy kézzel ellenőrizve, jó irányba terelgette-e tökéletesen fehér fürtjeit, visszahanyatlott.

Ekkor bal kezem már a friss párnán nyugodott, befogadni készen odafészkelődött arcát, jobb kezem az ő szabadon fekvő bal kezét simogatta. Enyhe fuvallat érkezett az addig észre sem vett ajtó felől, valaki belépett, nem láttam – nem néztem, kicsoda, a valaki odalépett az ágyhoz, az ő paplanon nyugvó karjához közelített, amelynek kézfejét én folyamatosan simogattam, majd a fekvő test arca felől érkező, sóhajszerű levegővételek megszűntek. Meghalt.

Akkor éreztem, hogy az egész jelenet alatt ott ült mögöttem az akkor már tizenegy éve halott apám, mintegy figyelt-ellenőrzött, hogy minden a maga rendjében történik-e, de tevőlegesen nem vett részt. Nem néztem hátra, nem néztem meg az arcát, elég volt, hogy tudtam: ott van. És megkérdeztem:

– Akkor ez most eutanázia volt?

– Igen, az volt – felelte csöndesen tizenegy éve halott apám, szomorúan, de nyugodtan. És én is ezt éreztem: valami szürkés párában borongó bánatot, és valami tengermély nyugalmat.

A torz

Szerencsétlen félreértések és véletlenek sorozata volt. Azt hittem, az egy hónapos közös nyaralás alatt, ha nehezen is, de sikerült őt újra felerősítenem, jókedvűbbé és tevékenyebbé tennem. Ő azt gondolta, teljesen felépült, semmiben nincs szüksége segítségre, így elküldte a neki szociális juttatásként heti kétszer kijáró ápolónőt, mondván, hogy majd egyedül megfürdik, és a pedikűrt is elvégzi egyedül. Az ehhez szükséges lábáztatás közben – e célra külön kis lavórja volt – fiam becsengetett hozzá, mert annyira örült „feltámadásának”, hogy szőlőt akart neki vinni. Óvatlanul kilépett a lavórból, és a vizes lábával indult ajtót nyitni. Az ajtó előtti linóleumon megcsúszott, csúnyán elesett, és nem tudott többé felállni. A bokája szilánkokra tört. Fiam rémülten hívott mentőt, utána engem, és a két markos szállítómentős felkapta a földről, ahol – minthogy mozdulni sem tudott – maga alatt hagyott mindent, ami rémületében távozott belőle.

A Szobi utcai mentőkórházba vitték, hiába kiabálta egyre kétségbeesettebben, hogy ő a Korvinhoz tartozik, vigyék oda. Rendnek lenni kell: a Szobi utca volt az ügyeletes traumatológia.

Két napomba tellett, amíg sikerült elintézni, hogy átvigyék a Korvinba, a belosztályra, mert a lábával már tennivaló nem volt – mondták ők, én pedig hajtogattam, hogy a mázsás gipsz helyett adjanak neki újfajta, könnyű műanyagot.

– De asszonyom! – méltatlankodott a traumatológus főorvos, abban a kórházban, ahol ő negyven évig dolgozott – az rengeteg pénz! Képzelje, ha minden beteg ilyen arisztokratikus allűrökkel állna elő!

– Ő nem is tud még erről, ez az én tervem. Igaz ugyan, hogy szerintem, neki, a negyven itt ledolgozott év után, maguknak kéne felajánlani; de jó, ezt nem teszik. Akkor viszont hadd igényeljem én – természetesen megfizetem.

– Ja, az más – mondta engedékenyen a Dr. Főorvos. Akkor mihelyt megérkezik az ő lábméretére szabott műanyag csizma, lecseréljük.

Alighogy lecserélték, influenzajárvány tört ki a kórházban, és mindenkit riasztottak, hogy vigye a hozzátartozóját, ahová akarja, csak el innen, nehogy a kórházat azzal lehessen vádolni, hogy felelős a járvány terjedésében és terjesztésében.

Nagyon sok telefonálgatás, kérés-könyörgés után sikerült egy volt kollégám – akkor már főrabbi – segítségével helyet szerezni az Amerikai úti Szeretetotthonban. Itt annyi volt a szeretet, amennyi a bejárati ajtón lévő táblára elfért. A többi közöny, szívtelenség, a segítségnyújtás elhárítása sőt, még lopás is. Azt, hogy az ezred utolsó évében – mert akkor ott jártunk – a beteg kezeléséhez szükséges gyógyszert a családnak kellett biztosítania, azt néhány évtizeddel korábban el se hittük volna. Merthogy evőeszközt, tányért, poharat, szalvétát, vécépapírt, törülközőt, ágyneműt, hálóinget, inkontinencia-betétet nekem kellett vinnem, azt előre tudtam. De hogy a gyógyszert? És ráadásul a gyógyszert nem a „célszemély” kapta meg, hanem be kellett adni a Központi Gyógyszerraktárba, ahonnan majd az intézmény adagolja. Adagolták is – a saját és családjuk szükségleteire. Ezt elég könnyen ellenőrizhettem.

Anyámnak krónikusan magas vérnyomása volt, ez ellen a legbiztosabbat, a Nitroderm nevű, bőrre ragasztható, folyamatos felszívódású tapaszt írta fel a Korvin belgyógyásza. Kiváltottam, elvittem, beadtam.

Másnap délután, belépve a tízágyas kórterembe – még egy pótágyat is betettek – éreztem, hogy ápolónő órák óta nem járhatott ott: a fojtó, sűrű szagok, a bűzlő ételmaradékok, az oszló papír zsebkendő-vécépapír-pelenkahegyek olyan hangulatot teremtettek, mintha sziklasírba zárt leprások között járnék…

Anyám a kórterem túlsó végén, az ablaknál feküdt. Dehogy feküdt! Feltámasztott párnákra dőlve, lángoló arccal ült.

– Nagyon fáj a fejem – panaszolta.

– Mikor mértek vérnyomást?- kérdeztem. Délután öt óra volt.

– Valamikor reggel, akkor nem volt nagyon rossz.

Előkerestem egy ápolószemélyzetet, és megmérettem vele a vérnyomását. 220 volt. Feltéptem a hálóingét: tapasz sehol. Kérdezem a nővért, miért nem adtak neki, ő flegmán válaszolt:- Mert elfogyott.

A türelmem is. – Hogy fogyott volna el, amikor tegnap hoztam harmincat?

– Mit tudom én? – rántott egyet a vállán. – Tegnap nem én voltam itt.

Kirohantam a Központi Elosztóba, és ordítva nyittattam ki a gyógyszeres szekrényt. Ott voltak az én tapaszaim, igaz, már csak huszonkettő, biztosan valaki Nagyon Fontos Egyénnek kellett. Visszakértem őket, és elhatároztam, hogy minden reggel magam fogom felragasztani, és ha nem fürdetik meg anyámat, majd én megpróbálom egyedül.

De erre már nem került sor: itt is kitört az influenzajárvány. Innen is elzavartak. Ismeretség, sok-sok pénz, italajándékok segítségével feljuttattam a Budakeszi úti szanatóriumba. Ekkorra már anyám is elkapta a fertőzést, lázas volt, hörögve köhögött és hasmenése volt. Lefogyott, az arca szürke volt, állandóa levegő után kapkodott. És keservesen nyöszörgött: – Mikor lesz már ennek vége?

Minden meggyőződés nélkül nyugtatgattam: – Hatni fognak az antibiotikumok, legyőzik a fertőzést, és jobban leszel. Azt még megengedték, hogy felkísérjem a hegyre, de ott azt mondták: háromheti látogatási tilalmat rendeltek el.

Hideg tél volt, rengeteg hóval. Ha már úgysem látogathattam, elmentem elmaradt munkáimat befejezi egy Alkotóházba. A második napon, telefonon hívtak:

– Ha még életben akarja látni az anyját, siessen!

Siettem. Másfél méteres hó volt, a buszok nem jártak. Egy ismerős házaspár elvitt a Moszkva térig, ami az Alkotóháztól egy órányira van, akkor négy órát utaztunk. És a Moszkvától az autó nem tudott felmenni a hegyre. A busz sem járt. Gyalog indultam, jó órát kínlódva a térdig érő hóban, mire felértem. Egyenesen rohantam a második emeletre, ahol éppen az ő szobája előtt hatalmas tumultus volt: orvosok, ápolók, szállítók, oxigénpalackosok, nem tudom, még kik. És belülről, a hörgések között ezt lehetett hallani: – Mikor lesz vége? Meddig tart még? Mikor lesz már vége?

– Ha még életben akarja látni, most gyorsan menjen be! – szólt rám erélyesen egy nővér. – Már nincs magánál.

Ha nincs magánál, fel se tudja fogni, hogy ott vagyok. Én meg nem ezt a látványt, nem ezt az arcát szeretném megőrizni magamban. Úgy döntöttem, hogy nem megyek be. Még hallottam egy utolsó hördülést, aztán csak a műszerek, a tolószék zörögtek.

Elrohantam.

Nagyon örülök, hogy nem mentem be, és nem ezt a látványt hoztam el magammal.

Soha nem tudtam volna ilyen szépet, megnyugtatót álmodni.

Terka néni naplója

Korábban már megemlítettem Terka néni naplóját, amelyet drága családi ereklyeként őrzünk. Ő volt a nagyanyám húga. Ismét azt kell mondanom, hogy furcsán, sokszor kiszámíthatatlanul működik az emberi agy!

Születésüktől kezdve érdeklődéssel kísértem unokáim fizikai és szellemi fejlődését, jelen voltam az életükben és ők is az enyémben. Szinte megfiatalodtam, amikor tanulmányi eredményeikről, csínyjeikről, barátaikról, néha titkos vágyaikról meséltek.

Nem is olyan régen, bár eltelt azóta néhány esztendő, Méráv unokám a jeruzsálemi művészeti középiskolában tanult, miután megfelelőnek találtatott az intézmény magas felvételi követelményeinek. Közben a „Cofim” ifjúsági csoportokban is tevékenykedett, ugyanis tanárai számon tartották a tanulók önkéntes társadalmi tevékenységeit is.

Egyik alkalommal Méráv nagy meglepetést szerzett:

– Képzeld Szávtá – mesélte unokám -, az irodalom tanárnőnk, Dora Silveston-Wertheimer megkérdezte tőlem, mivel az én nevem is Schnapp, hogy Lea Schnapp véletlenül nem rokonom? Én persze örömmel feleltem – folytatta Méráv, hogy Lea Schnapp több mint rokon, hiszen ő a nagyanyám!

Mindennapi elfoglaltságaink közepette nem mindig tudjuk követni a közeli és távoli rokonok útját, mindaddig, amíg közbe nem szól egy, a fentihez hasonló véletlen. Véletlen vajon? Hiszen mindent az égiek irányítanak.

Így történt, hogy megismertük Dvorát, aki örömmel mondta, hogy ő bizony Terka néninek, azaz nagyanyám testvérhúgának édes unokája! Vagyis édesanyám unokaöccsének, Wertheimer Mikunak a lánya…

A Soá számunkra egyfajta mérföldkő. Előtte volt az élet, utána a túlélés. Ezért is nevezzük gyermekeinket a második, unokáinkat a harmadik nemzedéknek. Mi pedig az első nemzedék vagyunk, vagyis akik megéltük a szabadulást a sokféle kegyetlen pokolból.

Szóval Dvora, aki Méráv unokám tanárnője volt, az én távolabbi unokatestvérem, de a Vészkorszak szempontjából már a második nemzedék. Soát átszenvedett szülei már nem élnek, azonban Dvorának megadatott, hogy itt az országban, megismerje a nagyszüleit. Így jutott eszembe Terka néni naplója.

Terka néni a szerencsésnek mondható makói transzportban szabadult fel Ausztriában. Örök fájdalmára egy fiát és egy lányát családjukkal együtt pusztították el. Terka néni alijázott és még jó pár évig élt szerény kis lakásában, Bné Brákban, szerető családtagjai körében. Szerettem elbeszéléseit, okos meglátásait, a pepita füzetet, amelyben naplóját vezette. Nem akármilyen napló volt ez. Uzi, az unokabátyám, Terka néni halála után legépelt egy kis könyvecskére való anyagot belőle. Sokszorosította, így került a birtokomba egy példány, amelyet őrzök, bár már eléggé kopott állapotban van.

A tótkomlósi Iczkovits Lipótnak hat gyermeke volt. Három lánya és három fia. A lányok közül az egyik az én nagyanyám volt, aki szintén alijázott, fájdalmas életét unokáinak szentelte, akikkel együtt szabadult Bergen-Belsenben. Sírja a Zichron Meiri temetőben van. A második lány Terka néni volt, akiről ma emlékezem, a harmadik pedig Fáni néni, aki Ackermann Béla magyar királyi főhadnagy felesége lett. A főhadnagy mellesleg az áldott emlékű Benedek Pál és az ismert író, Benedek István Gábor nagybácsija volt. Méltán büszke vagyok erre a távoli rokonságra. Béla bácsi és Fáni néni unokái szintén Izraelben élnek. A három Iczkovits fiú a galutban – Angliában – sikeres üzletemberré lett, életben maradt leszármazottaik szintén izraeliek.

Terka néni visszaemlékezései a családi gyökerek eredetére több mint kétszáz évre nyúlnak vissza. A hihetetlen mesélőképességgel megáldott Terka néni csodálatos hagyatéka ez a napló! Az Iczkovits testvérek legidősebbjének, Feri bácsinak Londonban élő unokája, már angolra is lefordította.

Ilyen az élet: sok érdekességet, meglepetést szül, mint ez a véletlennek nem nevezhető találkozás, hogy Méráv irodalom tanárnője tulajdonképpen Terka néni unokája! Valamit azonban nem olvastam a naplóban, mert soha nem volt szívem erről beszélni Terka nénivel.

Legidősebb lánya, Klári Pozsonyba ment férjhez egy Katz nevű fiúhoz. 1943 telén Klárinak sikerült tízéves kislányát eljuttatnia Makóra, míg ő hatéves kisfiával, Ottókával menekült Pozsonyból és egy magzattal a hasában.

Egyik éjjel az állapotos asszony az ablakunkon kopogott. Negyven kilométert gyalogolt a kisfiúval, egy kis csomaggal a kezében. A szüleim természetesen befogadták őket és hetekig nálunk maradtak. Végül a szomszédok feljelentettek bennünket és apámat elvitték a csendőrök, majd nagy protekcióval kiszabadult. Közben Klári, Ottókával együtt Budapestre, a Pasarétre menekült, amit Makóról intézett Klári édesapja, Wertheimer Jakab bácsi. Klári ott szülte meg a kisbabát. Aztán olyan hírek érkeztek Pozsonyból, hogy jobbra fordult a zsidók sorsa és Klári visszatért mindhárom gyermekével. Ez lett a vesztük…

Erről a fájdalmas történetről nem ír a napló. Lehet, hogy Terka néni naplója csupán a gyökereiket keresők számára volna érdekes?

A két dédnagyapám, Iczkovits Lipót és Klein Gábor építették széppé Szeged városát a borzalmas árvíz után. Amikor Terka nénit a szegedi téglagyárból sokadmagával elhurcolták, már ott voltak a makói zsidók is, köztük drága nagyanyám, az Ukrajnában elpusztult fiának gyermekeivel. Hála Istennek, ők itt élnek családjukkal Izraelben, mert vagonjaikat „csak” Bergen-Belsenbe irányították.

Terka néni a naplója végén írja, hogy a szomorú menetből kikiabált a bámészkodó tömegnek: „Az apámnak nem volt érdemes megmenteni, felépíteni Szeged városát az árvíz után! Ám Terka néni azt is írja a naplójában, hogy sok keresztény ember szaladt utánuk cseresznyével teli kosarakkal, de a csendőrök elkergették őket.

Iczkovits Lipót, a dédapám Békéscsabán megalapította a gazdasági gépek behozatalával, javításával foglalkozó céget. Az importált gépekkel fejleszteni lehetett a mezőgazdaságot, megkönnyíteni a földművesek munkáját. Embereket képezett ki, akik modern földművelésre tanították a parasztokat.

Ezt követően jött a varrógép korszak, ebben az ágazatban is tanítókat szervezett és kiküldte őket a legkisebb tanyákra is. Végül megalapította az Opel autó-parkot, több mint száz évvel ezelőtt! Fiai nyolcvan benzinkút állomását üzemeltették Magyarországon. Regényt lehetne írni a megmaradt utódok életútjáról, akik ugyan szétszóródtak a világban, de a család jó hírnevét, Iczkovits Lipót szorgalmát és tehetségét továbbviszik. Amíg erőmből telik, elmegyek a családi örömünnepekre, hogy találkozhassak sokszor üldözött őseim leszármazottaival, akikre nagyon büszke vagyok.

Történet a naplóból:

Terka néni édesapja, Lipót dédapánk egy brit milán meglátott egy nagyon bájos, szőke, karcsú leánykát és hát megszeretni pillanat műve volt csupán. Miután mindketten hazatértek, szívükben a bimbózó szerelem boldog érzésével várták a találkozást.

Senki se merte ajánlani a csinos, gazdag építésznek a falusi kis árvát, aki édesanyjával Komlóson két keze munkájával gyűjtötte hozományát. A kislány neve Zelda volt – ő lett a dédanyánk. A szegedi építkezés akkor már a vége felé haladt, az épületekben már az asztalosok dolgoztak és Lipót boldogan számolta a hónapokat, mikorra a munka befejeződik. Szép összeggel rendelkezett már akkor. Hazautazott szüleit meglátogatni és beszámolt jól sikerült vállalkozásáról. Gondoskodott Rivke húga hozományáról, majd elmondta szüleinek, hogy Zeldát, egy szegény özvegyasszony lányát veszi el feleségül. A szegedi építkezés után visszatért Makóra és Pészách félünnepén eljegyezte Wéber Efrájim árváját, Zeldát. Ünnep után az elszámolás is megtörtént. Szeged városa díszes oklevelet adott Lipótnak és ünnepséget rendezett munkája elismeréseként.

A napló még sok érdekes történetet tartalmaz, de számomra dédapám története, munkássága tűnik föl a legérdekesebbnek, a legmeghatóbbnak. Az igazi jutalma a dédapámnak az, hogy két lánya és két fia itt, a Szentföldön nyugszik, és hogy utódai továbbviszik a családi hagyományok fáklyáját.

Schnapp Lea (Jeruzsálem)

Rohonc/Rechnitz akkor, azóta és most (II.)

Addig nem nyugszunk, amíg rá nem találunk a sírra és el nem temetjük méltóképpen a meggyilkoltakat – mondja Andreas Lehner, a RE.F.U.G.I.U.S. egyesület elnökségi tagja. Ez a szervezet kifejezetten a rechnitzi/rohonci drámai események feltárására, az áldozatok emlékének ápolására alakult 1987-ben. Az első cél tekintetében nem sok eredményt tudnak felmutatni, ám tény: nekik, és néhány helyi önkéntesnek köszönhetően, az itt történtek nem merülnek feledésbe. Sőt, ma már a Kőszeg és Szombathely közelében fekvő burgenlandi település alig több mint háromezres lakossága is sokkal nyitottabb e témára. Igaz, ők már nem azok a kortársak, akik a tömegmészárlást a helyszínen élték át.

Nem csak a szemtanúk fogyatkoztak meg alaposan, a túlélők, az egykori áldozatok házastársai közül sincs már jószerével senki életben. Sőt, a gyermekek, az árván maradottak is idős emberek… A község lakói évtizedeken át mélységes hallgatásba burkolóztak, amikor az itt történtek szóba kerültek. Az egykori Batthyány kastélyra ugyan utcák, terek, fogadók neve emlékeztet, a falakon néhány rézkarc is fölidéz valamit, ám ha a községbe látogató idegen a kastély és lakói történetéről kutakodott, a megkérdezett rögtön elterelte a beszélgetést. Eleve gyanakodva fogadták az idegent, inkább csak suttogásokból lehetett tudni az itt történtekről.

A fordulópontot egy angol szerző – David Lichtfield – 2007-ben kiadott könyve jelentette. „A gyilkos grófnő” valójában a dúsgazdag nemesi család, a Thyssen-Bornemisza dinasztia barna múltjára hívta fel a figyelmet. (A párhuzam feltűnő: a műkincsrablások témája, a törvénytelenül eltulajdonított, kizsarolt festmények és más értékek visszaadásának kötelezettsége is határon, sőt óceánon túli leleplezés nyomán került reflektorfénybe. Mintha addig Ausztriában soha senki nem hallott volna ilyesmiről…)

Az említett könyv címszereplője Batthyány Margit grófnő – Margit von Batthyány, született Margareta Thyssen-Bornemisza, a nagy műgyűjtőként elhíresült Heinrich Thyssen-Bornemisza leánya –, akinek „szórakoztatására” a rohonci kastélyban 1945. március 24-én 200 magyar zsidó kényszermunkást gyilkoltak meg és vetettek tömegsírba.

Sem előtte sem utána, nem készült alaposabb történeti áttekintés annál, mint amit a könyv megannyi szemtanúval és kortárssal folytatott beszélgetés alapján adott. A kastély úrnőjéről megtudható, hogy ugyancsak élvezte a nála elszállásolt náci vezetők társaságát, és nem volt ritka az olyan estély, mint az 1945. március 24-i, amely aztán a mészárlásba torkollott. Ebben az időpontban, virágvasárnap estéjén, más „vendégek” is tartózkodtak a kastélyban – ha nem is annak lakosztályaiban, hanem a pincékben: hatszáz, teljesen legyengült, kiéheztetett magyar zsidó, akiket az előrenyomuló Vörös Hadsereg feltartóztatására tervezett Délkeleti Sánc építésére szállítottak a burgenlandi településre – nagyrészt a kőszegi gyűjtőtáborból.

A kastély dísztermeiben szórakozó társaságból valaki, a mulatság tetőfokán, egy kis lövöldözést javasolt. A legmegfelelőbb célpontnak pedig a pincében fogvatartott kényszermunkásokat találták: közülük kiválogatták azokat a férfiakat, akik már alkalmatlannak látszottak a munkára. Meztelenül kivezényelték őket a kastély közelében lévő csűrhöz, az úgynevezett Keresztpajtához, ahol a részeg vendégek agyonlőtték őket.

A lőgyakorlatot két helyi náci potentát, Franz Podezin, a rohonci NSDAP parancsnok, és a birtok intézője, az ugyancsak szimpatizáns Joachim Oldenburg irányította. Az életben hagyott foglyok közül tizenötnek jutott a feladat, hogy 200 meggyilkolt társuknak közös sírokat ásson, és azokban a holttesteket elhelyezze. Őket a munka elvégzése után Podezin és Oldenburg gyilkolta meg. A felhőtlenül boldog lövöldözés után a társaság visszament a kastélyba és kivilágos virradatig ivott, táncolt, mulatott.

A Vörös Hadsereg ekkor már mindössze 15 kilométerre volt, s alig négy nap múlva megérkezett a községbe. Csekély ellenállás után bevette a várost és lényegében a tartományt. Burgenland szovjet megszállása tíz évig, az 1955-ös államszerződés megkötéséig tartott.

Az életben talált foglyok többsége nő volt. A rohonciak, akik először az angol írónak, később több más helyszínen kutakodó újságírónak, történésznek megszólaltak, nem gondolták evidenciának, hogy a kastélyt az oroszok gyújtották volna fel, ahogy a legenda tartja. Szerintük könnyen elképzelhető, hogy a menekülő németek akartak minden nyomot eltüntetni – annyi a bizonyosság, hogy az épület porrá égett.

A tömegmészárlás történetével megismerkedve a szovjetek már április elején feltárták az akkor még könnyen fellelhető sírokat. Amint erről egy későbbi jegyzőkönyv beszámolt, összesen 21 sírt találtak, mindegyikben 10-12 agyonlőtt – és előtte láthatóan megkínzott, megvert – holttesttel. A beszámoló a Vörös Hadsereg lapjában megjelent, de azt illetékesek propagandának minősítették, nem törődtek vele. A hevenyészett jelentést állítólag pontos térképvázlat is kiegészítette a helyről, ahová az oroszok a holttesteket visszatették. Tény, hogy még egyszer, 1946-ban – talán a perek miatt – ismét exhumálták a holttesteket, ám a sírokra újra föld került. A térképvázlatot a közeli felsőőri járási ügyészségén helyezték el, ahonnan később rejtélyes körülmények között eltűnt.

Andreas Lehner, a RE.F.U.G.I.U.S. elnökségi tagja ma azzal magyarázza mindezt, hogy a szovjetek inkább csak saját halottaikat keresték, és amikor látták, hogy a feltárt sírok nem rejtenek szovjet katonát, tovább nem érdekelte őket az ügy. Arra persze nincs magyarázat, hogy a térkép hova tűnt, pontosabban nagyon valószínű, hogy azt ezernyi más dokumentummal együtt, az 1955-ben kivonuló hadsereg, magával vitte. A feltételezést komolyan véve ma osztrák történészcsoport kutatja az orosz levéltárakat – kérdés, a hihetetlen tömegű, milliós nagyságrendű irat és dokumentum között van-e esély megtalálni a sírok pontos helyét bejelölő térképet.

A kutatások 1969 óta, kisebb-nagyobb szünetekkel, más és más – egyre korszerűbb – eszközökkel folytatódnak. Sajátos módon a sokféle fúrás rontja az esélyeket: bár a bécsi Agrártudományi Egyetem (BOKU) nemrégiben egy mindennél hatékonyabb gépet fejlesztett ki a földfelszín alatti rétegeinek átkutatására, az eredményt zavarja a sokszor megbolygatott talaj. Ahol keresés nyomai vannak, ott a szerkezet „eredményt” mutat, ám persze csak az előző sikertelen ásás lelhető fel.

Persze, egyszerűbb lett volna az elkövetőktől információt szerezni a sírok helyéről. Batthyány (Thyssen-Bornemisza) Margit és férje, Batthyány Iván gróf azonban még a Vörös Hadsereg érkezése előtt elmenekült, és segítségükkel Franz Podezin, és Joachim Oldenburg szintén kijutott Luganóba. Ők ketten aztán továbbálltak, Argentína illetve Dél-Afrika lett végső lakhelyük. 1946-ban a kisebb perekben ugyan születtek enyhébb ítéletek, ám a fő bűnösöket nem sikerült kézre keríteni, különösen, miután két fontos tanút ’46-ban meggyilkoltak. Ez még inkább hallgatásra késztette azokat, akik esetleg tudhattak valamit.

A grófnő, aki akkor már Németországban egy lótenyésztő farmon élt, a szovjetek kivonulása után egyszer még vissza is tért Rohoncra, ahol a Batthyány család felújított vadászházában vendégeskedett és részt vett egy vadászaton. Akadály nélkül utazhatott vissza Bad Homburg közeli új otthonába. Magas kort ért meg férjével együtt: tény, hogy 1985-ben illetve 1989-ben bekövetkezett haláluk után a közeli Güssingben (Német-Újváron) élő Batthyány család nem engedte a házaspárt a családi kriptába temetni.

A rohonciaknak – élükön már kétszer újjáválasztott polgármesterükkel – különlegesen fájt, hogy az egyébként makulátlan Batthyány néven csorba esett. Engelbert Kenyeri polgármester erről csak annyit mond: bizony ez történt, és ezzel együtt kell élni. De azért hozzáteszi: a név, amelyet egy egyébként makulátlan osztrák-magyar dinasztia visel, csak véletlenül keveredett a történetbe: végtére is a grófné csak házassága révén lett Batthyány. A Thyssen-Bornemisza családban született, ez utóbbi náci kapcsolata, összefonódása a harmadik birodalom hadiiparával pedig köztudott.

Rohonc/Rechnitz már a középkorban Batthyány-rezidencia volt, az elszegényedett grófi család azonban valamikor a 19. század közepén kénytelen volt eladni a birtokot, amely már a 20. század elején Thyssenék tulajdona lett. Itt született Margit Thyssen-Bornemisza: Batthyány Iván gróf csak a harmincas években kötött házasságuk révén került vissza ismét az ősi birtokra. Egyébként a 17. században éppen az egyik Batthyány gróf telepítette be Rohoncra a zsidó kolóniát, szerzett sokuknak hamis útlevelet és ösztönözte őket kereskedésre, ezzel segítve elő a település fejlődését. Burgenland legjelentősebb zsidó közössége élt itt, erre ma már csak a régen lezárt temető emlékeztet; a zsinagóga nincsen meg. Itt kezdődtek 1938-ban a burgenlandi deportálások, az akkor itt élő 200 zsidóból alig néhányan tértek vissza, hogy aztán rögtön máshová költözzenek.

Rohonc ma, Szita Szabolcs történésszel

Persze, nem csak az angol és más nyugat-európai újságíróknak, történészeknek köszönhető az események hiteles ábrázolása. A községben élők közül a legismertebb, a néhány éve elhunyt Josef Hotwanger történelemtanár, aki gyerekként maga is átélt egyet, s mást, később pedig hallott elég történetet, sokakkal – köztük e sorok írójával is – megosztotta ismereteit. Dr. Szita Szabolcs történésznek, a téma kutatójának, számos könyv szerzőjének pedig még sikerült beszélnie túlélőkkel, olyan zsidó kényszermunkásokkal, akiket Kőszegről hoztak ide a Délkeleti Sánc építésére, és akiket a kastély pincéiben fegyveresek őriztek. A túlélő asszonyok annyit tudtak elmondani, hogy hallották a teherautó zúgását, és másnap látták a visszahozott ruhákat, dokumentumokat szanaszét – és tudták: nagy baj van. A falubeliek közül többen dolgoztak a kastélyban, az ő elbeszéléseikből is sok részlet egészítette ki a történetet.

S bár Hotwanger professzor pár éve elhunyt, ma is vannak követői a községben. Például Andrea Hütler, a helyi gimnázium tanárnője. Ő – mellesleg Kenyeri polgármester felkérésére – a II. világháború vége és a rohonci gyilkosságok 70. évfordulója alkalmából a negyedik osztályosokkal és történelem szakos kolléganőjével kiállítást rendezett az iskolában. A 14 éves diákok közül sokan most először kaptak hiteles információt a hetven éve történtekről. A kiállítás nagy figyelmet, sőt hivatalos elismerést is kapott: a Burgenland tartományban benyújtott 60 projekt közül kiemelték, és Fred Sinnowatz díjjal jutalmazták.

Látható, hogy a sok évtizedes hallgatás után ma már igenis sok szó esik a múltnak erről a gyászos fejezetéről, a felvilágosítás beépült az oktatásba, ahogyan azt a RE.F.U.G.I.U.S. egyesület alapítói annak idején elképzelték. Az ő munkájuknak köszönhető az emlékmű az egykori Batthyány birtokon, a Keresztpajtánál. A 2007-ben a csűr romjainak falán elhelyezett emléktábla még nehezen megközelíthető volt, a 2012-ben avatott emlékmű sokkal méltóbb.

Az avatáson ott volt Heinz Fischer államfő, az évenkénti megemlékezés, az információs központ mind-mind lehetőséget ad arra, hogy ami történt, ne merüljön feledésbe, s hogy az újabb nemzedékek figyelmét is ébren tartsa.

Andreas Lehner arról is beszél, hogy a magyarországi zsidó szervezetek érdeklődése is megnőtt: míg 2010-ig csak a zalaegerszegi zsinagóga vett részt a feltáró munkában és küldte el képviselőit a megemlékezésekre, ma már a szombathelyiek is bekapcsolódnak.

Szita Szabolcs pedig arról számol be, hogy most már célegyenesben van a kőszegi munkaszolgálatos, kényszermunkás áldozatok erdei temetőjének, kegyeleti emlékparkjának megvalósítása. Az áldozatok maradványai nem bolygathatók, maradnak tehát hét évtizedes eddigi nyugvóhelyükön, ám a Bozsok község határában talált munkaszolgálatos tömegsír a jövőben – remélhetően már 2016 tavaszára – rendezett külsőt kap. Mindez egyszerűen és magától értetődően hangzik, ám a háttérben sok éves tárgyalások, pénzügyi és egyéb egyeztetési csatározások állnak.

A RE.F.U.G.I.U.S. szívesen vállalná az ilyen kellemetlen ügyintézést is, ha végre megtalálnák az egykori Batthyány birtokon meggyilkolt áldozatok maradványait.

A világ mostanában számos helyen és módon békétlen. Reménykedjünk: eljön a nyugalom, a béke, a megértés ideje. Az őrület óráját jó volna megállítani.

Ember! Térj magadhoz, végy egy mély lélegzetet, kezd új sorsot! És fogjad le azok kezét, akik gonosz indulattól hajtva ölni készülnek vele.

Izrael és a zsidóság annyi, mint a teremtett lélek. Nem tűnhet el.

A Helsinki Záróokmány 1975-ös aláírása után, ha nagyon-nagyon lassan is, de megindult a zsidó nemzetiségűnek számító szovjet állampolgárok kiutazásának engedélyezése – későbbi orosz kifejezéssel – a „történelmi hazába”. Ahhoz azonban, hogy a hatóságok egy ilyen kérelmet kedvezően bíráljanak el, sok minden kellett: meghívó levél Izraelben élő rokontól, összeköttetés, esetleg megvesztegetés, továbbá az, hogy a kiutazást kérelmező ne legyen államtitok birtokában. Ez utóbbit azonban némi rosszindulattal (amiben nem volt hiány), bárkiről lehetett állítani, aki valaha is szolgált – akár sorkatonaként is – a Szovjet Hadseregben. Ha ezek után végül kiengedték, az illető rendszerint Bécsen keresztül utazott és az esetek nem kis hányadában ott is ragadt, vagy az Egyesült Államokban kötött ki. A szovjet zsidók soraiban voltak meggyőződéses cionisták is, a többség azonban egyszerűen csak szabadulni akart a Szovjetunióból. És mert ilyenek számosan akadtak a zsidókon kívül is, ez volt az a bizonyos kivétel, amikor törzsökös oroszok szerettek volna zsidónak lenni: ez volt ugyanis az ország elhagyásának egyetlen legális módja. (Hogy hány, zsidó ősökkel nem rendelkező szovjet állampolgár szerzett be ennek érdekében akkoriban zsidó származást bizonyító – nyilván hamisított – iratokat, azt az izraeli ortodox rabbiság máig is szeretné tudni.)

A peresztrojka idején, különösen 1989 őszétől kezdve, az orosz alija jelentősen felgyorsult. Izrael abban volt érdekelt, hogy a Szovjetunióból útnak induló zsidók most már ne a New York-i Brighton Beachen kössenek ki, hanem a loddi Ben Gurion repülőtérre érkezzenek. A két ország azonban még nem állította helyre a szovjet részről 1967-ben felrúgott diplomáciai kapcsolatait, és kivált, nem volt még köztük közvetlen légi járat. Így jött létre az a gyakorlat, hogy az alijázó szovjet zsidók a „Bécs-New York opciót” kizárva, Budapestig általában vonaton tették meg az utat, a magyar fővárosból pedig a Malév, illetve az El Al gépein repültek tovább Izraelbe.

Erről egy rendkívül valószínűnek tűnő (bár amennyire tudom, hivatalosan azóta sem megerősített) állítás szerint, izraeli kérésre, Németh Miklós miniszterelnök állapodott meg Mihail Gorbacsov elnökkel. (Magyarország erre az időre már helyreállította diplomáciai kapcsolatait a zsidó állammal.) Tény, hogy Budapesten át megindult a tömeges alija, amelynek során a következő években összesen jóval több, mint egymillió szovjet állampolgárból lett izraeli, illetve izraeli-szovjet kettős állampolgár. A Ferihegy-Lodd légihidat többé nem lehetett leállítani, illetve egyszer, amikor a Malév vezérigazgatója egy dzsihádista szervezet fenyegetésétől beijedve megpróbálkozott ezzel, a közlekedési miniszter haladéktalanul leváltotta őt, és a Budapesten át rendszeresített alija rendben folytatódott.

Akkoriban a rendszerváltás előfutáraként létrejött első független magyar újság, a Mai Nap szerkesztőségében dolgoztam másodállásban. Lecsaptam a témára: riportot írok a Budapesten átutazó, illetve a továbbszállításukra itt egy-két napot várakozó szovjet kivándorlókról/leendő olékról/migránsokról/menekülőkről (nem kívánt törlendő). Azaz csak lecsaptam volna, mert az nem ment olyan egyszerűen. Hiszen még azt is titokként kezelték, hogy fentnevezettek hol töltik el azt a bizonyos egy-két napot. Már nem emlékszem, hogy kitől, mindenesetre azt a tanácsot kaptam, hogy forduljak az illetékes szervhez: a Szochnut akkor még csak féllegális – gyakorlatilag szabadon működő – budapesti irodájához.

A Zsidó Ügynökség kirendeltsége egy Damjanich utcai lakóházban ütötte fel tanyáját. Ezt a kapualjban vagy a ház falán semmiféle tábla sem tudatta, mi több, ott az evangélikus egyház valamilyen hivatalát hirdette egy felirat. Amikor a harmadik emeleti körfolyosóról befordultam az iroda ajtaján, egy marcona férfiú szólt ki egy vastag, golyóbiztos üvegablak mögül, és angolul tudakolta, hogy ki vagyok, és mit akarok. Csak deréktól felfelé láttam a „portást”, de azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az ölében a korábbi kommandós éveiben megszokott hű társa, az Uzi géppisztoly hevert. Miután megadtam a szükséges felvilágosítást, beengedett.

Odabent előterjesztettem ama kérésemet, hogy szeretnék riportot készíteni az orosz zsidók átmeneti szállásán. Azt hiszem, a ’40-es évek végén dívó káderezések óta sohasem kérdeztek ki, faggattak a családom, életrajzom felől olyan alaposan, mint ez alkalommal. Bevallottam mindent. Sokkal részletesebben, semmint az hazai használatra készült önéletrajzaimban állt. A többi között, hogy atyám 1950-től az akkói elmekórház igazgatója volt, Adolf Eichmann ügyében az izraeli igazságügyi szervek felkérésére ő készítette el a pszichiátriai szakvéleményt arról, hogy a tömeggyilkos elmekórtani értelemben beszámítható, valamint hogy az öregem később a tel-avivi orvostudományi egyetem professzoraként ment nyugdíjba. Beszámoltam arról is, hogy féltestvérem tíz éven át volt az amerikai SEAL-nek megfelelő izraeli haditengerészeti különleges egység kiképző altisztje, és jelenleg Haifán él, búvárként dolgozik. A kikérdezők mindezt gondosan feljegyezték, és közölték, hogy a riport elkészítésére vonatkozó kérésemet továbbítják az illetékes helyre.

Eredetileg arra számítottam, hogy az engedélyt ott, mindjárt megkapom, és amikor azt hallottam, hogy „továbbítják”, csalódottnak éreztem magam. Mert úgy gondoltam, hogy ezzel az egész ügyet ad acta – értsd: a szemétkosárba – tették. De nem. Úgy látszik, Izraelben az Örökkévaló malmai sokkal gyorsabban és eredményesebben őrölnek, semmint azt idehaza megszoktuk, mert alig két nappal később értesítettek, hogy Jeruzsálemből megjött a jóváhagyás. Fogadnak az átmeneti szálláson (megmondták a pontos helyét), még fotóst is vihetek magammal, csak olyan külső felvétel ne jelenjen meg az épületről, amelynek alapján azonosítani lehet. Kissé szórakoztam ezen a nagy éberségen, de tudomásul vettem, hiszen – amint az orosz közmondás tartja – idegen kolostorba ne menj a saját reguláddal, azaz a játékszabályokat a házigazdák diktálják.

Az átmeneti szállás céljaira a Szohnut egy használaton kívül álló (azóta leégett) üzemi művelődési házat bérelt a Gyömrői útnak a Ferihegyi repülőtérhez közelebb eső végén. Dagadó hónaljú, markos izraeli legények őrizték a bejáratot. Rólam és a fotósról tudtak, és minden további nélkül beengedtek. Amint a padlóra terített takarókon üldögélő vagy szunyókáló emberek között manőverezve áthaladtam az épület alsó szintjén, Gorkij Éjjeli menedékhelye jutott az eszembe. A hasonlat azonban sántított. Nemcsak azért, mert az itteni emberek egyáltalán nem tűntek elveszettnek, elkeseredettnek, éhesnek, hanem jól voltak lakatva, és bár hosszú sorokban várakoztak a nem ekkora tömegre méretezett mellékhelyiségek előtt, szemmel láthatóan nem elégedetlenkedtek, nem átkozták a sorsukat. Mondhatnám: éppen ellenkezőleg.

Az elsőnek megszólított család hat személyből állt. Egy lobogó ősz sörényű férfiból, a feleségéből és a lányukból, valamint az asszony húgából és annak két lányából. A családfő korábban a szovjet vasutak Nyizsnyij Tagil-i egészségügyi központjában dolgozott fogorvosként, a lánya is fogorvosnak tanult, a többiek szakmájára nem emlékszem.

– Rokoni látogatásra utazunk – adta elő a doktor, és kacsintott hozzá. Tudniillik egy teremtett lelket sem ismer Izraelben, de miután az első kiutazási kérelmüket elutasították, váratlanul kaptak meghívó levelet egy ott élő közeli rokontól.

– Nem ismeri a közeli rokonát? – kérdeztem naivan.

– Nem én. Ha egyáltalán létezik az illető, akkor is csak úgy rokonunk, mint maga. Úgy hívják, hogy Szohnut Mojszejevics. Érti? Ez egy hadicsel.

Riportalanyom egyébként is fölöttébb tájékozottnak tűnt, bár nem kifejezetten a hadicselek, de mindenesetre a hadi dolgok terén, ami nem csoda, mivel négy kemény évet szolgált le a katonaságnál. A háború alatt, tizenhét évesen, önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe, amelynek századosaként szerelt le 1946-ban. Háromszor sebesült. Kétszer könnyebben, Königsberg ostrománál azonban majdnem benn égett a harckocsijában, utána fél évig gyógyult egy kórházban. Valóban, égési sebeinek a nyomát a karjától a nyakáig viselte.

– És nekem, a Vörös Zászlórend kitüntetettjének később az egyetemen, de másutt is, nem egyszer vágták a fejemhez (vagy jó esetben mondogatták a hátam mögött), hogy a zsidók gyávák, kihúzták magukat a frontszolgálat alól és legfeljebb a hadtápnál jeleskedtek. Nahát, ebből lett annyira elegem, hogy hatvanöt éves fejjel vállalom az ismeretlent. – Ezt már olyan felindultan kiabálta, hogy a szomszédos takarókon ülők is nyugtalanul fordultak irányunkba.

Jól emlékszem egy a tizenéves lányával utazó, korosodó elvált asszony odüsszeiájára. A hölgy (vagy akkor talán még inkább polgártársnő; ő engem következetesen grazsdanyin korreszpongyentnek titultált) egy nagykereskedelmi vállalatnál volt könyvelő Kisinyovban. Zsidó szellemben nevelkedett, természetesnek tartotta, hogy Izraelben telepedjen le, de a kiutazási kérelmüket elutasították arra való hivatkozással, hogy a fia sorkatonai szolgálat előtt áll, és ezért nem mehet külföldre. Három évvel később, miután a fia már leszerelt, attól tették függővé a nőnek az engedély megadását, hogy jövendő eltartója (vagyis a fia) hozzájárul-e a kiutazásához. És mivel a fiatalember lelkes komszomolista lévén nem akarta, hogy anyja egy imperialista országban éljen, nem járult hozzá. Egy tragédiának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy Berta Boriszovna (lám, még a neve is eszembe jutott) a kislányával alijázhasson: a fia másfél évvel azelőtt egy motorbalesetben szörnyethalt, így elhárult az akadály.

Az épület egy kisebb helyiségében kiálló pofacsontú ázsiaiakra lettem figyelmes, akik keleti módra, törökülésben múlatták az időt a mozigépház padlóján. Hát ezek hogyan keveredtek az alijázó zsidók közé? – csodálkoztam. Kiderült azonban, hogy ők is hitsorsosok: úgynevezett buharai zsidók. (Ez vajon hányadik törzs?) Nagyon nehezen értettük meg egymást. Csak a fiatalok beszéltek – ha üzbég akcentussal is, de – viszonylag folyékonyan oroszul. A magukat jahudiknak nevező emberek anyanyelve ugyanis, mint megtudtam, nem az orosz, de nem is az üzbég, és végképp nem a jiddis vagy a ladino, hanem a farszi nyelvnek egy sajátos változata. Hasonlóképpen jártam egy másik, az idős, töpörödött rabbijuk háta mögé húzódó csoport tagjaival is, akik ugyancsak a maguk iráni dialektusában érintkeztek egymás között. Ezek úgynevezett tat vagy hegyi zsidók (gornije jevreji) voltak, akiknek az ősei az i. e. V. században vándoroltak át Perzsiából az Észak-Kaukázusba, és immár két és fél ezer (!) esztendeje élnek ott. Helyesebben: csak éltek, mert mostantól, ugyebár – újságolták büszkén – a Közel-Keleten, Izraelben fognak élni. Mind a buharaiak, mint a hegyi zsidók nagyon lelkesen nyilatkoztak arról, hogy Izraelben végre az igazi hazájukban élhetnek majd.

Már összegyűjtöttem a riporthoz szükséges anyagot, a fotós kolléga is bevégezte a dolgát, amikor kifelé menet egy a körülményekhez képest szokatlanul öltözött férfire lettem figyelmes, aki egy termoszból éppen teát töltött a gyerekeinek. Nem állítom, hogy az épületben tartózkodó alijázók rongyosak lettek volna, de nyilvánvalóan hosszabb útra öltöztek. Ez a fickó azonban elegáns tweed zakót viselt selyem nyakkendővel, nadrágjának élét bármely dendi megirigyelhette volna. Kiutazási kérelmének benyújtása előtt a leningrádi Szkorohod cipőgyárban volt valamiféle fejes. Mihelyt azonban beadta ezt a kérelmet, kirúgták, és azt is csak befolyásos barátainak köszönhette, hogy az utazásukig hátralévő kis időben (amiből aztán két és fél év lett) legalább betanított munkásként dolgozhatott szalag mellett a volt munkahelyén.

– Gondolt-e már arra, hogy mihez kezd Izraelben? – kérdeztem.

– Maga csak ne féltsen engem! – felelte önérzetesen. – Én tudok valamit, amit senki más nem tud. Sem a párt, sem a kormány.

Hiába kérdeztem, hogy mi az, nem volt hajlandó elárulni.

– Majd ha Izraelben találkozunk, elmondom – nyújtott kezet.

Remek végszó volt.

Másnap megírtam és leadtam a riportot, harmadnap meg is jelent. Már csaknem megfeledkeztem az egészről, amikor 1991. december 24-én azt olvastam az újságban, hogy az előző napon, a Ferihegyi úton (mint később kiderült: egy szélsőbaloldali német terrorszervezet tagjai) robbantásos merényletet kíséreltek meg a Szovjetunióból Izraelbe tartó szovjet zsidók autóbusza ellen. A szerkezetet a szükségesnél egy-két másodperccel később hozták működésbe, ezért a buszban utazóknak nem esett bajuk, de a kísérő rendőrautó személyzete súlyos sérüléseket szenvedett. Ekkor döbbentem rá, hogy annak idején talán mégiscsak kár volt megmosolyognom a Szohnut budapesti kiküldötteinek az éberségét és az átmeneti szállás helyének elkonspirálását.

A történetnek azonban még ezzel sincs vége. Évekkel később, amikor családi látogatáson és egyben riportúton Izraelben járva, egy Ramat Gan-i megállóban Egged-buszra vártam, egy Volkswagen kanyarodott a járdához, és a vezetője oroszul rám köszönt:

– Hé, magyar tudósító! Csak nem maga az?

Pocsék arcmemóriám ellenére azonnal felismertem. Az autó kormányánál hajdani nyakkendős riportalanyom foglalt helyet.

– Ha nem siet, megihatunk egy kávét. Utána elviszem, ahova indult – így a Fjodor Iljics néven bemutatkozó Gyömrői úti ismerős. Aztán már egy útba eső bárban folytatta: – Jól emlékszem: azt kérdezte tőlem, hogy mihez akarok kezdeni az Országban. Nos, már kezdetben sem voltak gondjaim. Elvégeztem a nyelvtanfolyamot, felmartam, ami a családunknak, mint új oléknak járt, meg aztán ott volt az én kis titkom is, amit akkor, még Budapesten sem akartam elárulni… Ott kell kezdenem, hogy egész Leningrádban alighanem én mondhattam a magaménak a legnagyobb bélyeg- és antikvár könyv gyűjteményt.

– De hát azt nem hozhatta magával – szóltam közbe. – Ha jól tudom, a szovjet alijázóknak le kellett adniuk a lakásukat, és jóformán csak azt vihették magukkal, ami rajtuk volt. A szovjet határ átlépésekor úgy megmotozták őket, hogy ha netán volt is náluk dugiban dollár, rögtön megtalálták. Sőt, ilyenkor esetleg vissza is fordították őket.

– Jól tudja. De itt volt az, amit csak én tudtam. Amíg a kiutazási engedélyre vártunk, lassacskán eladtam mindkét gyűjteményemet, és amit a bélyegekért meg a régi könyvekért kaptam, azért briliánsokat vettem a feketepiacon. Ügyesen belebuheráltam őket a cipőm sarkába – ennyit megtanultam a Szkorohodban… Az én családomnak megengedték, hogy ne vonaton, hanem Moszkván keresztül repülőgéppel utazzunk Budapestig. Az öcsém vitt ki bennünket az autóján Seremetyjevóra. Valahol a Lenyingradszkij proszpekt vége felé egyszer csak rám jött a félsz, hogy mi lesz, ha a motozásnál megtalálják a briliánsokat. Nemcsak, hogy elkobozzák, de vissza is küldenek, és mi ott fogunk állni lakás, munka, egyetlen kopejka nélkül. Egye fene a köveket! Azt mondtam az öcsémnek, hogy cseréljünk cipőt. Meg is tettük. Ördögöm volt. A repülőtéren a vámosok egyből nekiestek a cipőmnek, pontosabban az öcsém cipőjének. Mindkét darabnak letépték a sarkát, és csalódottan vették tudomásul, hogy semmit sem találtak bennük. Én meg ott álltam egy pár szétzilált, sarkatlan cipőben, azzal, hogy abban kell utaznom egy másik kontinensre. Ezt még az egyik vámos is belátta. „Kikísérte magát valaki?” – kérdezett meg már-már együtt érzően. Mondtam, hogy igen, a testvérem, aki ott várja kint, hogy utolsó búcsút intsen nekünk, mielőtt továbbmegyünk útlevélvizsgálatra. „Na, jó – könyörült meg rajtam a sarokletépő. – Cseréljen vele cipőt!” Hát ez volt az, amit csak én tudtam.

1. A kitalált változat

A meg nem nevezett középiskola 3. osztályában a történelemóra nemrég kezdődött. Három fiatalember – hamis, de valódinak látszó rendőrségi igazolványát felmutatva a portán – benyitott a tanterembe. Semmi különös nem tűnt fel rajtuk, csak annyi, hogy arcukon fegyelmezettség és határozottság tükröződött. Legföljebb 20-22 évesek lehettek. Elnézést kértek a tanárnőtől, újra felmutatták igazolványukat, 10-15 percnyi türelmét kérték és végezetül felszólították, hogy foglaljon helyet a középső padsor utolsó, még szabadon maradt ülésén. A legbizalomkeltőbb arcú menetközben pár szót súgott a tanárnő fülébe. A középkorú, hirtelenszőke hölgy némán elfoglalta hátul a helyét.

– „Kérjük, mindenki legyen kedves mobiltelefonját a kollégám által nyújtott táskába tegye bele. Átmenetileg.” Megtörtént. Az osztály némi meglepetéssel és érdeklődéssel várakozott.

– Kérem – szólalt meg a másik kettőnél alacsonyabb, de igen jókötésű. – Álljon fel – és gyors számlálást végzett −, az osztály két legmagasabb tanulója és mondják meg keresztnevüket.

Kati és Péter szótlanul felálltak. Néhány társuk vihogott.

– Jöjjenek ki a katedra mellé! Kérlek – fordult egyik társához, ismertesd a rendeletet. A megszólított elővette és széthajtogatta a papírt és szabatosan, határozott hangon felolvasta a következőket:

„Az – és itt egy közhivatal neve és a rendelet száma következett – értelmében elrendeljük, hogy az osztály legmagasabb tanulói, az osztály létszámoktól függően 7%, a holnapi naptól kezdve nem folytathatja tanulmányait. És köteles lakókörzetében, a település határain belül, jelen esetben Budapesten tartózkodni. A rendelet az ország összes középfokú oktatási intézményében hatályba lép. A rendelet megszegése igen súlyos következményeket von maga után. Fellebbezésnek helye nincs.”

A bejelentést síri csend fogadta, néhányan ismét felvihogtak, de nyomban abbahagyták. Kati elsápadt és pityeregni kezdett, Péter a száját rágta.

A harmadik fiatal férfi üres lapokat osztott ki a tanulóknak és megkért mindenkit – a katedra mellett állókat kivéve –, hogy néhány mondatban írják le gondolataikat és hozzátette: – a tiltakozók, élőszóban, írásban vagy cselekvőleg teszik ezt, a két kiválasztott – és ezt a szót ironikusan hangsúlyozta – sorsára jut. Erre az aktusra három perc jutott, majd az egyik férfi összeszedte a lapokat és a tanári asztalra helyezte. Egyikük kis számológépet vett elő, a másik kettő pillanatokon belül számba vette a leírtakat. Röviden tanácskoztak, szóvivőjük pedig közölte a véleményeket, statisztikai adatokkal és némelyik lapról idézett mondatokat.

– „28 papírt osztottunk ki. 16 üresen érkezett vissza, az durván 55-60%. Ezeket a le nem írt mondatokat, közömbös válaszoknak tekintjük. 8-an hitetlenségüknek adtak hangot – mintegy 30% − ilyeneket írva: „az egész egy nagy marhaság” vagy ezt „ez nem lehet igaz” vagy „ámítás, átverés az egész”. Ezek a tanulók nem hittek a fülüknek, de passzívak maradtak. Egy, azaz egy tanuló élénken tiltakozott − ez durván 3%. Az ő sorsa nem kétséges. Egy tanuló pedig ezt írta – ez is 3% – valami ilyesmiről hallott otthon a dédszüleivel kapcsolatban.”

A szóvivő végre elmosolyodott megsimogatva Kati fejét, helyre küldte őket s megkérte a tanárnőt, ossza ki a mobiltelefonokat, majd bejelentette: „Hölgyeim és uraim, köszönjük, hogy önök a szimulációs gyakorlaton vettek részt.” Azzal elhagyták az osztálytermet. A szóvivő még visszaszólt az ámulatból magához térő tanárnőnek: „Talán érdemes volna napirendre tűzni a holokauszt értelmezését.”

2. A régebbi, igaz történet

Még csak nem is derengett. Az égbolt nem tanúsított együttérzést, sem rosszallást, egyenletes feketeséggel borította be a januári hajnalt. A lakók, közel háromszázan, fázósan toporogtak, a lábuk alatt lassan kásássá vált a jég. Ordítás hangzott fel innen-onnan. Azok állandóan mozogtak, helyüket változtatták, elemlámpájukkal arcokat világítottak meg, csaholtak és belekaptak a várakozókba, mint a terelő pulik, dühösen és acsarkodva, ha együtt akarják tartani a nyájat. Nyilván az volt a céljuk, hogy ők megrettenjenek, ne csak a csontig hatoló hidegtől remegjenek. Néhányan segélykérőn az égre tekintettek, de még a csillagok sem merészkedtek elő, megbújtak az összefüggő hófelhők mögött.

Lövések csattantak. Náluk nem volt fegyver, csak a sebtében összekapott motyójukat szorongatták, ruhadarabokat, kendőbe kötött élelmet, csupa súlytalan holmi. A nehezebb teher a félelmük volt, meg némi remény, hogy éltek. Még. A lövések a házban durrantak, talán megtaláltak egy-egy rejtőzködőt, talán valaki képtelen volt felkelni az ágyból. Itt a kapu előtt csak a levegőbe eresztettek néhányat. Toporogtak, fáztak és várakoztak. Aztán azok végére jártak a keresésnek, benéztek az ágyak alá, kinyitogatták a szekrényeket, az ágyneműtartókat, majd csatlakoztak társaikhoz. A menet elindult. Szomorú, de akkoriban nem ritka látványt nyújtottak volna annak, aki e korai órában az utcára merészkedik. Öregek, asszonyok, karon ülő gyerekek, pár tucat férfi. Halálraítéltek, korra, nemre való tekintet nélkül. Létükön kívül más bűnük nem volt, tárgyalásuk sem, bíróság nem ítélkezett, tanúkat sem hallgattak meg, csupán a végrehajtók álltak csőre töltött fegyverrel, készenlétben. Senki sem tiltakozott, az idős férfiak világháborús érdemeikben bíztak, mások a menleveleikben, de a mellükre tűzött sárga jel minden ellenérvet tarolt. Az utca kövére hanyatlókért senki sem hajolhatott le. Az épen maradt lakások redőnyei leengedve, mozdulatlanná dermedtek a házak, akárha a Hold lakatlan és kietlen porát taposták volna.

A kezdet nem ez volt. Pár ezer éves, néhány évtizedes, négy-öt éves? Végül is mindegy. eltérő élettörténetek, emlékek, múltak közös masszává gyúródtak, mint a kalács fonatai.

Két hét múlva új világ kezdődött, a túlélők leszakíthatták volna a sárga jelet az elnyűtt télikabátokkal együtt, de a jelet – miként bűntudatukat az el nem követett tetteikért nem vethették le. Mert ők így kivételezettekké váltak volna. Hiszen bőrükön azt, kissé beljebb, a szívükben, tovább viselték.

A történet pár ezer éves, hetvennél több éves! Tehát nem ért véget. A múlt éli a túlélők életét is.

Én a nevemet a nagyapámtól örököltem.

Abban az alföldi városban, ahol születtem, és ahol az apai ági fölmenőim éltek, erős volt a ’48-as hagyomány: az volt a szokás, hogy az elsőszülött fiúgyereket − Kossuth emlékére − Lajosnak keresztelték. Ebben a sorban én már a sokadik vagyok.

A nagyapám élete boldog élet volt, de nem volt könnyű.

Nem, mert mindenben, amihöz köze volt, a legjobb akart lenni.

Pályája elején éppúgy, mint a végén, a világ legjobb hivatalnoka volt: igazi K.u.K.- Beamter.

Nem volt még 26 éves, mikor már ő volt a Járásbíróság Irodaigazgatója, az adminisztráció feje. Mint ilyen, vette feleségül a kor emancipált nőjét megtestesítő, gyönyörűséges gépírókisasszony-testvérpár egyikét, Száva Rózsa nagymamámat, 1912-ben. Nyugdíjba menvén pedig ő lett a titokzatos nevű és célzatú Magtermelő Vállalat leginkább kiemelkedő adminisztrátora.

Illetve: a két legkiemelkedőbb adminisztrátor egyike.

És ez volt az, amit nem lehetett elviselni: hogy van másik is!

Ráadásul, mint a Shakespeare-drámák, ez a dráma is két szinten játszódik.

A gimnázium 2. b. osztályának legkiemelkedőbb tanulója az én András öcsém volt: nemcsak hogy színjeles, hanem tudott németül is – anyai őseink délvidéki svábok −, versenyszerűen úszott, vívott, teniszezett, tornázott, magas volt és fényes tekintetű, ráadásul szerény, szeretetreméltó, jóindulatú, és becsületes fiú.

Ám volt ott egy kislány, és ez a kislány minden tekintetben állta a versenyt András öcsémmel: Salgó Verácskának hívták, gyémántkék szemei hosszú szempillákkal ragyogtak fényesen a szemüvege mögött, igazi vörös haja volt. Ő is színjeles volt, és ezen kívül balettozott! Talán egyetlen volt az egész gimnáziumban, aki a színház balettmesterének kurzusára járt évek óta, és néha arra is engedélyt kapott, hogy egy-egy operett-előadáson föllépjen a karban.

Nos, hát ennek a Salgó Verácskának az édesapja volt a másik, aki igényt tartott a legkiemelkedőbb Magtermelő megtisztelő címre.

A Vállalatnál úgy alakulhatott a munkarend, hogy a dolgozók 8-ra jártak: előtte a takarító személy takarított és szellőztetett, majd reggelizvén, megvárta az elsőként érkező munkatársat, akkor hazament aludni.

Ez az elsőként érkező munkatárs az én nagyapám volt.

Salgó kartárs, a trónkövetelő, egyre rosszabbul viselte, hogy mire ő megérkezik, Fazekas kartárs már kis zsebkésével ki is hegyezte mindkét ceruzáját: a puha jelzésű irónt, és a kemény bélű HB jelzésűt is.

Így történt, hogy egy borús reggelen, midőn nagyapám 8 óra 00-kor átlépte a küszöböt, Salgó kartárs már ott ült a saját íróasztalánál és hegyezett. Sok szó nem esett közöttük ezen a napon sem, végezték csöndben és szorgalmasan a dolgukat, akárcsak a többi magtermelő, a szokásos és titokzatos feladatot.

Aznap este nagyapám 5 perccel korábbra állította az ébresztőóra mutatóját.

Amikor tehát Salgó kartárs 7 óra 54-kor belépett a Vállalat ajtaján, nagyapám már a második ceruzánál, a HB jelzésűnél tartott.

A munkatársak észleltek bizonyos feszültséget, de szóvá nem tett senki semmit, ők mind negyed 9 körül érkeztek, és ez ellen soha senkinek nem is volt kifogása.

Nagyapám azt hitte, hogy a dolgok belezöttyentek a megfelelő kerékvágásba.

Másnap derűs magabiztossággal érkezett 7 óra 53-kor, és uramfia: ott találta Salgó kartársat!

Aznap este az én nagyapám jelentősen előre tette az ébredés idejét.

Amidőn reggel, indulás előtt kinézett az ablakon az időjárás felől akarván tájékozódni, rémülten látta, hogy Salgó kartárs kalapja ritmusosan emelkedve-süllyedve elhalad az ablak alatt… Az ám! Hiszen Salgóék a Losonczy utcában laktak, onnan a Hosszú utcán át vezet a legrövidebb út a Magtermelő Vállalatig, a Hosszú utcán, amelynek az 5. számú háza volt a nagyszüleim háza!

Hiába kapta magára a zakóját a nagyapám, hiába kaszálta végig az utat az esernyővel, Salgó kartárs, ha nem is sokkal, ha csak egy orrhossznyival, megelőzte őt!

A derby folytatódott. Nagyapám 8 helyett már 7-re járt dolgozni, aztán fél 7-re, negyed 7-re… Látszott: rossz vége lesz ennek!

Ám nemhiába kelt a nagyapám korábban, közvetlenül a háború után, megtalálta a megoldást.

Reggel 6-kor ott állott kabátban, kalapban, esernyővel a kezében a Hosszú utcai ház ablakában, és a Losonczy utca torkolatát kémlelte.

Amikor azon befordult Salgó kartárs, akkor ő az utcai kapuhoz sietett, kilépett rajta, és csaknem összeütközött a vetélytárssal. Mindketten jól nevelt úriemberek voltak, kalap emelve köszöntötték egymást és kényelmes tempóban elballagtak a munkahelyükre. Ott Salgó kartárs – minthogy nagyapám egy évtizeddel idősebb volt –, előre engedte Fazekas kartársat.

Másnap újra ott állott 6-kor az ablaknál, de Salgó kartárs kockáztatott: csak fél 7 körül fordult be a Hosszú utcába.

Nagyapám újra, pontosan időzítve lépett ki a kapun.

Aztán 7-kor, aztán már csak fél 8-kor érkezett Salgó.

Végül helyreállott a világ rendje: nagyapám hajszálpontosan ¾ 8-kor kilépett a kapun, Salgónak lassítania sem kellett, mint a légtornászok, és 8 előtt 5 perccel együtt lépték át a küszöböt.

Innen ment minden, mint a mesében: boldogan jártak, míg meg nem haltak.

De meghaltak – sajnos.

Fényeskedjék nekik az Örök Világosság!

A szombathelyi zsidóság emlékére

1944 júliusának első napjaiban több mint 3100 szombathelyi zsidó polgárt zsúfoltak marhavagonokba és indítottak útnak Auschwitz irányába. 1945 nyarára alig 300-an tértek vissza a haláltáborokból. A szombathelyi zsidóságnak mindössze tizede élte túl a holokauszt embertelen szörnyűségeit.

A számok és a puszta nevek nem képesek arra, hogy érzékeltessék a veszteséget és tisztán kifejezzék a hiányt.

Mára, 70 évvel a történtek után, már alig maradt cselekvési lehetőség, amely segíthet szembeszegülni a holokauszt mindent, így az emlékezetet is elsöprő pusztításával. A Szemtől szemben kiállítás szellemisége szerint azonban mégis van, ami ellent állhat a felejtésnek, s utat mutathat a megértés felé.

Egyrészt az, ha az emlékezet és a nyilvánosság a Szombathelyről elhurcolt zsidó közösséget nem csupán pusztulásának kontextusában tartja meg. Hanem arra is törekszik, hogy megismerje és bemutassa a 19. század végének és a 20. század első felének prosperáló évtizedeit, amikor a „zsidó származás” még nem volt korlátja az izraelita polgárok hétköznapi életének, boldogulásának és boldogságának. Másrészt, ha a zsidóság közösségi és személyes történeteiről kiállítást, kiállításokat rendezünk!

Ez a szombathelyi zsidóság 19-20. századi története 584 fotográfián keresztül, 32 témakör köré csoportosítva. Ez a fotográfiakollekció azért rendkívüli, mert a fényképek nem csupán önmagukban álltak, hanem a rajtuk szereplő azonosított személyek élettörténetekbe, történelmi folyamatokba ágyazódtak. Vagyis így illusztrálták a helyi zsidóság történetét.

A gettónyilvántartásban szereplő 3115 deportált tizede, több mint 320 szombathelyi zsidó polgár alakja jelent meg, éledt újjá a bemutatott képeken. Szombathely izraelita felekezetű, illetve konvertita (kikeresztelkedett) lakosságának arcképcsarnoka túlnyomó részt a Savaria Múzeum Történettudományi Osztályának, több ment 20 ezer üvegnegatívból álló Knebel Fotóarchívumából került bemutatásra. A száz esztendeig a vasi megyeszékhelyen működő Knebel fotósdinasztia – Knebel Ferenc, Knebel Jenő és Knebel Terézia – hagyatékát magánszemélyek, családok tulajdonában lévő, személyes fotográfiák egészítették ki. A Savaria Múzeum történeti fotógyűjteményének zsidósággal kapcsolatos képei a maga teljességében első alkalommal kerültek a nyilvánosság elé.

A zsidóságról fennmaradt – portrékból és eseményfotókból álló – kollekció azért is páratlan kincsnek bizonyult, mert a zsidó családok magánfotográfiái, családi albumai szinte teljesen megsemmisültek a gettósítás, a deportálások és a zsidó vagyon rekvirálásának idején. A tárlat alkotói úgy gondolták, hogy 70 évvel a történelmi kataklizma után elérkezett az idő a feledésbe merült emberek sokaságának tekintetével és személyes élettörténeteivel való szembenézésre. A kiállítás koncepciója lehetőséget adott arra, hogy a személyes sorsokkal összefűzött történeti feldolgozás és a fotográfiák világának mezsgyéjén haladva a látogatók bepillanthassanak a történelem szikár betűi mögé, a hétköznapi emberek mindennapjaiba, a modern és nyüzsgő Szombathely ez idáig rejtve maradt világába. S ennek a miliőnek a megismerésével váltak igazán tapinthatóvá, érthetővé és érezhetővé a helyi zsidó közösség második világháború idején elszenvedett drámai veszteségei.

Így tárulhatott fel a maga valójában Szombathely társadalmának az a virágzó csoportja, amelyet 1944 forró júliusában örökre kiszakítottak a város életéből. Erre, azaz a történelemmel való tudatos szembenézés, megismerés és megértés elősegítésére, valamint az elhurcolt és meggyilkolt szombathelyi zsidóságra való tiszteletteljes megemlékezésre vállalkozott a vészkorszak 70. évfordulójára rendezett „Szemtől szemben. Képek az elhurcolt szombathelyi zsidóság történetéből” című kiállítás és a hozzá tartozó katalógus.

A tárlatot közel négyhónapnyi fennállása alatt több ezren tekintették meg az ország különböző pontjairól, sőt a határokon túlról.

Nem csupán a látottak váltottak ki – a vendégkönyv tanúságai alapján – mély megdöbbenést és általános elismerést, de a kiállításhoz kapcsolódó kísérőrendezvények – mint Bálint András Radnóti-estje vagy a tárlat finisszázsa, amelyen szombathelyi származású és Auschwitzot megjárt holokauszt-túlélők beszélték el emlékeiket –, mind-mind óriási érdeklődés mellett zajlottak.

A múzeumpedagógiai programok pedig diákok százainak segítettek abban, hogy helytörténeti és általános történeti ismereteik bővítése mellett, a személyes sorsok és fotográfiák nyomán egy szubjektív aspektusból is közelíthessenek a vészkorszak eseményeihez. Élővé, átélhetővé, feldolgozhatóvá és ezáltal megjegyezhetővé téve e történelmi kataklizma részleteit.

A diákok és fiatalok befogadó munkájának hatékonyabbá tétele érdekében a Savaria Múzeum – a kiállítási katalógus mellékleteként – múzeumpedagógiai segédletet is kiadott. Valamint külön projektnapokat engedett, amelyek keretében külföldi cserediákok és pedagógusok is részesülhettek a többnyelvű tárlatvezetésben.

A tárlatot a helyi sajtó kitüntetett figyelemmel övezte, míg az országos médiában a Kossuth Rádió, a Klubrádió, a HVG, az Élet és Irodalom, az Új Élet, míg a határokon túl az izraeli Új Kelet tudósított a kiállításról és a hozzá kapcsolódó programokról.

A Szemtől szemben kiállítás ugyan február 28-án bezárta kapuit Szombathelyen, ám remény nyílik fővárosi bemutatásra, amelynek során még több, egykoron a vasi megyeszékhelyről elszármazotthoz eljuthat a tárlat üzenete, akik családtagokról, rokonokról, barátokról soha nem látott portrékat fedezhetnek fel a közel hatszáz fotográfia között.

A budapesti megnyitás ugyanakkor lehetőséget nyújthat arra, hogy az érdeklődő látogatók még szélesebb köre közelíthesse és érthesse meg egy mikroközösség történetén keresztül, a szubjektum oldaláról, a humanizmus módszereivel a Magyarországon élő vidéki zsidóság sorsát a 20. század első felében.